Izraeliek és palesztinok Mauthausenben
A kabátjukon egy olajfalevél, a békegalamb és egy felirat: „Izraeli-palesztin békeküldöttség”. Így érkezett a múlt hónap egy vasárnapján a mauthauseni volt náci koncentrációs táborba 15 izraeli és 15 palesztin hetedikes és nyolcadikos gimnazista. Az izraeliek többnyire Jeruzsálemben tanulnak, a palesztinok egy ramallai iskola tanítványai. Ez egy igazi „elitiskola”: Az egyik gyerek Hanan Asrawi asszony, a béketárgyalásokon résztvevő palesztin delegáció szóvivőjének az unokaöccse, a másik Fejszal Husszeini palesztin vezető rokona, a harmadik Szeri Nuszejbáé, egy másik ismert vezetőé.
Intelligens, sőt, jóakaratú fiatalemberek. De mint az utazás alatti tájékoztatón kiderült, Mauthausenről és a vészkorszakról igen keveset tudtak. Azt mindenesetre megjegyezte egyikük, hogy az izraeliek a nácikhoz hasonlóan viselkednek a megszállt területeken.
Amikor felvilágosították őket, hogy a jeruzsálemi nagymufti, Hadzsa Amin El-Husszeini (egyébként Fejszal Husszeini rokona) Berlinben vendégeskedett a háború alatt és lelkesen támogatta Hitlert az intelligens válasz az volt, hogy ha ez igaz, akkor ez nem volt rendjén, de az ötven évvel ezelőtti palesztin vezetők hibái és bűnei semmi esetre sem terhelik a mai generációt. Aztán egyikük megkérdezte, mit lehet tenni a zsidók megsemmisítése ellen? Kiderült, hogy őszintén azt hiszi, a meglátogatandó táborban máig folyik a gyilkolás.
A küldöttséget egyébként a „Békét most!” mozgalom szervezte és az osztrák hatóságok viselték az utazás költségeit. Végleges döntésük előtt a palesztinok sokáig haboztak, attól tartva, hogy kiderülhet, a mauthauseni látogatás nem más, mint valamiféle izraeli propagandafogás. De végül is válaszuk igenlő volt, hiszen hogy nézne ki, ha kitérnének egy haláltábor meglátogatása elől? Az izraelieknek is voltak kétségeik, vajon a mauthauseni élmény nem élezi-e ki a két csoport között a feszültséget? Végül azonban felülkerekedett a meggyőződés: ezt meg kell próbálni. A kétségek szerencsére nem igazolódtak be: a csoport tagjai sokat beszéltek egymással, szórakoztak, együtt síeltek és barátokként tértek vissza hazájukba.
Bécsben találkozott a küldöttséggel az osztrák nevelésügyi miniszter, és előadást tartott nekik az osztrák menekültpolitikáról: egy bécsi gimnáziumba Franz Vranitzky kancellár személyesen kísérte el őket. „Rettenetesen unalmas volt. Rengeteg süket duma” jegyezte fel naplójába az izraeliek egyike, Oren Grinspan. (Ez nem volt egészen igaz: a látogatás alatt egy osztrák tanuló Vranitzky székére rágógumit tett és az a kancellár nadrágjára ragadt. Óriási volt az ujjongás…)
Ezután következett a látogatás Mauthausenben. Egy volt fogoly, aki öt évet töltött Mauthausenben kommunista tevékenység miatt, kísérte végig a csoportot a táborban. Németül beszélt, az angol fordítás elég gyatra volt, de szavakra nem is igen volt szükség: a látottak önmagukért beszéltek. A hangulat nyomott volt. A barakkok, a kínzókamrák, a gázkamrák, a kemencék láttán sokan a palesztinok közül is sírva fakadtak. Aztán együtt imádkoztak: mindenki a saját nyelvén.
Az úton, a táborból visszafelé kivételesen nem énekeltek. Ez volt az egész utazás legnagyobb élménye, utána kerültek a gyerekek igazán közel egymáshoz. ,Azt hiszem, hogy látogatásunk után a palesztin gyerekek közül senki nem mondja többé, hogy az izraeliek a nácikhoz hasonlóan viselkednek” így fejeződik be Oren Grinspan útinaplója.
Jehuda Lahav
Címkék:1993-02