Izrael földje eladó?
Az izraeli főállamügyész, Meni Mazuz, a minap törvénytelennek nyilvánította a KKL évtizedek óta követett politikáját, melynek alapján a földjeit kizárólag zsidóknak adja el.
A probléma az, hogy a KKL (Keren Kajemet Lejiszrael – Zsidó Nemzeti Alap) tulajdonában lévő területek több mint fele úgy került a birtokába, hogy kisajátították az 1948-as függetlenségi háború palesztin menekültjeinek földjét.
A KKL a földeket 1949-1950-ben szerezte meg. Ugyanis az akkori miniszterelnök, Dávid Ben-Gurion kezdeményezte, hogy a frissen megszerzett területeket adják oda a ZSNA-nak, hogy minden, a palesztin menekültigények ügyében érkező nemzetközi nyomást megakadályozzanak. Az első tranzakciókat az akkori főállamügyész, Jakov Simson Sapira véleménye ellenére hajtották végre, akinek kétségei voltak az ügylet legalitását illetően.
A földek felvásárlása szünetelt, amikor a KKL kifogyott a pénzből. A „milliós tranzakciót” az elmúlt években sokan vizsgálták és kutatták, többek között a Haifa Egyetemen oktató dr. Arnon Golan, a jeruzsálemi Schechter Intézetben tanító dr. Michal Oren, és a Bar-Ilan Egyetem tanára, Yossi Katz professzor.
1961 óta az állam a KKL-földeket az Izraeli Földhivatalon keresztül igazgatta. Mostanáig kizárólag zsidók vehettek részt a KKL-földek eladási tenderén, ám 2005 elején Meni Mazuz főállamügyész úgy döntött, hogy a földhivatal nem folytathatja tovább politikáját, mert diszkriminálja a nem zsidókat. A Ha’aretz értesülései szerint a KKL és az állam előrehaladott tárgyalásokat folytattak azért, hogy a KKL-t kivonják a földhivatal hatásköre alól, s a KKL saját hatókörében intézhesse az eladásokat. Mazuz a legfelsőbb bírósághoz érkezett számtalan petíció és az államügyészség azon állásfoglalása után döntött, mely szerint a KKL politikáját a legfelsőbb bíróság úgyis diszkvalifikálni fogja.
A KKL-ES KÉK DOBOZ HISTÓRIÁJA
A KKL-t 1901. december 29-én, a Bázelben összeülő V. Cionista Világ- kongresszus döntése nyomán alapították. Az eredeti cél az volt, hogy pénzt gyűjtsenek a világ zsidóságától azért, hogy földet vegyenek Palesztinában. A KKL százezres nagyságban helyezett el világszerte „kék dobozokat”, hogy abba gyűjtsék össze a pénzt. Nem a KKL volt az egyetlen szervezet, amely pénzt gyűjtött a palesztinai földvásárlásra. Ám az 1936-1939 között lezajló arab fölkelés nyomán más vásárlók – félvén az arabok megtorlásától – felhagytak ezzel. A KKL viszont 350 ezer dunamról – 1 dunam = 0,25 acre, 1 acre <angol hold) = 0,46 hektár vagy 0,703 kát.hold – 940 ezer dunamra növelte a földjei számát 1948-ra. Az állam létrejötte után – Oren szerint – „a KKL éppen elvesztette létalapját… Az volt az érzésük, hogy elvégezték a piszkos munkát, és többé nincs szükség rájuk. Sokan azt mondták, hogy mivel létrejött az állam, nem helyes az, hogy külföldi zsi dók diktálják, mit csináljanak Izraelben. Mások, főleg a jobboldalon, a KKL-t meg akarták szüntetni, mert a Mapai-Munkapárt establishment hatalmi központját látták benne.” Még Ben-Gurion is a megszüntetés mellett foglalt állást, ám egy váratlan esemény megváltoztatta elhatározását.
1948. december 18-án Ben-Gurion Yosef Weitzet, a KKL földosztálya igazgatóját sürgős megbeszélésre hívta magához. Hat nappal korábban ugyanis, az ENSZ közgyűlésén, az izraeli földek helyzetét vizsgálva meghozták az ún. 194-es határozatot, amely szerint „azoknak a menekülteknek, akik vissza akarnak térni otthonaikba és békében kívánnak élni a szomszédaikkal, meg kell engedni, hogy a legkorábbi megvalósítható időpontban megtegyék ezt”. A határozat aggodalommal töltötte el az izraeli vezetőket, hiszen sok menekült jelent volna meg, visszakövetelve tulajdonát.
Abban az időben Izrael kb. 3,5 millió dunam olyan elhagyott földet birtokolt, amely korábban palesztinoké volt. Ben-Gurion azt gondolta, hogy ezek a földek – melyek Izrael területének egyhatodát képezték – nagyon fontosak az állam fennmaradása érdekében. Ám azt is gondolta, hogy a földek egyszerű kisajátítását – válaszként az ENSZ határozatra – provokációnak értelmeznék. Az egyedüli megoldás az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, zsidó magánkezekbe adják a földeket. A másik megfontolást az képezte, hogy az államnak nem volt pénze, míg a KKL-nek igen. Úgyhogy Ben-Gurion azt mondta Weitznek, hogy a kormány úgy döntött, az „elhagyott földekből” egymillió dunamot elad a KKL-nek, alacsony áron. Izrael állam történetének legnagyobb ingatlan-tranzakciójára egy három nappal későbbi találkozón került rá a „pecsét”. Itt, Ben-Gurionon és Weitzen kívül jelen volt még a KKL főnöke, Avraham Granot, Eliezer Káplán pénzügyminiszter és a Jewish Agency települési osztályának vezetője, Levi Eshkol.
11 millió izraeli fontért a KKL-é lett kb. egymillió dunam teljes tulajdonjoga, melyek a jeruzsálemi korridoron, a déli, tengerparti körzetekben, a Karmel délkeleti részein és a galili földnyelven helyezkedtek el. A találkozón Weitz és Granot felvetette az ügylet törvényességének kérdését, ám Ben-Gurion dühös lett, és kijelentette, hogy a két opponáló a brit mandátum terminusaiban gondolkodik, és még mindig nem értették meg azt a sürgős politikai és biztonsági igényt, hogy ezeket a földeket betelepítsék. Weitz és Granot nem elégedtek meg a válasszal, és azt mondták, tartanak attól, hogy az arab tulajdonosok majd beperlik őket. Ekkor ígéretet kaptak arra nézve, hogy az állam megvédi őket ezektől. A történész Golan megjegyzi: a tranzakció úgy valósult meg, hogy Sapira főállamügyész ellenezte.
KORAI PROBLÉMÁK
„A probléma az volt, hogy az akkori törvény nem tiltotta meg a kormánynak, hogy az eredeti tulajdonosokkal való egyezség hiányában eladják a földeket” – mondja Golan. Ám a probléma megoldódott, a fejlesztési hatóság és a távollévő tulajdon törvénye segítségével. Az első „milliós tranzakció” sikerei után a vezetők és a KKL további tranzakciókat terveztek. Ténylegesen kb. negyedmillió további dunam földet transzferáltak a KKL tulajdonába. Praktikus oka az volt ennek – mondja Oren -, hogy a KKL-nek elfogyott a pénze, de a másik ok az volt, hogy „az állam úgy látta, a nemzetközi nyomástól való félelem nem volt olyan megalapozott, amint hitték.” Yehiel Leket, a KKL igazgatói tanácsának jelenlegi elnöke viszont azt állítja, hogy a területeket az akkori piaci árnak megfelelően vették meg. „Nincs egyetlen olyan dunam sem, melyért ne fizettük volna le az utolsó pennyt. ” Golan megjegyzi, hogy a földekért fizetett pénz közelített az akkori piaci értékhez.
AZ IZRAELI TERÜLET KRÉMJE
1960-ban a KKL és az izraeli kormány aláírt egy megállapodást, mely szerint létrehozzák az Izraeli Földhivatali. Az egyezmény szerint a KKL az összes állami földön lévő erdőért viseli a felelősséget, míg a földhivatal magukat a földeket „igazgatja”. Ez az izraeli földek 93 százalékát foglalta magában, beleérte az állami földeket, a KKL-földeket és a fejlesztési hatósághoz tartozó földeket. A fejlesztési hatóságot azért hozták létre, hogy kezeljék azokat a területeket, amelyek 1948 előtt palesztinokéi voltak és nem adtak el a KKL-nek.
A KKL, amely a földek 13 százalékát birtokolja, megkapta a jogot arra, hogy a földhivatal igazgatótanácsa felét a saját embereivel töltse ki, és a bizottságaiba is az államéhoz egyenlő mértékben delegál tagokat. Az évek során sokan azt mondták, hogy a KKL túl nagy jogot kapott, de olyan értékes területek voltak (és vannak) a birtokában, hogy végül nem foglalkoztak ezekkel a felvetésekkel. Ugyanis szinte az összes KKL-föld az ország közepén és északi részén helyezkedik el, míg az állami földek 60 százaléka a Negevben, a Golan-fennsíkon és az Aravában. Pl. az ország középső vidékein a KKL az állami földek kb. 40 százalékát birtokolja, míg Izrael három legnagyobb városban az általuk birtokolt területek legalább a földek 30 százalékát teszik ki.
Dr. Michal Oren megjegyzi: a fontos területeken a KKL-t biztosították, hogy jobb földeket kap, mint amelyek állami kézen maradnak. „A KKL mindig tudta, hogyan válassza ki a letelepülésre és mezőgazdasági munkára legalkalmasabb területeket, la créme de la créme… Az államnak pedig maradtak a műveletlen és sziklás területek.”
Amiram Barkat cikke (Ha’Aretz) alapján
Novák Attila
Címkék:2005-06