Jajtelesz és társai

Közismert a zsidó népzenészek szerepe a magyar zenekul­túrában. Rózsavölgyi Márk volt a legismertebb. Halálát Pe­tőfi Sándor is megsiratta:

Vén muzsikus, mit vétettem én néked,

Hogy mindig csak szomorítasz engemet?

Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,

Hejh, nem szól már, s ez nekem még keserűbb!

Ez nekem még keserűbb!

Csokonai Mihály a Dorottya I. könyvében írja:

Ím a toponári zsidók bekerülnek

És muzsikájukkal a helyükre ülnek

Ugyanott a II. könyvben olvassuk:

Megpendül egyszerre Izsák száraz fája

Zengő szerszámokkal kiséri bandája.

Alább pedig ezt a két sort:

Rá rándítja Izsák pengő muzsikáját

S a Palatinusnak elkezdi nótáját.

A nádorra tett célzás nem véletlen. Az óbudai zsidó te­metőben nyugszik Finály Ansel, egykori nagy tehetségű karnagya a palatínus udvari zenekarának. Érdemei jutal­mául házat kaptak a zenészei, az un. „Freihaus”-t, a Föld­es Szőlőkert-utca sarkán. Híres „zsidó cigányokat” a leg­újabb időkből is ismerünk. A legtehetségesebbek közül va­ló Fehér Poldi, a szegedi Kukac-banda korrepetitora. 1878ban a párizsi világkiállításon a párizsi zeneművészek zsűri­je egyhangúlag a Fehér Poldi bandájának ítélte oda a kiállí­tás nagy aranyérmét a Repülj fecském és a Rákóczi-induló vir­tuóz interpretálásáért, amelyhez még egy tiszta aranyból vert, háromezer forintot érő koszorút is kapott. De a bandá­ja összeveszett a koszorún, mert levelekre szedve akarták egymás között szétosztani. Fehér Poldi úgy hárította el a perpatvart, hogy a koszorút szülővárosának, Szegednek ajándékozta. Egész a háborúig meg is volt a Somogyi Mú­zeumban.

Kedvelték a zsidók ezeket a dallamokat akkor is, ha va­lódi cigányok játszották. Például az óbudai Szimhát Tora ünnepségen megrendelt cigányzenekar húzta a zsinagóga előtt. Ismert és népszerű volt a maga korában Jajtelesz Ig­nác, a Fekete szem éjszakája és a Nincsen párja a faluban Kerekes Pistának című magyar nóták szerzője.

1840 körül született Prágában, ahol apja zsidó kántor volt. Már az öreg Jajtalesz is híres volt zenei tudásáról. Egy­házi zenét pedig Sultzeren kívül nemigen írtak nála szeb­bet. A fia azonban felülmúlta az apját. Már tizenhat éves korában valósággal anatómiai csoda volt Jajtelesz Ignác fü­le. Híres volt arról, hogy egész operákat eljátszott kétszeri hallás után zongorán. Később Becsbe került az öreg Jajte­lesz. Vele ment a fia is. Becsben képeztette ki magát. Tizen­hét éves lehetett Jajtelesz Ignác, amikor Budapestre került, ide hívta meg a zsidó hitközség az apját kartanítónak.

Ebben az időben már híres zongoraművész volt Jajte­lesz Ignác. Hangversenyeket adott Budapesten és vidéken, szép sikerrel. Nemcsak mint komponista és zongoravirtuóz lett kiváló, hanem az emlékezőtehetsége is olyan volt, hogy csodaszámba ment. Egy alkalommal fogadásból megcselekedte, hogy a Faustot eljátszotta egyszeri hallás után. Azon­kívül ötletes is volt. Szellemes társalgó, aki bejáratos lett a budapesti gazdag zsidó családokhoz. De univerzális mű­veltségéért, poéta lelkületéért a 60-as évek magyar írói is becsülték. Annak a kis írói társaságnak, melynek Komócsy József és Ágai Adolf voltak a vezérei, ő is tagja volt.

És ez az ember, aki soha egy árva kukkot meg nem tu­dott tanulni magyarul, a legszebb magyar dalokat írta. A verset, melyhez zenét írt, nem értette, valahogyan mégis megérezte, mi kell a közönségnek.

Akkor aztán közbe jött valami, „a fekete szem éjszaká­ja”. Szerelmes lett a csúnya kis zsidó. Belebolondult egy szép, fekete szemű leányba… Viszonzatlanul! És úgy lát­szik, nyelvtudás nélkül is asszimilálódott annyira, hogy az italhoz menekült. Ivásnak adta magát. A baj azonban nem jár egyedül. Hályog nőtt a szemén. Megvakult. Akkor már a zeneleckék is megfogytak. A régi ismerősei messziről el­kerülték. Jajtelesz pedig züllött. Rohamosan süllyedt lej­jebb, lejjebb. Végigjárta a pálinkásbutikokat. Egy-két kupica pálinkáért eljátszott egy-egy új nótát egyre züllöttebb tár­saságnak, amely gúnyolta és kiröhögte a világtalan zsenit, aki azt hajtogatta, hogy ő egykor híres ember volt. Amikor sokat mondta, ráfogták, hogy eszelős: elmegyógyintézetbe került, ott is halt meg a század elején.

Sorsa jól példázza egy zsidó tehetség elkallódását.

Róbert Péter