Hátukon a láda

Jefferson Chase

Hátukon a láda

A második német-zsidó írónemzedék

A holokauszt utáni német-zsidó iro­dalom „második nemzedéke” olyasmi, akár egy gólem. Alaktalan massza, amelyet fekete mágiát űző germanisták olykor mesterséges emberi alakká gyúrnak és életre hívnak. Mert ha nem akarjuk elfogadni a „veleszületett, mé­lyen a tudatalattiban szunnyadó néplélek” fantasztikumát, úgy azt kell mon­danunk: csak az a német irodalom léte­zik, mely az ugyanazon a nyelven alko­tó írókból áll össze. Míg a germaniszti­ka irányzatosan irodalmi mozgalomról beszél, mintha az így egy kalap alá fog­lalt írók mind egyazon járszalagon moz­dulnának, valójában az olyan szerzők, mint Maxim Biller, Barbara Honigmann, Esther Dischereit vagy akár Rafael Seligmann, igencsak külön­bözőek. Ami „zsidó” szerzőként össze­kapcsolja őket, az főképp egy téma, mely előny, de tehertétel is egyben.

Előny, mert egy mindössze tizenkét éves megszakítástól eltekintve, a német közönség csaknem két évszázad óta igen szívesen olvas vitatott és gyakran a napisajtó által formált zsidó írókat – He­inétől és Börnétől Krausig és Tucholskyig -, és teszi ezt különös intenzi­tással a háború utáni korszakban. Teher­tétel, mert az ilyen írók épp ezáltal kön­nyen a „médiazsidó” kétes szerepébe kerülnek, aki a maga kívülálló mivoltá­ban tetszeleg, és lubickol – azaz ez nem garantálja irodalmi kvalitását. Előny, mert a zsidók történelmi társadalmi helyzete német nyelvterületen előre prog­ramozza a kívülálló perspektívát, mely – legalábbis a romantikus irodalomértel­mezés szerint – a költő lényének nélkü­lözhetetlen eleme. Tehertétel, mert nincs író, aki megbirkózhatna a beprog­ramozott témával – egy tulajdonképpen beilleszkedett kisebbség kiirtásával, il­letve ennek a kortársi hétköznapokra já­ró következményeivel. Ebben az érte­lemben a zsidó történelem kivonja ma­gát a német irodalomból.

Kölcsönzött emlékezések

Ma a germanistáknak hiszünk, a „má­sodik nemzedéket” az jellemzi, hogy Németországban – nyugaton és keleten – viszonylagos jólétben nőtt fel, a holokausztot csak „kölcsönzött emlékezé­sek” formájában ismeri, mégis erősen elhatárolódik a „német” többségtől. Jurek Becker, a háború utáni korszak első és legjobb német-zsidó íróinak egyike, aki Ravensbrück és Sachsenhausen koncentrációs táboraiban töltötte emlékezetében többé fel nem idézhető gyermekkorát, a maga helyzetéről szól­va azt mondta, olyan érzése van, mint aki valami ládát cipel a hátán, anélkül, hogy tudná, mi van benne. Az irodalom volt számára a módszer, hogy az üres­ség terhétől megszabaduljon, miköz­ben a ládát fiktív tartalommal töltötte meg. A később születettek másféle ter­het hurcolnak. Az ő ládájukban van már egy és más életrajzi tartalom gyer­mekkorukból, amelyet még szerencsé­nek is lehetne mondani, ha nem okoz­na mindig nyugtalanságot is, és nem töltené el őket bűntudattal.

Napjainkban talán emiatt ragaszkod­nak az írók nyomatékosabban a maguk zsidó identitásához, mint Becker, aki arra a kérdésre, hogy minek tartja ma­gát, ezt a szabványos választ adta: „A szüleim zsidók voltak.” Honigmann, Dischereit vagy Seligmann számára viszont nagyon is fontos, hogy nemcsak a szüleik voltak zsidók, hanem ők ma­guk is azok; asszimilációellenes, rész­ben a szülők ellen irányuló önértelme­zés ez, amely különbözőképp magya­rázható. Amint Maxim Biller írta egyik korai elbeszélésében nemzedéke egy fiktív német-zsidó hőséről: „Hugo visszatérése a maga gyökereihez szél­sebesen történt és kabarészerű voná­sokat mutatott – jóhiszeműleg azt mondhatni, helyrehozta anyja örökle­tes hibáját. Aki azonban keményen fo­galmaz, kurtán a szemére veti, hogy ugyanazzal a könnyelműséggel és chücpével, mint ő, csak új köntöst öl­tött fel. Talán, talán.”

Mit Eichmann an der Börse (Eichmannal a tőzsdén) című könyvében Esther Dischereit, az első személyben megszólaló elbeszélőnő német polgár­társai otromba érzéketlenségéről szól, és a maga gyakran nevetséges próbál­kozásairól a zsidó hagyomány elsajátí­tásáról. Nyelve szaggatott és költői, az iróniától a dühig minden regiszteren játszik. Dischereit, aki lírikusként in­dult, de már két regényt is közreadott (Joëmis Tisch, Merryn), olyan szerző, aki politikailag sokra tartja a maga személyes helyzetét, és hangsúlyozot­tan stilizált nyelvet használ.

Az Eichmannal a tőzsdén tartalmaz néhány mulatságos poént a német film­iparról és a volt kényszermunkások kár­pótlásáról, Martin Walserről és Jörg Haiderről, ám csak néhány sekélyesen ironikus, önbecéző megjegyzést a saját, voltaképpen sokkal érdekesebb témá­ját illetően, arról ugyanis, hogyan kell léteznie egy zsidó nőnek Németország­ban. Dischereit eközben némelykor úgy nyilvánul meg, mint valami nyelvi tehet­séggel megáldott, hivatásos bőgőmasi­na – legalábbis azoknak az olvasóknak a szemében, akik valami erőteljesebbet igényelnek, mint balliberális támadáso­kat a szokásos ellenségképek ellen. Na­gyobb adag zsidó humor talán elősegí­tené a klisék fellazítását.

Kettős kívülállás

Dischereittel ellentétben Barbara Ho­nigmann mind a költői igény, mind az önreflexiós késztetés tekintetében mértékletesebb. Mind az öt regénye a hagyományos elbeszélésmódot követi, a tavaly a Hanser Kiadónál megjelent könyvét (Alles, alles Liebe – Csupa, csupa szerelem) meg éppenséggel a le­vélregény szinte már kihalt műfajában publikálta. Honigmann, aki 1949-ben az NDK-ban született, Kelet-Németországba, a hetvenes évekbe helyezi tör­ténetét, zsidó származású fiatal színhá­zi emberek és szájaskodó ellenzékiek körébe. Kétszeres kívülállóság ez, ket­tős ironikus töréssel. Először azért, mert a rendszert bírálók úgyszólván olyasfélék voltak az NDK-ban, mint a zsidó, másodszor, mert a zsidó szárma­zás önmagában még távolról sem men­tesített a keleti áporodottságtól. Az Al­les, alles Liebe szereplői a mai „nostalgistákra” emlékeztetnek (azokról a nosztalgiázókról van szó, akik a mai Németországban a kelet-német viszo­nyokat sírják vissza – a ford.), akik a Berliner Volksbühne kantinjában jön­nek össze, hogy megszellőztessék kriti­kai nézeteiket a kapitalizmusról, a kul­túráról és a kancellárról.

Amilyen egyszerű és folyékonyan el­beszélt történet ez, nem is lenne külö­nösebben érdekes a végső kulcsjelenet nélkül, amelyben a regény bajkeverője nekiront a többieknek. „A velőtökig né­metek vagytok – írja épp abban, hogy annyira szeretnétek jeruzsálemi lako­soknak látni magatokat.” Habár Honigmann nem az az író, aki egyértelmű po­litikai üzeneteket akar közvetíteni, itt hir­telen egy kívülálló perspektívájából szól a kívülállókról, akiknek az identitása ez­zel kérdésessé válik, míg az olvasók lá­ba alól kihúzza a kényelmes moralizálás talaját. Ott lebeg a gyanú: ha a kritikai el­határolódás túlságosan könnyűvé válik, úgy csupán az alkalmazkodás álcázott válfaja lesz belőle. Honigmann e figurá­ja itt a második nemzedék legfőbb aggá­lyát fogalmazza meg, azt ugyanis, hogy zsidónak lenni végső soron annyi, mint németnek lenni. Mindenesetre feltűnő, mennyire gyakran használják zsidó írók a „német” jelzőt, ha más zsidó figurákat akarnak sérteni. Holott pedig a legtöbb német-zsidó írónak nem jelentéktelen számú német barátja és olvasója van.

Ezzel eljutottunk Maxim Billerhez, aki negyvenévesen a második nemzedék egyik legfiatalabb, legtehetségesebb és a médiával legtudatosabban bánó kép­viselője. A legtöbb olvasó csak úgy is­meri, mint idegesítő alakot, akik körül botrányok zajlanak, és mint a Tempo, a Die Zeit és a Süddeutsche Zeitung kolumnistáját. Cikkeiből nemrég jelent meg egy kötet Deutschbuch cím alatt. Biller nem annyira esszéistaként, mint inkább elbeszélőként tud kibontakozni, erre nemcsak éles retorikája és jó sze­me teszi képessé, hanem az a tehetsé­ge is, hogy amit elbeszélt, azt elraktá­rozza és elmélyítse. Die Tochter (A lány) című regénye, amely tavaly jelent meg a Kiepenheuer & Witschnél vagy ötszáz oldalnyi polémia a németekkel, amint Biller újságcikkeiből előtűnnek. Monda­nivalóját azonban egy zsidó pederaszta szájába adja, az meg tán csak álmodja az egészet, így szövege egy neurotikus figura kétségbeesett vagy beteges fantáziálása gyanánt is olvasható.

Billernek itt sikerül a zsidó, illetve a német identitás fikcióit egy sajátos, va­lóság közeli irodalmi világgá alakítani. A nyilvánvaló német-zsidó lét problemati­káját épp oly kevéssé oldja meg, mint kollégái, azonban a leginkább szuverén módon halad át a tükörszobán, és anél­kül foglalja művébe a különböző torz­képet, hogy közben elbámészkodnék egyiken vagy másikon. Biller regényét nem lehet egykönnyen beskatulyázni politikailag, az olvasó fejében egyre új formákat ölt – ami irodalmi kvalitását is mutatja, ám ami üzletileg hátrányára is lehet. Mert Biller regényét ugyan hellyel-közzel dicsérte a kritika, ám ol­vasótömegekre eddig nem talált.

Maxim Billert leszámítva, a német­-zsidó írók legtöbbje ötven körül jár és régen beérkezett. Talán az önismétlés veszélyét kerülendő, Biller színdarabon dolgozik, Esther Dischereit pedig ép­penséggel egy operetten. A tér nyitva állna új szerzők előtt, akik másféle lá­dákat cipelnek. A második nemzedék sorsa, hogy épp az a helyzet terhelte meg őket egész rakományra való ide­gen elvárással, amely írókká tette őket és a műveik számára különleges ér­deklődést biztosított. A múlt és a jelen közötti diszkrepancia feltehetőleg nem nehezedik ennyire nyomasztóan a húsz-harmincévesekre. Majd meglát­juk, hogy emiatt könnyebben írnak-e si­keres könyveket.

Neue Zürcher Zeitung 2001. aug. 18/19.

Gadó György fordítása

Jefferson Chase a Nottingham-i Egyetem ta­nára, ez idő szerint a Berlini Műszaki Egyetem Antiszemitizmus-kutató Központjában oktat.