Izrael és a diaszpóra

1

Ha Izraelről és a diaszpóráról, pontosabban ezek kölcsönös egymásrautaltságáról kell beszélnem, aligha ringathatom magam abban a hitben, hogy valóban bármi újat mondhatok a kérdésről. Az utóbbi években, sőt egészen Izrael Állam megalapításától kezdődően egyetlen más témát sem tárgyaltak nagyobb intenzitással és több szenvedéllyel, mint ezt. Amit az álláspontok bármelyikéről el lehetett mondani, azt már mind régen elmondták. Szinte azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen magát valamelyest kifejezni képes zsidó, aki nem szólt még erről a kérdésről.

Tartózkodásomnak, hogy erről a kérdésről nyilatkozzam, természetesen jó oka van: nem tudok határozott, megbízható és egyértelmű válasszal előállni. Gondolataim és kinek ne lettek volna gondolatai erről a tárgyról? ellentmondásosak voltak, és saját magammal sem tudtam tisztába jönni. Egész életemben várakozások és csalódások között hányódtam, várakozásokkal általában a zsidó nép és különösen saját magunk tekintetében, akik Izrael Államban munkálkodtunk. Megismertem és saját magam is végigszenvedtem ennek a folyamatnak számos állomását, a legnagyobb várakozástól a legmélyebb csalódásig, sőt elkeseredésig. Ez elvette a kedvemet attól, hogy a tekintély látszatával kérjek szót, hiszen ez csak elbizakodottság és áltatás lehetett volna ez esetben. Mégis el akarok mondani és megfontolásra akarok ajánlani néhány gondolatot, amelyeket az összetett kérdés vitatásakor rendkívül fontosnak tartok. Természetesen egész életemben hittem abban, hogy a cionista mozgalom segítségével a zsidó nép újjászületik, ám e hit keretében amely bizony oly sokszor elillanni látszott sokkal inkább tartoztam azok közé, akik kérdéseket tettek föl, mintsem azok közé, akik válaszolni tudtak. A szempontok sokfélesége miatt, melyek Izrael és a diaszpóra viszonyának vizsgálata során felmerülnek, és amelyekről itt most szólni akarok, eleve nem lehet több válasz, mint a hit és a remény megerősítése és talán azt mondhatjuk, hogy már ez is igen jelentős volna.

Van egy régi, számos zsidó legendában visszatérő mondás: a templom lerombolásának napján született a Messiás. Ez a merész mondás, amely a rabbik szájából nyilván elgondolkoztatóan cseng, paradox módon bizonyára azt az érzést, hogy ne mondjam, felismerést fejezi ki, miszerint a zsidó nép nagy történelmi katasztrófája és a megváltás elválaszthatatlanok egymástól, dialektikusan, fogaskerékként kapcsolódnak egymáshoz. Amikor a templom, egy magát Isten népének tartó nép középpontja, romba dőlt, egy másik síkon és egy még meg nem határozható centrum körül megnyílik a megváltás lehetősége. Hogy miben állt ez a „megváltás”, arról a zsidó történelem folyamán és a teológiában a legkülönbözőbb és egymásnak teljesen ellentmondó nézetekkel találkozhatunk. De erről nem itt kell beszélni. De bárhol, bármilyen módon fogalmazódott is meg, a hívők vagy a misztikusok nyelvén, e megváltás célja mindig a lerombolt központ helyreállítása volt, s az erőt ehhez nem csupán a földöntúli, isteni hatalom beavatkozásából merítették, hanem magából a katasztrófa mélységéből, a száműzetés tapasztalatából s Izrael a hontalanság tapasztalatát a történelem világában szerezte meg.

A vallási kategóriák, amelyekkel ezt a tapasztalatot bemutatjuk, a legutóbbi generációk életében bizonyára nem mindenki, de nagyon sokunk számára megváltoztak. De a vallásosságnak valamilyen hangja titkon ott cseng még ama szekularizált formákban is, melyekben a zsidó azonosságukat nem hogy tagadó, de szenvedélyesen igenlő emberek széles körei számára nyer pontosabb megfogalmazást ez a tapasztalat. Hiszen Dosztojevszkij aki bizonyára nem volt nagy tisztelője a zsidóságnak régi tételét, miszerint nem tud elképzelni olyan zsidót, akinek ne volna Istene, igazolta az a vallásos szenvedély, amellyel a zsidó szocialisták és a társadalmi forradalom harcosai síkra szálltak saját ügyük mellett.

Ez a mozzanat a széthullás, sőt a vallásos, hagyományőrző, valamint a szekularizált és a zsidóság átalakulására megújult formákban irányuló felfogások konfliktusa igen jelentős szerepet játszik itt, a minket leginkább foglalkoztató eszmecserékben is. Izrael és a diaszpóra, a galut-beli zsidóság viszonya nem világítható meg, ha nem vetünk számot azokkal a folyamatokkal és megkülönböztetésekkel, amelyek a cionizmushoz, de kivált tartósan Izrael Állam megalapításához kapcsolódnak. Világosan körvonalazható, hogy mire gondolok itt.

A diaszpóra zsidó közösségei a cionista mozgalom kezdetekor olyan intézményekben jelentek meg, amelyekben az emancipációért vívott harcban formálódott zsidóság tisztán vallásos kategóriákkal definiálta önmagát, olyan kategóriákkal, amelyek vallásos-orthodox vagy liberálissá átértelmezett vallásos-orthodox gondolatmenetekből erednek. Az emancipáció időszakát megelőző kor zsidó életének teljességéhez képest nagyon felhígult zsidóság volt ez. Valójában sok olyan emberrel találkozunk már itt, akik vallási szempontból igencsak közömbösek voltak, de a közösség szociális feladatainak érdekében határozottan síkra szálltak. Emellett nem is annyira a vallási tradíció ösztönözte az ilyesfajta tevékenységet, hanem inkább egyféle igencsak irracionális, a saját ideológiájának gyakran ellentmondó érzelmi kötődés a zsidó közösséghez és az arra való készség, hogy a zsidó közösségért felelősséget vállaljanak. Emögött még semmiképp sem volt szó arról, hogy úgymond profán feladatokat helyeseljenek tudatosan olyanok, akik egyébként kínosan ügyeltek arra, hogy hangsúlyozzák: csupán vallási (gyakran már nem is létező) meggyőződések választják el őket többi polgártársuktól.

A cionizmus szakított mindezzel, és tisztességes és nyílt viszonyokkal kívánta felváltani a zsidó életben kialakuló fikciókat és bújócskát. A cionizmus, ha használhatok itt egy divatos szót, avantgarde mozgalom volt, egy olyan kisebbség avantgarde mozgalma, amely éppen azáltal, hogy semmibe vette a zsidó közösségek konvencióinak fiktív elemeit, szükségképpen ellenszenvet váltott ki maga iránt. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a kitörés egy szabadabb fellépés felé, amelyet a zsidóság akkori szószólói rombolónak éreztek, éppen az ifjúság legaktívabb elemei közül vonzott sokakat.

Ha a cionizmus győzött mert legalábbis a történelmi döntés szintjén győzött a zsidó történelemben -, ezt főként három olyan tényezőnek köszönhetjük, amelyek meghatározták a jellegét: mindent összevetve, a cionizmus az ifjúság mozgalma volt, amelybe és ez nem is lehetett másképpen belejátszottak erősen romantikus tényezők is; a társadalmi tiltakozás mozgalma volt, amely egyszerre merített ihletést Izráel prófétáinak ősi és még mindig eleven felhívásából és az európai szocializmus jelszavaiból; és készen állt arra, hogy a zsidók sorsával minden hangsúlyozom: minden szempontból azonosuljon, a vallásosakból és a világiakból egyaránt.

Ezek a tulajdonságok váltották ki a bátorságot az elinduláshoz és az újrakezdéshez, ahhoz, hogy a cionista zsidók saját országukban fölépítsenek egy immár nem fiktív életet, és később, amikor ütött az óra, felszabadítsák és segítsék megszervezni azokat az erőket, amelyek végül elvezettek Izrael

megalapításához. Persze senki sem tudja megmondani, hogy eljutottak volna-e ide ama szörnyű katasztrófa nélkül is, amely minden zsidót egyformán érintett, függetlenül attól, hogy népnek, vallási közösségnek vagy minek tartották magukat, még akkor is, ha az egyes embert fizikailag nem is érte szenvedés. Fölösleges elmélkednünk erről a kérdésről. De az, hogy ebben az időszakban volt egy erőgóc, ahol a zsidók élni akarása és tenni akarása a saját ügyükért már nem titokban, hanem a történelem nyílt és álcázatlan színterén ha pedig nem lehetett másképp, a háború történetében is megmutatkozhatott, ez a cionizmus nagyszerű, példátlan eredménye.

Ebben a nagyszerű teljesítményben azonban, az imént említett gyökereinek következtében, ellentmondások vannak, amelyek éppen a minket érdeklő kérdésfeltevés szempontjából rendkívül jelentőssé váltak, és lehetetlen megkerülnünk őket. A különböző törekvésekben, amelyeknek gyakran totális szembenállása oly sok szempontból meghatározza Izrael életét, ezek az ellentmondások fejeződnek ki. Az ellentmondások középpontjában viszont az a kérdés áll, amelyre a cionista mozgalomban soha nem kaptunk világos választ, hiszen nem is volt lehetséges egyértelmű választ adni rá. Arra a kérdésre gondolok: vajon a cionizmus forradalom volt-e a zsidó nép életében, lázadás volt-e a galut–ban való léte ellen, melyet radikálisan megtagadott, hogy zászlajára írjon egy épp ily radikális újrakezdést Izrael földjén, vagy pedig inkább a történelmi kontinuitás tudatából érthetjük meg a cionizmust, mint azon erők folytatását és evolúcióját, amely erők a szétszóratás hosszú évszázadai alatt is meghatározták a zsidó nép létezését és kitartását? Vajon a cionizmus csak újabb metamorfózisa volt-e ezeknek az erőknek, amelyeknek most más történelmi feltételek és új társadalmi viszonyok között kellett helytállniuk; így tehát ennek a közösségnek vagy társadalomnak az arculata alapjában véve nem nagyon különböznék attól, amilyen a fogságbeli zsidóságé volt? De nem inkább arról van-e szó, hogy a cionisták éppen ezzel a múlttal szakítottak, nem mindenestül új erőket hívott-e elő a cionizmus, amely erők nem annyira történelmi örökségünkben keresik gyökereiket, mint inkább elszántságukban, mellyel egy teljesen új emberi magatartás mellett szállnak síkra? Vajon létrejöhetett-e a konzervatív, sőt restauratív és a forradalmi, sőt az utópikusra irányuló tendenciák között valamiféle megértés vagy legalább is valamilyen kapcsolat, amelyben ezek a törekvések találkozhattak, anélkül, hogy kölcsönösen kioltották és tagadták volna egymást?

A cionista mozgalom színterén heves viták folytak e kérdések körül. A viták lényegében a tulajdonképpeni politikai célkitűzéseken és a politikai pártharcok területén kívül zajlottak, mindazon kívül tehát, ami kifelé a mozgalom történetét meghatározta. Hisz e fő és alapkérdést illetőleg még a közös politikai eszmék keretében is erősen megoszlottak a vélemények, és nagymértékben a vérmérséklet meg a személyes döntés függvényei voltak. Ehhez járult még, hogy e nézetek legmarkánsabb képviselői politikai síkon alig játszottak szerepet, sőt olykor teljesen elutasítóan vagy a legnagyobb tartózkodással viseltettek a politikával szemben. Éppúgy érvényes ez Achad Ha’amra, aki a zsidó nép újjászületését és megújulását valló, inkább konzervatív felfogásnak volt a legbefolyásosabb szószólója, mint Micha Josef Berdiczewskire és Josef Chaim Brennerre, ama másik törekvés legjelentősebb támogatóira, amely az új zsidók szakítását igenelte saját múltjukkal. Éppen ők gyakoroltak jelentékeny befolyást a szocialista haluc-mozgalomra. Ebben a mozgalomban, amelyben az új életformák és közösségi formák tényleges kialakításáról volt szó e formák, úgy remélték, a falusi dolgozók szocialista kommunáiból nőnek majd ki -, különösen határozott volt a múlttal való szakítás tudata. Mindig is elgondolkoztató lesz, milyen erősen hatottak egymás mellett a társadalombírálat gyakran olyan összeegyeztethetetlen elemei, mint a szocialista, a tolsztojánus és paradox módon a nietzscheánus eszmék. A szándékos átugrás a fogság ideje, Izráel galut-beli története fölött, a visszanyúlás a Biblia ősi idejére itt még alig vagy legföljebb romantikus képzelgésekben játszott szerepet. De mivel a történelmi viszonyok nem kényszerítettek döntésre, a különböző törekvések mindegyik a saját körében aránylag zavartalanul élhettek egymás mellett. Hiszen minden résztvevő tisztában volt azzal, hogy ami az élcsapatban amely a második világháború előtt az új jisuv, a zsidó település lelke volt lejátszódott, csupán ideiglenes. Mivel élcsapatnak, halucim-nak tartották magukat, várták a nagy utánpótlást, a tömegeket, akik majd segítenek igazán megvalósítani látomásaikat.

Jellemző volt erre az állapotra az is, hogy Achad Ha’am elképzelése, akinek gondolkodásában az új centrum és a diaszpóra közötti viszony eleve központi szerepet játszott, vagyis az az elképzelés, hogy új társadalmi alapokra épülő szellemi központot alakítanak majd ki az egész diaszpóra számára, szinte problémamentesen fenn tudott maradni a tulajdonképpeni politikai koncepciók mellett. Csak az Achad Ha’am-féle gondolatok maroknyi radikális híve, akik közé sok éven át magam is tartoztam, látta előre, hogy elkerülhetetlen a konfliktus a két koncepció között. De akármilyen jellegűek voltak is ezek az itt röviden jellemzett felfogások, híveik kivétel nélkül a még fel nem ébresztett diaszpóra hatalmas tartalékából mentették erejüket, teljesen függetlenül attól, hogy teóriákban „helyeselték” vagy „tagadták”-e a diaszpórát.

2

Persze később, amikor elérkezett a történelmi óra, s a második világháborút, a zsidók pusztulását követően épp azokban az országokban pusztultak el, ahonnan a cionizmus a legnagyobb lendületet kapta -, majd Izrael mint állam létrehozásától fogva kezdetét vette a nagy bevándorlás, amelyről mindnyájan régóta álmodoztunk: ezt követően már minden másképpen volt. A zsidók milliói, azok, akikre a leginkább számítottunk, akik számunkra mindenki másnál inkább a zsidó népnek és képességeinek hatalmas lehetőségeit testesítették meg, halottak voltak, és halálukkal a zsidóság kollektív tudatát legmélyebb rétegeiben is olyan sokk, olyan trauma érte, amelyet semmiféle analízis sem fog feloldani. Mindarra, ami ettől kezdve a túlélők között lejátszódott, e trauma árnyéka vetült és vetül tán ma is. Ugyanúgy érvényes ez Izraelre ahol mindazon törekvésekre, amelyekről itt szóltam, mélyen kihatottak e trauma feldolgozásának kísérletei -, ahogy érvényes a diaszpórában élő zsidókra. Mindannyian egy olyan ténnyel kerültek szembe, amelyre soha nem számítottak, amely minden képzeletüket felülmúlta, és reagálni rá egyszerre volt sürgető és a tudat számára megoldhatatlan feladat. A közös élmény, amely mindnyájunkat oly közvetlenül érintett és megrendített, alkotja Izrael és a diaszpóra között a legerősebb érzelmi köteléket túl minden teórián vagy akár teológián. Nem mintha azok a kérdések például, amelyek a zsidóságnak mint vallási inspiráció alatt álló társadalomnak a hagyományához és történelméhez való viszonyát firtatják, jelentéktelenné vagy akár fölöslegessé lettek volna. De ne ringassuk magunkat ábrándokba: a megfoghatatlan, elképzelhetetlen konkrétumhoz képest, amely olyannyira romboló módon avatkozott be életünkbe mint zsidók életébe, ezek a dolgok háttérbe szorulnak. Talán itt fogalmazhatok úgy, hogy a zsidók „egzisztenciális helyzete” a mi generációnkban megváltozott.

Izrael Állam megalapítására igencsak sajátos, vissza nem térő körülmények között került sor. A megoldatlan kérdések, amelyek átöröklődtek ebbe az alapításba, és amelyekkel évtizedeken át viaskodnunk kell majd, nem voltak kevésbé komolyak és sürgetők, mint a pozitív aktus szükségessége, ez az aktus pedig válasz volt arra a helyzetre, amelyben akkor voltunk. Ha Izrael alapítása elválaszthatatlan a zsidók korábbi történetétől, akkor az alapításban bizonyára meghatározó szerepet játszott az az idea is, amely a diaszpóra tehetetlenségével kapcsolatos, képtelenségével arra, hogy biztosítsa a zsidók mint zsidók létét, függetlenül attól, hogy ezek a zsidók a zsidósággal összefüggésben szemlélték-e önmagukat. Az a trauma, amelyről az imént szóltam, Izraelben a következő jelszóvá vált: soha többé! Vagyis: soha többé ne éljünk olyan körülmények között, hogy létezésünket, az arra adott igent vagy nemet mások határozzák meg, mi pedig a saját sorsunk

passzív elfogadói vagyunk. Azt akartuk, hogy saját létfontosságú döntéseinkért, amelyek elől nem térhetünk ki, mi magunk viseljük a felelősséget. Ez olyan reakciókat váltott ki, amelyek közösségünkben korábban aligha, a közösség központi jelenségeiként pedig bizonyosan nem jelenhettek meg.

A szenvedély: gondoskodni arról, hogy a zsidók tragédiája, a hatalmasok kétértelmű hallgatása közepette, ne ismétlődjön meg, sok mindent meghatározott Izraelben. Az erőszak kérdése, amely életünkben korábban csak mellékes szerepet játszott, sőt sokan közülünk a kérdést mint olyat eleve elutasították és száműzték a tudatukból -, most nyomatékosan és megkerülhetetlenül állt elénk. Mégpedig az előtt és azon túl is, hogy az arabokkal szemben védekezni kényszerültünk. A vitát az erőszak feltételeiről és határairól, a hadsereg jelentőségéről, alkotmányunknak és életünk fejlődésének fegyveres védelméről messzemenően ez a jelszó határozza meg: hogy ne legyünk még egyszer védtelen és passzív kiszolgál­tatottjai sorsunknak. A zsidók mélységes ellenszenvének a harciasság dicsőítésével szemben ez az ellenérv érezhető Izraelben is szembe kellett néznie legújabb történelmünk tapasztalataival. Az utolsó 25 évben nem hiányoztak történelmünkből az erőszakot hangsúlyozó törekvések, de nyilvánvaló, hogy viszonyunk az izraeli hadsereghez egészen szokatlan mértékben nem az olyan katonai rendhez való viszony, amely önálló életet élhetne, hanem a népi milíciához való viszony. Hamis önáltatás volna azonban, ha nem vennénk észre, hogy az erőszak helyeslése olyan esetekben, amikor az egzisztenciánkról van szó, nemzedékünkben nem csupán Izraelben, hanem a diaszpóra legszélesebb köreiben is egészen más aspektusban jelenik meg, mint korábban. Fölöttébb figyelemre méltó, hogy éppen egy olyan kérdésben, amely igen messzire esett a zsidóság hagyományos életszféráitól, és amely mégis arra kényszerített bennünket, hogy döntően megváltoztassuk magatartásunkat, nem alakult ki konfliktus Izrael és a diaszpóra között, hanem épp ebben a kérdésben szinte azt mondhatnám: a legváratlanabb ponton meggyőző egyetértés jött létre, mégpedig egészen spontán módon. Tekintettel a nagy adag kvietizmusra, mely a zsidóknak és különösen a zsidó közösségek szószólóinak környezetükkel szembeni magatartását a múltban jellemezte, ez nem csekélység.

Ha visszatekintünk az utolsó nemzedékekre és viszonyukra a zsidó világhoz, azt hiszem, két eszmény vagy minta játszott formáló szerepet, és e minták inkább termékeny, semmint romboló konfliktusba kellett hogy kerüljenek egymással. A talmid hacham és a haluc eszményére gondolok. A talmid hacham, az írástudó ideálja, aki a hagyomány mestere és őrzője, aki képes elevenen továbbadni ezt a tradíciót, kétezer éven át volt a zsidó nevelés célja. Mellette és vele vetélkedve jelent meg az első világháború végén, 50 évvel ezelőtt az úttörő, a haluc eszményképe, aki a régi földön új szellemben akarta megalapozni és megvalósítani az új életet, s aki előőrsként akart föllépni az őt követő hivatott nagy tömegek előtt. A kontemplatív szellemi eszménykép mellé egy aktív, életünk átalakítását célzó eszménykép társult, és ez az eszménykép sokakra mélyen hatott és sokakat megragadott azok közül is, akik saját maguk nem csatlakoztak az előőrshöz. Maga az előőrs fogalma is két elemet foglal magába: az előremutató, az új felé irányuló törekvéseket, egyszersmind a tudatos visszautalást az egészre, amelyért síkra szállt. Soha nem állt szándékukban a halucoknak, az úttörőknek, hogy faképnél hagyják népüket és új népet alkossanak. Tudatában voltak annak, hogy népükhöz köti őket a közös történelem és a közös remény. Föl sem merülhetett bennük, hogy cserbenhagyják az övéiket ahogy a 19. századi „haladó” zsidók többsége tette -, bármilyen keserűen és radikálisan bírálták is a zsidók létformáját a galut-ban. Az ő neveltetésük nem tan volt, hanem legyen ez bármennyire problematikus is az eleven példához igazodott.

Mit jelentett ez a két ideál a diaszpóra és Izrael számára? A talmid hacham eszménye önmagában véve teljesen független volt Izraeltől, és a zsidó közösség kontinuitásán belül maradéktalanul megvalósítható volt a diaszpórában is. Ám napjainkra éppen a diaszpórában csökkent a hatékonysága, nem is beszélve realitásáról. Ilyen típusú embereket és a képzésükre szolgáló (jesivá-nak nevezett) intézményeket ma már csak nagyon kevés helyen találunk a diaszpórában. Éppen Izraelben viszont, ahol a haluc eszménye megtalálta természetes helyét és megvalósult, paradox módon nem kis mértékben sikerült újjáéleszteni ezt az eszményt is. A Tóra tanulmányozása, ahol gyökeret tudott verni, jelentős virágzásnak indult, és e központok komoly vonzerőt gyakorolnak mind az országban, mind a diaszpóra számunkra létfontosságú köreire is. Fontos összekötő elemek Izrael és a diaszpóra között. Igaz, hogy sokban közülük korántsem mindegyikben megjelenik a bezárkózás, a szeparatizmus törekvése, egy olyan kaszt kialakításának a szándéka, amely elfordul az izraeli élettől és attól, hogy hasson erre az életre, s éles ellentétben áll korábbi funkciójával. Hiszen a jesiva mindig is nyitott volt a zsidó élet és a zsidó közösség felé, és soha nem utasította el annak igényeit. Nemcsak befogadta az embereket, de vissza is küldte őket. Azt hiszem, jövőbeni fejlődésünk szempontjából fontos lesz, hogy le tudjuk-e küzdeni az elzárkózás oly sokunk számára riasztó tendenciáját: erre csak belülről van mód.

A hagyománynak is van élete, és ez nem csupán a konzervatív megőrzésből, egy közösség szellemi és kulturális tulajdonának folyamatos továbbviteléből áll. Persze hagyomány ez is, és a nevelés jelentős részben ezen is alapszik. De a hagyomány valami más is. Vannak a tradíciónak olyan területei, amelyeket az évszázadok hordaléka betemetett, és amelyek készen állnak arra, hogy felfedezzék és újra fölfűzzék őket a hagyomány fonalára. Visszacsatolás ahhoz, ami elfeledett vagy, ami még sorra sem került igen, van ez is. A tradíción belül van kincskeresés is, amely megteremti az eleven kapcsolatot, s amelynek sokat köszönhet a jelenlegi zsidó tudat legjava, ott is, ahol ez a kincskeresés az orthodox kereteken kívül folyt és folyik.

Ám a haluc-eszményen belül ugyancsak végbementek változások. Amikor kezdetét vette a nagy bevándorlás, majd a csalódás, hogy e bevándorlás messze nem olyan jelentős, hogy megfeleljen a hozzá fűzött várakozásoknak, itt is sok minden megváltozott. A halucok már nem alkotnak zárt közösséget; az új élet kihat olyan területekre is, amelyek gyakran igen messze álltak a zsidó társadalom radikális átrétegződésének eredeti szándékától. Az államapparátus kiépítésével, az iparosítással, emberek nagy tömegeinek integrálásával, akik szinte középkori és majdhogy nem feudális viszonyokból érkeztek minden átmenet nélkül, a valóság egészen új feladatokat szült, amelyek a halucok elitjének arisztokratikus és puritán normáival már megoldhatatlanok voltak.

Az elidegenedés Izrael és a diaszpóra között 1950 után két ponton kezdődött: a diaszpóra számára az izraeliek nem voltak eléggé „zsidók”, hiszen mintazsidóknak akarta látni őket, akik megfelelnek a hagyományos képzeteknek és töretlenül folytatják őket. A diaszpórában élő zsidók nem kevesebb csalódást okoztak az izraelieknek, mert nem érkeztek tömegestül, mihelyt kinyíltak a kapuk és a szívek. Mindkettő kedvezett az ellentétek sarkításának, és nem kevés keserűséget okozott. Mindkettő a zsidó világban zajló folyamatok túlzott leegyszerűsítésén alapult, melyekkel így nem lehetett megbirkózni. Egyik fél sem volt képes vagy nem volt hajlandó arra, hogy tudomásul vegye a másik félben végbemenő és éppen eléggé ellentmondásos folyamatokat. Ama tény, hogy elmaradt a nagy bevándorlás a szabad világ országaiból, jelentősen hozzájárult az itt-ott erősen hangoztatott törekvésekhez: miszerint Izrael álljon meg a maga lábán, bontsa le a diaszpórával összekötő hidakat, hiszen az nem vette észre, hogy elérke­zett az óra. Sok csalódásból fakadó elkeseredés és dac volt ezekben a hamarosan láthatóvá vált jelenségekben.

Ezzel viszont egyszersmind új szakaszába lépett Izrael és a diaszpóra kapcsolatának régi kérdése is. Immár sokkal világosabban ragadhatók meg olyan törekvések, amelyek korábban csak bizonytalanul és homályosan körvonalazódtak. Egyaránt vonatkozik ez a változásra, mely a diaszpórában élő zsidók az egyes emberek és még inkább a csoportok magatartásába az Izraelben folyó nagy vállalkozással szemben bekövetkezett, és Izrael magatartására a diaszpórával szemben. Nem csupán az angolok kivonulása óta, hanem mindenekelőtt az utóbbi két évben, a hatnapos háború (1967) óta szerzett tapasztalatok segítették e viszony tisztázódását és elrendeződését. Természetesnek kell tekintenünk, hogy mindkét oldalon erőteljes fejlődés indult meg, melynek során elváltak és szükségképpen konfliktusba kerültek egymással a centripetális és centrifugális tendenciák. Áll ez, bár különféle módokon, mindnyájunkra.

Hadd szóljak először a diaszpóráról. A felbomlás jelenségei semmiképp sem maradtak el itt. Éppen személyes okokból találta külön-külön sok zsidó ember előnyösebbnek és könnyebbnek, hogy a háború utáni világban föladja minden kötődését bármiféle zsidósághoz, s a zsidó világhoz fűződő kapcsolatok eltökélt lebontásában keresse boldogulását. A múltjukkal talán tisztában voltak, de azt már semmiképpen sem akarták, hogy bármi közük legyen a zsidók jövőjéhez. Egy életen át hallottuk a nótát az emberiség nagy feladatairól, amelyekhez képest a zsidóság közösségi érdekei, úgymond, eltörpülnek és csekély súlyúak. A század első felében gyakran álltunk szenvedélyes vitában ezzel a nézettel, és mindig is tisztában voltunk azzal, mi késztethet valakit arra, hogy az önfeladásba meneküljön. Manapság könnyebb szembenézni ezekkel a törekvésekkel. Tudjuk, hogy a legmélyebb elidegenedésből is minduntalan lehetőség nyílik, spontán és az érintetteket átformáló módon, a zsidóság felé fordulásra minősítsük ezt akár visszafordulásnak (tesuva), akár másképpen. Aki találkozott például francia zsidókkal, tudja, milyen vékony az az állítólag oly szilárd talaj, amely az elfordulásnak, a centrifugális tendenciának kedvez. Mert lám, az oly gyakran légüres térben lebegő kijelentések atmoszféráját minduntalan áttöri az azonosság mélyebb érzése. Ezeket a dolgokat megszervezni nem lehet, bármennyire bizonyos, hogy nem csupán a külvilág eseményei játszanak szerepet bennük, hanem közvetve mi magunk is, az, hogy mit határozunk el és mit valósítunk meg. Egyszersmind azonban egy rendkívül erős centripetális a felbomlás tendenciái ellen ható késztetés is megragadta a diaszpórában élő zsidókat. A vágy, hogy ne vonjuk ki magunkat a feladatok alól, melyek elé a jelen és még inkább a jövő bennünket, zsidókat állít; és a tudat, hogy a kötelékek Izrael és a diaszpóra között felbonthatatlanok e kettő határozza meg a mostani nemzedék arcát és döntéseit. A mai zsidó közösség másmilyen, mint fiatalkorunk zsidó közösségei. A mostani közösség felhagyott azzal, nem éri be már azzal, hogy aggódva ügyeljen, ha idegenek a szemöldöküket felvonják; ez a közösség felismerte, hogy része egy olyan egésznek, amelynek sokkal többet kell betöltenie, mint csupán vallási és emberbaráti feladatokat. A zsidó közösség életének meghatározó erejévé és részévé vált a kölcsönhatás közte és Izrael között. Ennek során óhatatlanul keletkeznek feszültségek is a két pólus között, amelyek körül tevékenységük zajlik. Hiszen a tartósság megteremtése és a diaszpórában fölmerülő feladatok teljesítése más beállítottságot igényel, mint az immár szükségesnek tekintett nyitást Izrael felé.

A feszültség azonban nem csupán a diaszpórában élő zsidók között tapasztalható. Még inkább jellemzi mindazt, ami magában Izraelben történik. Itt is centrifugális és centripetális erők működnek. Két metaforával szeretném megvilágítani, miről van itt szó. Nem hasonlíthatjuk-e Izraelt és szerepét egy rakétához például az „Apollo-11”-hez, amelyről nemrégiben oly sokat olvastunk -, amelyről bizonyos részek leválnak és kirepülnek az ismeretlenbe, az ígéretes holdbéli táj vagy akár új csillagok felé? Az űrhajósokat a Földről irányítják ugyan, de továbbjutásukkal maguknak kell boldogulniuk, levegő után kapkodnak, viaskodniuk kell a saját súlyukkal és a súlytalansággal, és eleinte csak a Földön szerzett tudást hasznosíthatják. De nem szükségszerű-e, hogy küldetésük az előrehaladás során fokozatosan önállóvá váljon? Nem válik-e le teljesen a rakéta egyik része, és nem kezd-e önálló életet élni? Vajon Izrael, amely a zsidó nép erejéből és a diaszpóra anyaföldjéből keletkezett, nem arra rendeltetett-e, hogy végképp elváljon az anyaföldtől, és élje a saját életét új nemzetként, új gyökeret eresztve a mostani évek eseményeibe? Vagy inkább egy olyan egészről van-e szó, hogy a technikai metaforával egy biológiai és történelmi metaforát állítsunk szembe, amelynek részei mind egymásra utaltak, s ahol az egyik, mégoly központi tag vagy rész elszigetelődése szükségképpen az egész elhalásához vezet?

Mindnyájan ismerjük a kérdést, amelyet gyakran föltesznek nekünk, és amelyet mi is fölteszünk magunknak: mik vagyunk mi elsősorban, zsidók vagy izraeliek? E kérdésfeltevés Izraelben is megosztja a lelkeket. Húsz év óta félreérthetetlen nyilvánvalósággal mutatkoznak meg a centrifugális törekvések, amelyek a diaszpórával való kapcsolat leépítésére irányulnak. Szószólóik a maguk számára fölszámolták a zsidó történelmet és saját gyökereiket ebben a történelemben, vagy legalábbis ezt állítják. A zsidó néphez és hagyományaihoz való csatlakozás helyett azt ajánlják nekünk, hogy adjuk fel a cionizmust, vagyis azt, hogy bármiképp „Cion”-hoz igazodjunk: hagyjunk fel a magát zsidónak tekintő értékrend követésével. Azt ajánlják nekünk, hogy illeszkedjünk bele egy állítólagos „sémi térségbe” olyan szó ez, melynek talmi csillogása alig leplezi tökéletes tartalmatlanságát. A romantikus lelkületűek, és ilyenekben nincs hiány közöttünk, Baál és Astarte kultuszát magasztalták nekünk amennyiben nem boldogulnánk a tiszta szekularizációval -, mert, úgymond, ezek a kultuszok hivatottak arra, hogy legyőzzék a monoteizmus „életellenes” jelszavait. Az ilyesféle jelszavak körül csapott reklám szembeötlő ellentétben áll e jelszavak teljes komolytalanságával. Igaz viszont, hogy a szélsőségek mögött, melyek nálunk az úgynevezett „kanaániak” szájából elhangzanak, ama valódi probléma rejlik, amelyről az imént beszéltem. A kérdés, amelyre ez a probléma visszavezethető, és amellyel lépten-nyomon találkozunk, mint már mondottuk, így hangzik: mik vagyunk mi elsősorban, zsidók vagy izraeliek? Nyilvánvaló, hogy a kérdés döntő jelentőségű az Izrael és a diaszpóra közötti viszony szempontjából. Ez a kérdés osztja meg a lelkeket.

Meggyőződésem, hogy Izrael létezése akárcsak a diaszpóráé attól függ: döntésünk centrumába helyezzük-e azt a tényt, hogy kapcsolatunk a zsidó néppel, e nép történelmével és jelenével az elsődleges. Valóban, gondolkodás nélkül válaszolok a kiélezett kérdésre: mi elsősorban zsidók vagyunk, és a zsidóságunk manifesztációjaként izraeliek. Izrael Állam és annak fölépítése olyan vállalkozás, amelynek a zsidó népet kell szolgálnia, és ha megfosztják őt ettől a célkitűzéstől, akkor elveszíti értelmét, és nem lesz képes sokáig fennmaradni az idők viharaiban. A történelmi gyökereitől és összefüggéseitől elváló Izrael ideológiája, mely állítólag politikai békét hoz a számunkra, belső és kegyetlen logikájánál fogva az Egész fölszámolására irányul, ahogyan ez Uri Avineri „Izrael és a cionisták” című, Európában nemrég közismertté vált pamfletjéből a legnyilvánvalóbban kiviláglik, persze mindenestül a szerző szándéka ellenére.

A végletes helyzetekben való fizikai élésen túl ennek fontosságát mindannyian megismertük, s megvalósítása során hatalmas emberi és társadalomformáló erők szabadulnak fel -, joggal teszik föl éppen nekünk újra és újra a kérdést, hogy tudunk-e majd többet kínálni népünknek magánál a túlélésnél. Visszatérni a bibliai kor fogság előtti Izraeljéhez, tudatosan átugorva vagy kikapcsolva ezzel a zsidóság teljes történelmét, amely mindnyájunkat több mint kétezer éven át formált ez csak nyilatkozatokban és in abstracto oldható meg, a történelmi valóságban nem. A visszatérés Cionba – ami nem azonos a Levantébe olvadással – fölmérhetetlen következményekkel járhat jövőnkre nézve, hacsak a benne kifejeződő erők közötti, termékeny feszültséget nem adja fel egy egyoldalú döntés kedvéért, amely olcsón csak egyiket vagy másikat választja ezen erők közül. Egyformán érvényes ez az olyan törekvésre, amely a hagyomány változatlan megőrzésére irányulna, miként az olyanra, amelyik el akarna szakítani bennünket a hagyomány gyökereitől. A cionizmus a múltban és ma is a zsidók utópikus visszavonulása a saját történelmükbe, ezáltal pedig mégiscsak természetesen termékeny, a múlt és a jövő felé egyformán nyitott paradoxon. Ez a visszavonulás nem ért véget Izrael Állam megalapításával. Sokkalta inkább olyan szakaszba lépett, amely a legélesebben világított rá központi jelentőségére a zsidók sorsának szempontjából. A diaszpóra zsidósága elcsökevényesedik az impulzusok nélkül, amelyek Izrael új életéből érkeznek majd hozzá. De Izraelnek is szüksége van a tudatos kapcsolódásra és kötődésre az Egészhez, hiszen végső soron létének igazolása, ratio essendi-je az, hogy az Egészet szolgálja és megváltoztatja.

Vitathatatlan, hogy a kapcsolat a régi-új országgal, a konfrontáció az új történelmi és társadalmi helyzettel és a benne való aktív részvétel szükségszerűsége rendkívüli energiákat szabadít fel. Ám nem kevésbé marad igaz a régi tétel, hogy minden zsidónak ki kell állni a többiekért, akár akarja ezt, akár nem: mindnyájan egy csónakban ülünk, és még a legutóbbi idők oly nyilvánvaló tapasztalata is minduntalan erre tanít bennünket. Persze ki lehet ugrani a csónakból, és le lehet mondani a közös felelősségről. Ez a lényege azoknak a – mind Izraelben, mind a diaszpórában tapasztalható centrifugális törekvéseknek, amelyekről itt beszéltem. De bármennyire veszélyesek fennmaradásunk szempontjából és abból a szempontból, hogy miként ítél majd rólunk a történelem, nincs jelentőségük.

Hogy milyen mélyen áthatotta sorsunk ilyen egységének tudata meg éppen az ifjú izraeli generációt éppen azt a nemzedéket, amelyikről oly sokszor állították ennek az ellenkezőjét -, arról megrendítő képet az egy könyv, a kibucokból kikerült katonákkal készült beszélgetések gyűjteménye, amely röviddel a hatnapos háború után jelent meg, és a spontán fogalmazás sutasága ellenére messze a legtöbbet mondó dokumentum, amelyet szellemi létünkről Izrael mindeddig létrehozott. Soha nem ábrázolták tisztább, előítélettől mentesebb és differenciáltabb módon magunkra eszmélésünket, önmagunkkal kapcsolatos kétségeinket és az egységünk élménye fölötti csodálkozást, mint ezekben a beszélgetésekben, melyekben csupa olyan fiatal szólal meg, akik közül aligha látta vagy élte meg egy is a diaszpórát. E tanúságtételhez képest a zsidó értelmiségiek megannyi szimpóziuma Jeruzsálemben, Párizsban és New Yorkban, minden agyonfogalmazottságával együtt, nemegyszer kísértetiesen irreális.

Mi, „öregek”, mindig is világosan láttuk, hogy Izrael azon áll vagy bukik, hogy azonosulunk-e a zsidó néppel. Ebben kerestük valódi identitásunkat, megújulásunk forrását, túl minden képleten és formán. Ám az, hogy a „fiatalok”, akik számára mindez bizonyára sokkal problematikusabb volt, történelmünk egyik sorsdöntő órájában ugyanezt a tapasztalatot szerezték, megalapozza reményünket, hogy nem fognak leszakadni a hidak a galut és Izrael között. Izrael is, a diaszpóra is olyan válságban van, amely létüket fenyegeti. Az időjósok szinte mindenhonnan vihart jeleznek. Ha meg akarunk birkózni a feladatokkal, amelyek ebből a válságból következnek, nem mondhatunk le egymásról. A feladatok közül a legfontosabb bizonyára a nevelés: szintézist kell teremtenie a hagyomány és az új értékek között, melyek az életünk valóságával, az Izraelben élő zsidó nép realitásával való találkozás nyomán keletkeznek. E szintézist nem lehet máról holnapra megteremteni, éveken át ez lesz a közös dolgunk. Létfontosságú a zsidóság közös ügyére nézve, hogy hidat verjünk, mely összeköt bennünket a diaszpórával, létfontosságú a kívánság, hogy ne alakulhasson ki szakadék a felek között, és ha valahol mégiscsak kialakulni látszik, ott áthidaljuk.

Fejtegetéseim végén egy valamit szeretnék leszögezni: végső soron a kölcsönös érintettség személyes tényezője lesz a döntő. Ne áltassuk magunkat! Lehetnek a zarándokutak, látogatások, nevelő tevékenység és bármi, amit még kiötlünk, akármilyen hasznosak és ösztönzők közös tulajdonunk megőrzésében és kibontakoztatásában nem ezek fogják meghatározni kapcsolatunkat. A személyes, az egészen bensőséges mozzanat lesz az, amely dönt. Azon múlik minden, hogy személyesen megszólítva érezzük-e magunkat, hogy felfedezünk-e az intézményeken túlmutató, közvetlen kapcsolatot, azaz, hogy felfedezzük-e különbözőségünkben az egységet akkor is, amikor az érzés és a remény egysége még nem fejezhető ki megfelelő fogalmakkal.

(1969)

Bendl Júlia fordítása

 

 

Április 26-ra esett idén Jóm Háácmáut, Izrael Függetlenségi Napja. Ebből az alkalomból tesszük közzé a fenti írást, mert Izrael létén túl, számunkra az erec-galut viszony is rendkívül fontos, és a szerző szavai ha mondható így egyre aktuálisabbak.

Gershom Scholem válogatott tanulmányai várhatóan 1993-ban jelennek meg az Atlantisz Kiadónál.