Izraeli szegénység – Számok és tények

2007. november / Peremiczky Szilvia, Gadó János Izraelben, amely hajdan a társadalmi egyenlőség mintaországának számított, mára kiéleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek – legalábbis ezt mondják a kritikusok.

	Képünk illusztráció

A második intifáda következményei a biztonsági helyzet mellett a gazdaságot is érintették, bár utóbbi korántsem rendült meg olyan mértékben, mint ahogy sokan megjósolták, sőt a fejlődés csak rövid időre torpant meg. Hiába csökkent például jelentősen az amerikai segély, hiába szenvedett súlyos károkat a turizmus és a hozzá kapcsolódó iparágak, Izrael gazdasága egyre önállóbbá vált, a high tech mellett az építőipar is komoly sikereket könyvelhetett el, s a tőzsde is gyors fejlődésnek indult, miután Izrael ebben az időszakban a hightechre és a kutatás-fejlesztésre helyezte a gazdaság súlypontját.

Az intifáda így inkább egyfajta katalizátorként működött, rákényszerítette Izraelt a gazdasági liberalizációra, az állami bürokrácia leépítésére. Ennek azonban ára volt: 2004-2005-ben radikálisan csökkentek a jóléti kiadások. Benjamin Netanjahu pénzügyi megszorításai egyensúlyba hozták a költségvetést, és bár pénzügyi politikáját azóta is számtalan – noha jellemzően nem gazdasági – fórumon bírálják, szakértők szerint ezek az intézkedések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az izraeli gazdaság rövid megingás után talpra álljon. Az utóbbi véleményeket támasztja alá, hogy alig egy évvel ezelőtt az egyik legjelentősebb amerikai befektető, Warren Buffet ötmilliárd amerikai dollárért megvásárolta az egyik legfontosabb izraeli nagyvállalat, a Wertheimer család tulajdonában álló ISCAR cég 80 százalékát. Az üzletből mintegy 1 milliárd dollárnyi adó folyt be az izraeli államkasszába. Az árat sokan kevesellték, ám ennek fejében a cég a család kezében maradt. Buffet befektetése egyértelműen azt jelzi, hogy a nemzetközi tőke újra bízik az izraeli gazdaságban.

Minden negyedik ember szegény

Az izraeli szociálpolitika és a különféle civil szervezetek szerint azonban a pozitív gazdasági változásokból csak a közép- és felső osztályok profitáltak. A sajtó az utóbbi években gyakran számolt be arról, hogy a szociális olló egyre szélesedett, nőtt a szegények száma. Dina Kraft Poverty in Israel: The Great Divide című riportjában* arra a következtetésre jut, hogy az egykor szocialista paradicsomként idealizált Izrael gazdasági értelemben két részre szakadt, ahol a „gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek”. A szegénység elsősorban az időseket, a holokauszt-túlélőket, az arabokat, az új bevándorlókat, az ortodox zsidókat és a gyermekeiket egyedül nevelő szülőket érinti. A számok szerint minden negyedik izraeli, azaz mintegy 1.6 millió ember, a gyerekeknek pedig egyharmada él a szegénységi küszöb alatt (ez egy kétgyerekes, kétszülős család esetében évi 12.800 dollárnál kevesebb jövedelmet jelent), miközben a 7400 leggazdagabb izraeli legalább 1 millió dollárt, közülük 84-en 30 millió dollárnál is többet keresnek. (A milliomosok aránya a lakosság számához viszonyítva szintén a fejlett világ kétszerese.)

A kilencvenes évekig Izraelben a jövedelmi különbségek minimálisak voltak, a szociális ellátó rendszer a skandináv jóléti modell szerint működött. (Ez természetesen nem az életszínvonalra, hanem az elvekre vonatkozott.) Az életszínvonal szerény volt, mivel az állam a cionizmus szocialista/szociáldemokrata ideáljának megfelelően igyekezett minimalizálni a különbségeket. Ebben a magas védelmi kiadások mellett közrejátszott az is, hogy – különösen az ötvenes években – az országba rengeteg szegény, képzetlen menekült érkezett. A kis különbségek miatt kevésbé volt feltűnő az alacsonyabb életszínvonal. Ám az oslói békefolyamat mámorában és a jól képzett orosz bevándorlóknak köszönhetően a gazdaság szárnyalni kezdett. Ez ugyan növelte a jövedelmi különbségeket, de a lakosság nagy átlagának az életszínvonalát is, aminek következtében a lakosság nagy részének ma sokkal több lehetősége van a felemelkedésre, mint valaha.

2000-ben a második intifáda és a világgazdasági recesszió együtt érte el Izraelt, s az egykori jóléti rendszer, valamint a kilencvenes évek prosperitása után feltűnőbb a 2000 utáni életszínvonal csökkenés. Ezért a jóléti állam leépítése Izraelben nagyobb megrázkódtatást okozott, mint például Németországban vagy más nyugat-európai államokban, ahol a kormányzatok szintén radikális megszorításokra kényszerültek, de nem élnek permanens háborús helyzetben, nem kényszerülnek magas védelmi kiadásokra.

30-40 ezer rászoruló család

Gilles Darmon 1994-ben alijázott Franciaországból. „A cionista szerveztek, mint a Szochnut, nemigen szeretnek a szegénységről beszélni, mert Izraelt normális országként kívánják láttatni” – magyarázza. Érkezése után azonban hamarosan szembesült a tényekkel, és nem is maradt tétlen. 1996-ban, La’tet néven, megalakította az ország első „élelmiszerbankját”, amely évente 3.500 tonna élelmet juttat el mintegy 30-40 ezer rászoruló családnak. Szolgáltatásuk volumene az elmúlt három évben a háromszorosára nőtt, ami sokatmondó adat. Leginkább arról szól, hogy az állam visszavonul a szociális szférából, s átengedi azt a társadalmi szervezeteknek.

Ám a hirtelen kivonulás nyomán keletkezett réseket a társadalmi kezdeményezés nem tudja azonnal betömni. Netanjahu 2002-ben kezdődő neoliberális programja csökkentette az élelmiszersegélyeket, megszigorította a szociális támogatásokat, felfüggesztett számos jóléti programot. Mindezzel a versenyben való fokozott részvételre ösztönözte a társadalmat – amiként ma teszi ezt Nicolas Sarkozy, az új francia elnök. „Legyen vége a szociális segélyen való kényelmes éldegélésnek”, ez mindkettőjük üzenete. Ám Izraelben épp a siker élezte ki a problémákat: a jól képzett orosz bevándorlók diktálta tempót, a tudásalapú gazdaságra való áttérést nem bírta mindenki követni. A gazdasági verseny kiéleződött, s a leszakadás következményei gyakran drámaiak voltak. A baloldali hangoltságú izraeli média pedig nem késlekedett a problémákat a közvélemény elé tárni, ami által a gondok még élesebb fényben jelentek meg.

A társadalombiztosítás szerint a legsúlyosabban érintett két csoport az arab kisebbség és az ultraortodox (harédi) közösség, amelyekben a legmagasabb a gyerekszám és a legalacsonyabb a képzettség. E két csoportból kerül ki a szegénységi küszöb alatt élők kétharmada. Lemaradásuk okai persze teljesen eltérőek. Az arab kisebbség a zsidó többségi társadalomba való beilleszkedés ideológiai és gyakorlati gondjaival küszködik, míg az ortodox zsidók rengeteget tanulnak, csak épp talmudi műveltségüket nem tudják a munkaerőpiacon kamatoztatni. A kormány mindkét csoport számára átképzési programokat működtet.

A jóléti izraeli társadalom sajátos gondja az idősek elszegényedése, akik – többnyire szerény – nyugdíjukból nem tudják fedezni az egyre újabb orvosi kezelések és gyógyszerek költségeit. Mivel az idős emberek jelentős része a Soá túlélője, méltatlan helyzetükre a közvélemény igen élesen reagál. Aligha véletlen, hogy a legutóbbi választásokon bejutott a Kneszetbe a nyugdíjasok pártja.

Szociális elégedetlenség

A legutóbbi választások (2006) eredményei – az Ariel Saron által sebtében alapított Kadima párthoz fűzött, s illúziónak bizonyult békereménység mellett – a szociális elégedetlenség hatását is tükrözték. Mint Közép-Kelet-Európa néhány országában, a választók itt is megbüntették a radikális piaci reformokat megvalósító pártot: a Netanjahu nevével fémjelzett Likud a korábbi 36 helyett csak 12 mandátumhoz jutott. A munkapárt élére pedig a szociális demagógiájáról ismert korábbi szakszervezeti vezető, Amir Perec került.

A szociális helyzet különbségei rendkívül élesen mutatkoztak meg a legutóbbi háború során. A Hezbollah által rakétatűz alá vett északi országrészből menekült, aki tudott. A módosabbak délen szállodába vagy bérlakásba költöztek, a szegényebbek azonban ezt nem engedhették meg maguknak, s a nap jó részét kénytelenek voltak az óvóhelyen tölteni. Mivel az állami hálózat nem volt képes mindannyiukat élelemmel, gyógyszerrel, lelki segéllyel ellátni, e feladatot jelentős részben a civil szervezetek vállalták át. Ez a szféra az utóbbi években, a megszorításokkal egy időben indult fejlődésnek, s most mutatta meg első ízben, hogy mire képes. Az új fejlemények persze új gondokat is jelentenek: az északról menekültek legnagyobb jótevője Arkagyij Gajdamak volt, aki villámgyorsan felállított sátortáborában többezer embernek nyújtott szállást és ellátást. A kétes hírnévnek örvendő milliárdos vállalkozó, aki vagyonát átláthatatlan üzletekből szerezte, e jótéteményével egy csapásra maga felé fordította a közvéleményt.

* Jewish Telegraphic Agency, 2007. április 3.