Iványi Gábor: …-fób
Forrás: Élet és Irodalom
208. március 24. Az Élet és Irodalom 52. évfolyamának 8. számában Vajda Károly hermeneuta és Vári György, hivatását tekintve intrikus, Hiller István oktatási és kulturális miniszternek címzett nyílt levelet tett közzé.
Ebben arra szólítják fel a minisztert, hogy nyilvánosan (“világosan”) nyilatkozzék: a Pro Cultura Hungarica-díjjal nemrégiben kitüntetett Naftali Kraus (szerintük) “kirekesztő nézeteivel nem azonosul”, sőt “a kitüntetést nem ezért, hanem mindezek” (mármint a kirekesztő nézetek) ellenére adományozta neki.
Még ha az aláíróknak egyértelműen igazuk lenne is az úgynevezett kirekesztő nézetek dolgában, akkor sem feltétlenül illő és jóhiszemű ilyen fajta nyilvános lépésre kényszeríteni kitüntetés adományozóját. Sértő még a gondolata is annak, hogy Magyarországon hivatalban lévő állami vezető bárkit elfogadhatatlan vélekedése vagy magatartása miatt jutalmazna vagy méltányolna. Helyes viszont, ha egy kulturális miniszter nemcsak a határon belüli kultúrateremtők munkájára figyel, hanem nyitott más irányban is. Nagyszerű ötlet, hogy valaki felhívta a miniszter figyelmét Naftali Kraus szerzőre, aki sokat fáradozott az izraeli-magyar kapcsolatok építésén, és a rendszerváltás óta több mint húsz könyvet írt Izraelben magyar nyelven, s adta ki azokat Magyarországon (az elsőt még az MDF támogatásával) különféle kiadóknál. Ezek az Ősi Forrással, a Tanachhal, a Szentírással és a zsidó hagyományokkal, szokásokkal foglalkozó kötetek rendre nagy gyorsasággal elfogytak. Közkedveltek és nélkülözhetetlenek lettek nemcsak zsidó, hanem keresztény és vallástalan olvasók köreiben is. Bizony ez jelentős teljesítmény, s vallásbölcselő szerzőnknek (ha tetszik, ha nem) ugyanúgy helye van a magyar kultúrában és irodalomban, mint Pázmánynak, Méliusz Juhásznak, Bornemiszának vagy a közelmúltból éppen Scheiber Sándornak és másoknak. Kraus szépen, közérthetően, szellemesen és szenvedélyesen ír, “Arany, Petőfi, Tompa és Vörösmarty” nyelvén. Ezúton is gratulálni szeretnék könyveihez és kitüntetéséhez.
Mi bántja a minisztert nyilatkoztatni akarókat?
Három kultúraféltő panaszukat sikerült kihámoznom.
1) Úgy vélik, a díjazott “a magyar kultúra megismertetését nem érzi feladatának, éppen ellenkezőleg, a magyar kultúra iránti érdeklődésről le kívánja beszélni a magyar zsidóságot”. Illusztrációként kiragadnak egy részletet Krausnak Ungvári Tamással az ÉS hasábjain folytatott vitájából, melyben a vallási szerző a(z igazi) költészet megítélésében szembeállította volna a fentebb jelzett magyar költőket Yehuda Halévivel és társaikkal. A T. nyilatkoztatók megítélésem szerint nem értik Kraust. A Magyarországról származó (és ott más-más történelmi korokban igen sok bántást már eddig is elviselt) elkötelezett vallásos író kétségbeesett kísérletet tesz arra, hogy hajdani hazája vallástalanná lett zsidó gondolkodói figyelmét és szeretetét a zsidó hagyomány iránt (is) felébressze. Ámoszhoz hasonlóan kesereg, azok miatt, akik nem veszik észre népük erkölcsi hanyatlását, sem a közelgő veszedelmet, “akik gondtalanul élnek a Cionon… és akik elbizakodnak… akik a népek eleinek elei, és akikhez jő az Izrael háza”, akiknek fel kell tenni a kérdést a többi országgal kapcsolatban: “vajon jobbak-e azok, mint ezek az országok, és vajon szélesebb-é azoknak határa a ti határotoknál? Akik a veszedelem napját messze gondoljátok, és az erőszaknak széket emeltek; akik elefántcsont pamlagon hevernek, és az ő nyoszolyáikban elnyújtózkodnak…, akik hárfa mellett dalolgatnak, és azt hiszik, hogy hangszereik a Dávidéi, akik a bort serlegekkel isszák és színolajjal kenegetőznek, és nem búsulnak a József romlásán.” A nyilatkoztatóknak nem tűnik fel, hogy Naftali Kraus a József romlásán búsul. Esetleg helyettük is…
2) Felháborodnak a Zsidó Világhíradó nevű internetes újság oldalain Naftali Kraus által írt Cházerfób is vagyok című zsörtölődésen. Ebben Kraus megint csak azon háborog, hogy zsidó körökben egyesek mennyire kevéssé veszik komolyan (noha esetleg elvárható lenne tőlük) a mózesi elveket. Véleményével most, a tőle megszokott határozottsággal és eréllyel, arra a Népszabadságban megjelent támadásra reagál, melyben őt valaki “homofóbnak” nevezte. Kraus kifejti a Tóra előírásain alapuló vallásos zsidó véleményét a homoszexualitásról, és magáról a fóbiáról is, amikor azt taglalja, hogy vannak zsidók számára tilalmas dolgok, melyekkel szemben szintén fóbiája van, ilyen dolog például a szombat megszegése, a bálványimádás vagy éppen a sertés (cházer) megítélése is. Érdekes, hogy a felsoroltak közül a nyilatkoztatók kizárólag a malac farkát ragadták meg. Ők nyilván nem viszolyognak a sertéstől sem mint az élővilág egy egyedétől, sem mint tápláléktól. Mások viszont igen. Vannak az élővilágnak hasonló lényei, s ki-ki választhat közülük ízlése szerint: van, aki a kopasznyakú csirkétől, más a hüllőktől vagy egyéb teremtményektől irtózik. A Tóra törvényei azonban aprólékosan szabályozzák, hogy melyek a zsidó ember számára elfogadható, melyek a “tisztátalannak” tekintendő állatok. Utóbbiakkal is elképzelhető együttműködés, hiszen fogyasztás szempontjából a ló, a szamár, a teve vagy éppenséggel a papagáj és a gólya sem tiszták, de mégsem kirekesztendők. Naftali Kraus egészen biztosan nem dualista szemléletű: egyetlenegy Jóteremtőben hisz, aki a teremtés hatodik napján az állatvilág összes élőlényét megalkotta, köztük a hasadt körmű, ellenben nem kérődző, sárban turkáló sertést is. Bizonyára, egyesek szerint kísértően zamatos húst halmozott sonkáira, csülkeire és gerincére, de mégis megtiltotta az ezekkel kapcsolatos étkezési élvezetet a zsidóság számára. Naftali Kraus ezt komolyan veszi, és nem kívánja a rántott karajt, a körömpörköltet vagy a töpörtyűt. Sőt a nyilatkoztatókkal ellentétben azzal is tisztában van, hogy a disznónak mind a magyar nyelvben, mind a Sulchan Aruchban van illusztratív szerepe, és az ritkán kedvező. Használjuk a “részeg disznó” kifejezést, és nem a borlovag szinonimájaként. Akkor sem a finom társasági modort akarjuk megbecsülni valakinél, ha azt mondjuk róla, hogy “disznólkodik”, de a “malackodás” sem a kedveskedő becézés alkalmas kifejezése. Ugyanígy, amikor a Sulchan Aruch az ima vagy a Tóra-tanulás helyének tisztaságáról elmélkedik (és választ keres arra is, hogy mit tegyen az az imádkozó vagy Tóra-tanulmányozó, ha valamelyik felebarátja “megfeledkezett magáról”, vajon várjon-e “addig, míg a szag elillan”), azt is elemzi, hogy miként ítéljük meg a szobában lévő és esetleg kellemetlen benyomást keltő rossz szagú éjjeliedényt. Ebben a szakaszban olvasható, hogy: “a sertésre, mivel szájával rendesen sárban turkál, ugyanaz a szabály áll, mint az agyagból való sáredényre, akkor is, ha láttuk, hogy most jött ki a folyó vizéből, mert ebből a szempontból a fürdés sem használ neki”. Vagyis a sertés élővilágon belül elfoglalt helyén mit sem változtat a folyóban való fürdőzés. A Mindenhatónak különféle teremtményei vannak, és ő ítéli meg szerepüket és végső sorsukat, de ettől még fontos, hogy önmagunkban a dolgok megítélése tekintetében rendet tartsunk, hiszen csak így tudunk eligazodni kapcsolataink szövevényes világában. Kraus ennek megértetéséhez vette igénybe a cházerrel kapcsolatos szemléltető fenntartásait.
3) A nyilatkoztatók panaszolják, hogy Kraus nem lelkesedik “zsidók nem zsidókkal kötött házasság”-áért, és “siksze”-nek hívja a nem zsidó nőket. A “siksze” valóban nem zsidó nőt jelöl, ugyanakkor nem jelent alacsonyabb rendű nőt. Ahogy, viszont az olykor (egyesek szájából kifejezetten) sértő “zsidó” megjelölés olyan személyre alkalmazható, aki a többi emberrel egyenértékű, de felmenői között tudhatja Ábrahámot, Izsákot és Jákobot (esetleg Judát) is. A nyilatkoztatók bizonyára nem hallottak még arról (pedig többek között ezért vezették be először Európában a XIX. század végén a polgári házasságot), hogy a különféle keresztény felekezetek sem örülnek annak (nem biztos, hogy igazuk van), ha valamelyik egyháztagjuk más felekezetűvel házasodik. Van, ahol többnyire csak súlyos nyilatkozatok (pl. reverzális adása) után egyeznek bele a frigy megáldásába, s ez nem csupán katolikus-protestáns vagy keresztény-zsidó, hanem ilyen protestáns és olyan protestáns, ilyen szabadegyházi, olyan szabadegyházi, vallásos-vallástalan vonatkozásban áll fenn.
Talán belátható, hogy a két, magyar kultúrát Naftali Krausszal szemben hősiesen védelmező és féltő derék honfitársunk olyan vallási területre tévedt, ahol inkább a ködöt szurkálják és nem valódi ellenfelet. Lehet, úgy gondolták, hogy Ungvári Tamásnak kell üzenniük: mellette állnak. De hát Ungvári Tamás megfelelt magáért! A porondon összecsaptak az egymáshoz méltó lovagok, s bőven elég, ha utána ki-ki a maga vitézét lepedőbe gyűjti, borogatással látja el, és az így felszabadult küzdőteret inkább átengedi a gyerekeknek, esetleg a mindig sarkantyúban lépdelő kakasoknak.
Végezetül hadd tegyek még egy utolsó megjegyzést. A már idézett Sulchan Aruch sok más dolog mellett foglalkozik az “árulkodás” kérdésével is. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok a nyilatkoztatók figyelmét ezekre a passzusokra is ráirányítani: “Azt írja a Tóra (Mózes 3,19-16): “Ne járj, mint árulkodó népeid közepette”.” Példaként pedig azt hozza fel, amikor az edómi Doeg az első királynak, Saulnak beárulta Achimelec papot, mert az jóhiszeműen ennivalót és Góliát kardját adta a Saul elől menekülő Dávidnak. S noha ez a dolog igaz is volt, és sértő sem volt a papra nézve, ugyanis nem titokban tette, amit cselekedett, és nyugodtan vállalta volna Saul előtt is, az árulkodó a király iránti szervilizmusával mégis halált hozott rá. “Van még ennél is sokkal nagyobb bűn – folytatja a Sulchan Aruch -, mely e tilalomban foglaltatik, és ez a – rossznyelvűség”. Amikor valaki “megszégyenítő dolgokat mond a felebarátjáról. (…) mindegy, hogy akár a felebarátja színe előtt, akár a távollétében beszélt-e a rossznyelvűség; aki oly dolgokat beszél, melyeket közszájra kerülve mások meghallanak, és felebarátja személyének vagy vagyonának árthatnak, nekik kínt és félelmet okozhatnak, az gonosznyelvű.” Vagyis, ha valaki általánosságban vélekedik egy jelenségről, az esetleg téved, és arra ingerli a más véleményen lévőket, hogy hozzá hasonlóan, határozottan, vele szemben véleményt nyilvánítsanak. De a véleménynyilvánítóval szemben a hatalom emberéhez fordulni, hogy őt valóságos érdemeiért ne becsüljék meg, az méltatlan dolog. Az az árulkodás és a rossznyelvűség hínárjába való belegabalyodás. Ha a nyilatkoztatók csupán a véleményüket fejtették volna ki, és lehetőleg azokon a fórumokon, ahová a szóban forgó vallási ügyek tartoznak, talán nem szóltam volna egy szót sem. És sokkal szívesebben gratuláltam volna a fentiek helyett a rendszerváltás óta megjelent húsz-húsz hermeneutikai vagy intrikai kötetükhöz.
