Játék az élet – Gödrös Frigyes: Glamour

Játék az életGödrös Frigyes: Glamour

Játékos, ugyanakkor komoly – bár nem hibátlan mű. A nagy moziajánlók­ban csak zsidó vonatkozású filmként elkönyvelt alkotás ismét a magyar tör­ténelem zivataros huszadik századába kalauzolja el a betévedteket. Szabó István A napfény íze című filmjétől el­térően azonban a magyar történelem nem fűződik fel egységes mártirológiai mondanivaló köré, bár az „itt élned, halnod kell” mottójú és – éppen trivia­litása miatt – oly igaz kisemberi látás­mód mégiscsak érvényesül.

A történet egyszerű: az 1930-as évek közepén a budapesti zsidó keres­kedőcsaládból származó Apa álmot lát, és ennek hatására keresztény német lányt (Anya – Ónody Eszter alakítása) vesz feleségül, hogy „megtörjön az átok”. Apáról és Anyáról, a gyerme­keikről, valamint Apa ortodox apjáról, Nagyapáról, és Antiról, a Nagyapa és Apa boltjában dolgozó segédről szól ez a szinte végig a – Dob utcát a Király ut­cával összekötő – Gozsdu udvarban ját­szódó film. A nürnbergi törvények miatt a segédnek, Antinak – jogilag és tényle­gesen is – el kell vennie a „német le­ányt”, hogy aztán három hónap után el­váljon tőle, melynek bekövetkezte után az Apa – mint elvált asszonyt – Anyát feleségül veheti. A család sorsát a film a 60-as évekig kíséri nyomon.

Gödrös filmje becsületes alkotás, mert a zsidó és/vagy a keresztény ha­gyomány tendenciózus felvázolása, szájbarágós adagolása és teleológiai célzatú alkalmazása helyett a huszadik századi közép-európai állapotokat job­ban kifejező zsidó-nem zsidó, egy csalá­don belüli együttélést, ennek többdimenziósságát, sokrétűségét tárja a sze­münk elé. A film rendkívüliségét az is okozza, hogy bár a zsidó és a keresz­tény-katolikus tradíció elemei (így a széder szertartása, a kenyérre mondott hé­ber nyelvű áldás, vagy éppen egy plébá­nia belseje, a bor és a víz miséhez szük­séges elrendezése) részleteikben és a színészek tehetsége miatt is példa nél­kül álló módon hitelesek, a rendező és a filmbeli család belső logikája mégsem engedi meg, hogy homogén vallási-kul­turális mezővé, így narratívává terebé­lyesedjenek. A tradicionális részletek nem önmaguk miatt fontosak, így nem kívánják senki tudatát zsidóvá vagy ép­pen kereszténnyé átformálni. A rendező – aki tudatosan vagy tudattalanul, mint­ha a híres brechti „elidegenítési effek­tust” tartotta volna szem előtt – ezt úgy éri el, hogy a szereplők figuráján, hely­zetén, ironikus megjegyzésein keresztül vonja kétségbe a bevett, hagyományos mártirológiai olvasatokat, kérdőjelezi meg és teszi lehetetlenné a tankönyv ízű azonosulást. Jó példát nyújtanak erre a három hónapos próbaidő szerelmesen humoros és bukolikus jelenetei, ame­lyekben eltűnik a kor, elenyészik Nürnberg városa és törvényei, valamint az Apa és az Anya közötti származási-vallási-kulturális különbség. A rendkívüli erővel megformált, bibliai szigorúságú ortodox Nagyapa (Barkó György kivé­teles alakításában) gyanús héber szöve­geire – ráadásul a borzalmas 1944-45-ös nyilas időkben – az Apa azt mondja: „Mindig gyanítottam, hogy tulajdonkép­pen nem is tudsz héberül.” Itt a héber szó sem a szó szerinti értelmében hé­bert jelent, hanem egy éppen héberül (rosszul) tudó és csetlő-botló emberhez tartozik, akinek a hagyományos zsidó öltözéke a lényét, de nem a lényegét fe­jezi ki.

Más példák is alátámasztják ezt a rendezői szándékot: Nagyapa titokban brit mila (körülmetélési) szertartást szervez unokája részére, de ezt a zsidó hagyománytól távolodni akaró Apa meghiúsítja. A jelenetet első ránézésre akár asszimilációs hőskölteménynek is érezhetnénk, ha nem lenne az egész olyan meseszerűen valószínűtlen. A szertartásra érkező komoly ortodox zsi­dók azonban Grimm-szerű mesefigu­rák, akik Apa fellépésére – és nem a halachikus aggályok miatt – hirtelen szer­tefoszlanák. A katolikus templomban megkötendő esküvőt az egyház külön­féle feltételekkel engedélyezi, de nem értesülünk arról, hogy az Apa áttért vol­na az egyház hitére. A rabbi ruhája, a lógó ciceszek vagy éppen az egyházi személy reverendája valósághű részle­tek, a hozzájuk kötődő vallási aktusok azonban töredékesek, megalapozatla­nok, befejezetlenek, így semmilyen ha­gyományos katolikus vagy zsidó olvasa­tot nem tesznek lehetővé.

A film nem hibátlan profizmussal, ha­nem sok (és bájos) amatörizmussal megalkotott mű. Az 1956 utáni kort taglaló rész a rosszabb magyar filmek üresjárataira, túlkomponáltságára em­lékeztet, és úgy érezzük, a film tulaj­donképpen már véget ért, csak a ren­dező játszik még egy kicsit a maga örö­mére. Az opusz legvége pedig kifejezet­ten értelmetlennek tetszik: a Vidámpark körforgóján az összes szereplő ví­gan lovacskázik, vagy csak áll és üdvözülten mosolyog, bele a kamerába.

A film szereplői ugyanakkor létező, a zsidó és a keresztény civilizáció által évszázadokon át megformált és kialakí­tott embertípusokat jelenítenek meg: a Szirtes János által játszott alacsony és kedélyes, ügyeskedő zsidó házasság­közvetítő ügynök figurája érzékletesen él a vásznon, ilyen alakokat mindig is kitermelt a pesti flaszter. A katolikus pap mártíralakjában (Derzsi János), misztikus eltökéltségében is több egy­házi figurára ismerhetünk rá. A keresz­tény fogalomkörből átvett „próbatétel” idejét mindenki máskor tapasztalja meg: Apa (és Anya) a zsidóüldözések alatt, míg az Atya (azaz a pap) az ÁVH kínzókamráiban és vizsgálati szobái­ban. A rendező azonban nem engedi meg, hogy hősei belehaljanak a szen­vedésbe: Apa, Anya, Nagyapa és az Atya – „megfogyva bár, de törve nem” – túlélik a pokoli időket. A „jó emberek Internacionáléjá”-nak (Babel) a pap is meg Apa is ugyanúgy részese: együtt üldögélnek ’56 zivataros napjaiban a szo­bában. Gödrös nem mond ítéletet, nem méricskél kommunizmus és fasiz­mus bűnei és okozott szenvedései kö­zött, hanem egy többféle kötődésű csa­lád tapasztalatain és sorsán keresztül mutatja be az üldözések és diktatúrák embert megalázó működését. A film tö­redezettsége nemcsak a többéves for­gatás financiális viszontagságaira utal, hanem arra, hogy legalább ugyanúgy le­hetetlen konkrét bűnöket a teológia vagy a metafizikai absztrakt módján fel­oldani, mint amennyire lehetetlen, egy­ben nevetséges és képmutató is a hiva­talos zsidó-keresztény „párbeszéd”. Ugyanakkor a vegyes házasság vagy egy barátság évtizedes egymás mellett élé­sében, közös élményvilágában konkrét élményekből és empátiából felépülhet az új és nagy megértés hídja, azaz egy­más mellé rendeződhetnek a zsidókat és keresztényeket ért és egyébként nem ugyanolyan súlyú sérelmek. A tra­umák filmbeli feloldozása (is) az egymásba kapaszkodásban rejlik.

Kardos Sándor érzékeny kamerája gyönyörű képeket varázsol elénk. Az Apa öngyilkosságra készülő huszártiszt öccse úgy távozik el a házból, hogy az ajtó magától kinyílik. Ugyanúgy, mint akkor, amikor az egyiptomi csapásokat oly plasztikusan megjelenítő gyerekko­ri széderestén együtt várták a napjaink­ban is bármelyik Peszachkor eljövendő Elijahu prófétát. Az öcs halálának meg­jelenítése, ahogyan „átment a létből a nemlétbe” pedig a film legszebb jelene­tei közé tartozik: a tűző nap sugarai rá­sütnek a fákkal-bokrokkal szegélyezett útra, miközben a lován vágtató és saját elpusztítása iránt már eltökélt testvér maga ellen fordítja pisztolyát. A munkaszolgálatra behívott Apát Anya „szíves” ingjei tartják életben, Apa mindennap megmossa a sárban a vásznat, ennek ellenére az tiszta marad. A munkaszol­gálatos parancsnokot (Bubik István alakítása) azonban megfojtja ugyanez az ing: kiadja magából a felvett sok-sok iszapot, és megöli eredeti tulajdonosá­nak kínzóját. Az ing mint a szenvedé­lyes szerelem isteni igazságszolgáltatá­sának eszköze, megtorolta a rajta esett sérelmet.

A Gozsdu udvar, mely a századot volt hivatva reprezentálni, híven ábrázolja e nagy történelmi átjáróházat. Szétrohadt árkádjai – melyek megóvását eddig egyetlen tanács, önkormányzat s a Mű­emléki Hivatal sem tette lehetővé – egyneműsítik és ugyanazon egy figurává oldják a vágtató kommünárt, a lopako­dó német katonát és a botladozó, hul­larészeg, tolmáccsal megtámogatott orosz tisztet és kommunista hivatalno­kot. Ők, akik csak „elvenni tudnak” (Nagyapa) mennek, míg a bolt – és ben­ne a család -, azaz a hatalom nélküli kisemberek, a történelem örökös ala­nyai, maradnak. A rendezőnek pedig közben sikerült érzékeltetnie tényleges hazai történeteinket. Ezekből azonban semmiféle nagybetűs történelem nem kerekedhetik ki, hiszen egyszerre véres és mulatságos, így az utókorra nézve semmilyen tanulsággal nem bír. A ren­dező úgy ábrázol különféle kulturális­vallási hátterű figurákat, hogy a humor és az irónia eszközeivel megszünteti a magyar művészet egyik legnagyobb rákfenéjének, a tendenciózus és erőlte­tett történetfilozófiának az alkalmazá­sát. A sznobizmus és az olcsó népszerűsködés kerülése jellemző erre a szép filmre: dr. Horváth Putyi, Szirtes Já­nos vagy az egy pillanatra feltűnő Göd­rös Frigyes nem hagyományos érte­lemben vett sztárok, nem kétes üzleti elvárásokat vagy hamis közönségigényt filmes sztaniolba csomagoló „kreatív emberek”, hanem önmegvalósító, alko­tó személyiségek, akik saját teremtő erejükből, az életükből nyújtanak át nekünk valami fontosat.

Novák Attila