Izraeli Arabok — Lojális kisebbség, vagy időzített bomba?

Izraeli arabok

Arab-izraeli viszályról szólva általá­ban Izraelnek a PFSZ-szel és az arab országokkal való konfliktusára gon­dol a nagyközönség. Nem sorolják ide az izraeli állampolgárságú ara­bokat, akiket nem tekintenek pa­lesztinoknak. Rájuk nem néznek bi­zalmatlanul az izraeliek, úgy gondolják. jólétük visszatartja őket az ellenséges megnyilvánulásoktól, a politikai radikalizmustól.

A szülőföldjükön ma­radt izraeli arabok sokkal jobb körül­mények között élnek, mint az 1948-ban vagy 1967-ben elmenekült testvéreik, akik azóta menekülttáborokban vagy más arab államokban laknak. Az izraeli arabok in­tegrálódtak az izraeli társada­lomba. Többnyire tágas há­zakban laknak, van munká­juk, gyerekeik, ha akarnak, tanulhatnak, és szabadon gyakorolhatják jogaikat egy demokratikus államban. Bár kisebbségként élnek a zsidó többség mellett, az arab hi­vatalos nyelv Izraelben, az arab sajtót senki nem korlá­tozza, politikai pártjaik pedig a legutób­bi választások során tíz képviselőt küld­tek a Kneszetbe. Településeik önkor­mányzattal rendelkeznek, és az állam támogatásával működő iskoláik a legna­gyobb tanszabadságot élvezik. Nyelvi, vallási, kulturális önazonosságukat nem fenyegeti veszély, mert Izrael nem akar­ja asszimilálni kisebbségeit. Az arabok számára a katonai szolgálat – lelkiisme­reti és biztonsági okokból – nem kötele­ző. Önkéntesen persze bevonulhatnak a Cahal (az izraeli hadsereg) soraiba, de ezzel a lehetőséggel nagyon kevesen él­nek. Parlamenti képviselőik és pártve­zetőik arra biztatják az arab fiatalokat, hogy semmilyen körülmények között ne menjenek katonának.

A két népcsoport közötti feszültség eredményezi azt is, hogy számos egye­temet végzett arab fiatal nem talál mun­kát zsidó munkaadónál, így visszamegy falujába, ahol – az állástalan, tehát frusztrált ifjú értelmiségiek régről ismert dinamikája szerint – radikalizálódik.

Izrael hatmilliós népességének több mint 20 százaléka arab anyanyelvű. Ezen belül külön alcsoportot képeznek a drúzok, akiket a kereszténységtől és az iszlámtól egyaránt különböző miszté­riumvallásuk különít el az arab lakosság többi részétől. A drúzok saját falvaik­ban élnek és kizárólag egymás között házasodnak, s kiveszik részüket Izrael állam védelméből is. Az állam muszlim vallású, arab anyanyelvű lakosságából ehhez hasonlóan cselekszik a beduin népesség is, noha az iszlamista fundamentalizálódás következtében ez a haj­landóságuk az utóbbi időben csökkent.

1948 előtt a mandátumi Palesztina területén lakó arab anyanyelvű népek egységes nyelvi közösséget képeztek. A keresztény vallású, de arab nyelvet beszélő népesség e térség őslakosa. A muszlim vallásúak többségének ősei a VII. századi hódítás idején érkeztek.

A fordulópontot a brit mandátum megszűnése, az arab államok Izrael elle­ni fegyveres agressziója jelentette. Meg­kísérelték megakadályozni az állam lét­rejöttét, és kiűzni a zsidó bevándorlók tömegeit az országból. A fegyveres ag­resszióhoz csatlakoztak az arab falvak, és fegyvert fogva zsidó szomszédaikra támadtak. A támadó államok vezetői fel­szólították az arab lakosságot, hogy hagyja el lakóhelyét, és ne akadályozza seregeik végső győzelmet a cionista gyarmatosítók ellen vívott háborúban.

A háború során az arab lakosság ve­zető rétegének java elmenekült az or­szágból. A menekülést felgyorsította az arab propaganda is, amely „a zsidók vérszomjas gyilkosságairól” számolt be. Az arab lakosság egy része azonban a helyén maradt, nem emeltek fegyvert a zsidók ellen, és nem vettek részt a zsi­dó lakosság elleni gyilkosságokban. Mi­után a katonai igazgatás 1963-ban meg­szűnt, vallási kisebbségként helyzetük konszolidálódott. Részesültek a szom­szédos arab országoknál jóval fejlet­tebb izraeli társadalom és gazdaság elő­nyeiből, ám ettől nem váltak külön nép­pé. Nyelvi, vallási közösségük mellett rokoni szálak is összekötötték őket a száműzetésbe távozottakkal. Őszinte szolidaritás ez az izraeli állammal és an­nak zsidó lakosaival szemben, akiket betolakodóknak, hódítóknak és földjeik elrablójának tekintenek. A Hatikva nem az ő himnuszuk, amikor pedig Izrael a függetlenség napot ünnepli, ők a meg­alázó háborús vereséget gyászolják. Számukra ez nem öröm, hanem a Naqba, a Tragédia napja. Elvesztették föld­jeiket, falvaikat, és a modem civilizáció, amelynek szimbóluma Izrael, most meg­fosztja őket hagyományos értékeiktől is. Ez az ellenséges viszony az idők so­rán nem változott, sőt felerősödött.

Politikai pártjaik: a liberális Balad, a kommunista Hadas és a tradicionalista-fundamentalista Egyesült Arab Lista az arab-izraeli konfliktusban a PFSZ és Arafat oldalán állnak. Együtt követelik, hogy Izrael vonuljon vissza az 1967. jú­nius 4-e előtti határokra, Jeruzsálem fővárossal alakuljon meg a független palesztin állam, és tegyék lehetővé a több milliós palesztin menekülttömeg visszatérését Izraelbe. Számukra a mi­nél szélesebb körű palesztin önrendel­kezés fontosabb, mint annak az állam­nak a biztonsága, amelyben élnek. E vi­szony kölcsönös. Arafat nemcsak az autonómiában, a még izraeli fennható­ság alatt és a külföldön élő palesztinokat képviseli, hanem az izraelieket is. Cserébe az arab pártok a Kneszetben szorgalmazzák, hogy Izrael minden kér­désben teljesítse a palesztinok követe­léseit. Az arab pártok (köztük a kom­munista Hadas néhány zsidó tagja) szorgalmazzák Izraelnek mint zsidó ál­lamnak a megszűnését. Legyen az or­szág demokratikus, többkultúrájú, min­den polgárának világi állama. Szemük­ben egy zsidó államnak nincs joga az önálló létezésre, miközben a paleszti­nok számára önálló arab államot köve­telnek. Eszerint az araboknak a meglé­vő huszonnégy független állam mellé még egy huszonötödik is jár, a zsidók­nak viszont nem jár egy sem. Ahogy a Palesztin Charta mondja: a zsidóság vallás és nem nemzet.

A palesztinizáció folyamata mellett másik meghatározó tényező az izraeli arab népesség körében történő gyors iszlamizálódás. Gomba módra szapo­rodnak az új mecsetek, a fundamenta­lista mozgalom által létesített óvodák, könyvtárak, iskolák és egészségügyi intézmények. Az iszlám fundamentalis­ták célja, hogy Izraelben iszlám állam alakuljon. A déli, mérsékeltebb ág még elfogadja Izrael létezését mint gyakor­lati tényt, képviselőket küld a Kneszet- be és céljait demokratikus úton, a jog­rendszer keretei között akarja megva­lósítani. Vezetőik az 1980-as évek ele­jén terrorista tevékenységet is folytat­tak. Börtönbüntetésükből azután sza­badulhattak, hogy ígéretet tettek: cél­jaikért ezután csak politikai eszközök­kel harcolnak. Ma azt tanítják, hogy az iszlám szent háború, a Dzsihad ideje még nem jött el.

Az északi radikális szárny Izrael léte­zését még de facto sem fogadja el, így nem is hajlandó részt venni a parla­menti választásokon. Az önkormány­zati választásokon viszont indulnak, hogy falvaikat maguk irányíthassák. Baka el-Garbija vagy Umm el-Fahm fa­lu egy-egy valóságos iszlám állam Izra­elen belül. Az élet a mecsetek köré szerveződik, tilos az alkoholfogyasz­tás, az iskolák (az Izrael államtól ka­pott anyagi támogatást igénybe véve) a zsidók és Izrael elleni gyűlöletre neve­lik a tanulókat. Umm el-Fahmban isz­lám főiskola működik. Ott tanult és szerezte oklevelét Masad falu imámja is, aki nemrégen egy merényletkísér­letben vesztette életét. (Egy autóbusz­ra akart bombát elhelyezni, de az ko­rábban robbant fel, mert rosszul időzí­tették.) A mecsetekben gyakori vendé­gek a Hamasz szónokai, akik a gyűlölet nyelvén szólnak a hívekhez.

A palesztin öntudat és az iszlám ön­tudat erősödése két egymást gerjesztő folyamat. A legutóbbi merényletek arra késztették a politikai vezetést, hogy korlátozó intézkedéseket léptessenek életbe. A rendőrség és a biztonsági szolgálat azt javasolta, hogy lépjenek fel az állam, valamint a zsidó vallás és nép elleni uszítással szemben. Vonják vissza a gyűlöletre uszító szónokok en­gedélyét. Cenzúrázzák újságjaikat, és korlátozzák vezetőik mozgásszabadsá­gát. Azt is szorgalmazzák, hogy számol­ják fel az engedély nélkül működő Umm el-Fahm-i vallási főiskolát. Az ok­tatási minisztérium készítsen kötelező nemzeti alaptantervet, amely egyes arab iskolákban felváltaná a gyűlöletre nevelést. Javasolták, hogy szüntessék be az engedély nélküli építkezéseket, amelyek nyomán óriási méretűre duz­zadtak a falvak. Mindezekből azonban csak néhány intézkedést valósított meg a Barak-kormány. Slomo ben-Ami bel­biztonsági miniszter nyilatkozata sze­rint az izraeli arabság nem vonható fe­lelősségre néhány ember felelőtlen ma­gatartása miatt. A korlátozások többsé­gét elvetették, mert a Munkapártnak, ha a következő választási ciklusban is meg akarja őrizni hatalmát, szüksége lesz az arab lakosok szavazataira.

Az állam megalakulásakor az arabság az összlakosság 20 százalékát adta. Ezt az arányt máig megőrizte, a milliós nagyságrendű zsidó alija ellenére. Ez azt jelenti, hogy a népességnövekedés az arab szektorban többszöröse a zsi­dóénak. Ha a zsidó alija csökken vagy véget ér, az izraeli palesztin népesség nagyarányú növekedése hosszabb tá­von az ország zsidó mivoltát is megkér­dőjelezheti.

Bányai László

(Jeruzsálem)