Jeruzsálem

Vilnius lányod nincs többé, Jeruzsálem.

Hű lelkekkel Isten keblébe tért meg.

Lángra gyúlt a te litvániai lányod,

mint egykoron három nővére, Worms, Mainz és Speyer

égett.

S mint két ikernővérén, Krakkón és Lublinon,

mindükön erőt vett a tüzes ravatal,

mert nem fogta be őket sugaraival

az Irgalom, ahogy téged az Ítéletnapon.

Csak rólad száll fel boldog égi nap,

mit pogrom-naplemente vérrel nem homályosít,

mert maga Isten tartja az égboltodat,

s te túléled tulajdon lányaid.

Én jó Szent Városom, ha szemem téged áhít,

anyám imáiból a szombat felviláglik.

Anyám édes sírása arany húrokba vág,

arcomhoz ér lobogva, akár szárnyas szeráf.

Ha pedig fivérem kapuján zörgetek,

téged érintelek, s otthon vagyok, veled.

Vilnius véneit szent bölcseid kiváltják,

szomorúfűzeket az időmélyi pálmák,

koldustanyákon éhező rabok

tűntén jemeni testvéreim dús kedve felbuzog.

Mögöttem vándorlásom, tévelygéseim,

meg nem bocsátott, súlyos vétkeim,

Vilnius, ifjúság, halálra ítélt város –

Jeruzsálem, igazság, a kapud előtt állok.

Még hallok suttogást, tavon, vén lucfenyőn

a vilniusi háznál, mely már nem otthonom.

Észak erdeinek minden ízét tudom,

és mégis drágább nekem ős izzású szikláid közt a csönd.

S bár maga isten szabott kőből határt neked,

nem kőbálványt imádsz, csak élő Istened,

s kapud előtt, ahol folyvást hajnalodik,

gyászomból végre levethetek valamit.

A szívem csupa seb. Az elpazarolt évek,

napod ereje nélkül, roppant kék horizontod nélkül,

a fiaid nélkül átélt egyenlőtlen esélyek,

s a fal, mely isteni ígéret szerint épül,

láttam a gépfegyvert teraszon és tetőn,

s ahogy a kőfai rése villan gyűlölködőn,

és szögesdrót, és pontosan célzó, ádáz csőtorkolat –

de kegyelemmel állód választott sorsodat.

Maguk a romjaid is oly áldottan hevernek,

mintha örökös madárraj fészkelt volna benned.

Napestig színarany páncélba öltözött,

te őrződ azt, ki tudja, birtokol,

háborúban is jámborság-erőd,

valóság vagy, álom sem ér utol.

Jeruzsálem! Ha szépséged kibontom,

magamba mélyedek, ez Isten adta dolgom.

Hozzád megtérni: börtönből kitömi,

ős csillagok között Tejútra jönni,

hozzád megtérni: bámulni csodát,

minden gyengéden ápolt kicsi fát,

a Holt-tengeri horizont csodáját,

s hogy péntek estén lángol a vidámság.

Gergely Ágnes fordítása