Itt és ma

Az 1895. évi XLII. törvénycikk bizto­sította azt, hogy a törvény szerint egyenrangú zsidó polgárok által gyako­rolt vallás egyenrangú legyen a többi vallással. Látszólag ez a helyzet ma is fennáll, hiszen a törvény nem tesz kü­lönbséget vallás és vallás között, egy­ház és egyház között. Az alkotmány 60. §-a biztosítja a vallásszabadsághoz és az emberi méltósághoz való jogot, rendelkezik az egyház és az állam elvá­lasztásáról, az 1990. évi IV. tv. a lelki- ismereti és vallásszabadságról, vala­mint az egyházakról szól, és ez ki­mondja a különböző vallásos szerve­zetek egyenlőségét.

A törvényhozók szándéka e tekintet­ben teljesen egyértelmű, hiszen nem tesz különbséget egyház és egyház kö­zött. Ha valamely vallásos csoport ren­delkezik a törvényben írt feltételekkel, úgy egyházként nyilvántartásba ve­szik, és a továbbiakban elvi különb­ségtétel kis és nagy egyházak között nem létezhet.

Erre vezethetők vissza azok a viták, amelyek a korábbi években kirobban­tak az egyházalapítás feltételeivel kap­csolatban, hiszen a törvény száz főben határozza meg a minimális taglétszá­mot, amely a bírósági bejegyzéshez szükségeltetik. Ezt több oldalon is támadták, konkrét törvénymódosítások is felmerültek, volt, aki tízezer főre akarta emelni a bejegyzéshez szüksé­ges létszámot, mások éppen a száz főt kifogásolták és ezért fordultak az Alkot­mánybírósághoz.

A semlegesség nem tétlenség

Kevés kifejtett álláspont van a nyilvá­nos jogszabályokon kívül ezekben a kérdésekben, nem szívesen foglalnak állást, hiszen a téma fölöttébb kényes. A történelmi egyházak kifejezést gyak­ran használják, ez alatt értik azt a négy­öt egyházat, vallásfelekezetet, amelyek­be a lakosság túlnyomó része tartozott az ateista rendszer által uralt Magyaror­szágon. így feltétlenül beleértik ezen egyházak közé a zsidó hitközségeket, korábbi nevükön az izraelita felekezetet. Itt valóban teljes egészében megva­lósult a recepció, az egyenjogúsítás, hi­szen a többi történelmi egyház, a ka­tolikusok, a reformátusok, az evangé­likusok magukkal egyenrangúnak és egyenlőnek tekintik a zsidó vallású em­bereket és a vallásos zsidó szervezete­ket mind elméletben, mind gyakorlat­ban. Az állam és az egyház elválasztá­sának kimondásával az állami szervek mintegy levennék magukról a gondot és magukra hagynák az egyházakat mint olyan szerveződéseket, amelyek önmagukban is képesek talpon marad­ni. Ez természetes például az Egyesült Államokban, ahol az elválasztás teljes egészében megvalósult, hiszen valójá­ban ott sohasem volt szervezeti össze­függés.

A magyarországi történeti fejlődés et­től nagymértékben eltérő. Ami mégis orientálhat bennünket, az az Alkot­mánybíróság, hiszen több döntésében foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, és feladatából fakadóan arra kényszerült, hogy valamilyen módon állást foglaljon elvi és gyakorlati kérdésekben. Alapve­tő ebből a szempontból a 4/1993. szá­mú alkotmánybírósági határozat, amely ugyan a volt egyházi ingatlanok tulajdo­ni helyzetének rendezéséről szól, de jó­val szélesebb kört ölel fel az igen rész­letes indoklás. Eszerint az államnak vallási szempontból semlegesnek kell lennie, így tehát nem kapcsolódhat össze intézményesen egyik egyházzal sem, nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem, nem avatkoz­hat bele az egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében.

Abból, hogy az állam maga semle­ges, nem a negatív vallásszabadság, s még kevésbé a vallási közömbösség tá­mogatása következik. Az állam megsze­gi a vallásszabadság jogából reá háram­ló kötelezettségét, ha nem azon mun­kálkodik, hogy a vallás tekintetében mindenki számára lehetséges legyen a tudatos választás.

Az állam semlegessége nem tétlensé­get jelent. Az államnak kötelessége, hogy a vallásos meggyőződés kinyilvá­nítására, tanítására és az életvitelben való követésére, az egyházak működé­sére s ugyanígy a vallás elutasítására, továbbá a vallási meggyőződésről való hallgatás számára olyan teret biztosít­son, amelyben a különböző felfogások szabadon képződhetnek és fejlődhet­nek.

Ezekből az elvi tételekből tehát egy­értelműen az abszolút egyenlőség elve tükröződne. Ugyanakkor az ingatlan­-visszaadással kapcsolat­ban az Alkotmánybíróság jogosnak tekinti a kü­lönbségtételt a korábban már létezett és éppen ezért meghatározott funk­ciójú tulajdonokkal ren­delkező egyházak és a későbbiek során alakult egyházak, vallási szerve­zetek között. Ahogy a ha­tározat indoklása mondja, ez az átadás olyan ingatlanokat ölel fel, amelyeket a jogosult egyházak korábban is a vallás­gyakorláshoz való jog megvalósítására használtak, és most is ugyanerre a cél­ra, a tényleges szükségletek mértéke szerint igényelhetik vissza őket. Éssze­rű oka van annak, hogy miért nem ren­delkezik ez a törvény ingatlanjuttatá­sokról olyan egyházak számára, ame­lyek a tulajdonelvonások idején nem működtek, vagy ilyen sérelmet nem szenvedtek.

Vasárnap sohasem

Mindebből következik, hogy az Alkot­mánybíróság általában az egyes egyházi szervezetek egyenlőségét mondja ki, de konkrét esetben a különbségtételt éppen történeti okoknál fogva megen­gedi.

Úgy tűnhet tehát, hogy az egyházak egyenlősége tekintetében semmiféle különbség nem lelhető fel, így minden rendben van. Ennek azonban ellent­mondani látszik a 10/1993. sz. alkot­mánybírósági határozat, amely konkrét ügyben foglalt állást arról, hogy vajon alkotmányos-e a munkaügyi miniszter­nek az a joga, hogy rendelettel a mun­kaszüneti napokat a vasárnap kivételé­vel munkanappá nyilváníthatja. A szombatot is. Figyelemmel arra, hogy a zsidó vallás legalapvetőbb szabályai közé tartozik a szombati munkavégzés tilalma, mégis a munkaügyi miniszter rendeletével arra kötelezheti a zsidó vallású személyeket, hogy ezen a na­pon dolgozzanak, szemben a társada­lom többségét alkotó más vallású személyekkel, akiknek heti ünnepe nem nyil­vánítható munkanappá.

Az Alkotmánybíróság ezt a miniszteri jogosítványt nem ítélte olyannak, amely az alkotmányba ütközne. Az indoklás kitér arra, hogy a vallási ünnepek munkaszü­neti nappá nyilvánítása hosszú történeti folyamat eredménye és jórészt a ha­gyományok befolyásolják: a zsidó-keresztény kultúrkör­be tartozó államokban e vallások leg­nagyobb ünnepei a munkaszüneti na­pok, míg az iszlám országok saját vallá­suk, Izrael a zsidó vallás ünnepeit veszi elsősorban alapul a munkaszüneti na­pok megállapításánál. A vallási ünne­pek és a munkaszüneti napok közötti összefüggés azonban minden állam­ban, és így Magyarországon is, csak vi­szonylagos és történetileg változó.

Ez az indoklás persze nem teljesen helytálló, hiszen Izraelben az ott élő mohamedánok részére a pénteki mun­kaszüneti nap abszolút módon biztosí­tott, ugyanígy a vasárnap a keresztény vallásúak számára. Az Alkotmánybíró­ság szerint ezért nem emelhető alkot­mányos aggály a munka törvénykönyve rendelkezései ellen, mert olyan ünne­peket nyilvánít munkaszüneti nappá, amelyeket a társadalom túlnyomó ré­sze ünnepnek tart, és ezért nem állítha­tó, hogy a karácsonyt vagy a húsvétot csak a gyakorló hívő keresztény embe­rek ünnepelnék. Ez az indoklás csak önmagában tűnik helytállónak, hiszen senki sem állíthatja azt, hogy a hívő zsi­dó emberek ünnepelnék a karácsonyt vagy a húsvétot, az, hogy a társadalom többsége ezeket az ünnepeket megtart­ja, az abból következik, hogy a zsidó vallást gyakorlók száma kevesebb, mint a többi vallást gyakorlóké.

E területen tehát nem érvényesül a vallások egyenlőségének elve. Mert bár mindenki jogosult az évi rendes sza­badsága terhére megtartani a vallási szabályait, vagyis vallását szabadon gyakorolni, csak a társadalom többsé­ge számára biztosított az, hogy az évi szabadságon felül munkaszüneti na­pon tartsák vallási ünnepeiket. A ki­sebbségben lévő vallásgyakorlóknak, nevezetesen a zsidó embereknek ezt nem adják meg.

Különösen élesen vetődik fel ez a probléma az oktatási intézményekben. Az állam éppen a semlegesség elvéből követően nem tart fenn vallásos néze­teket terjesztő iskolákat, de köteles a világnézetileg semleges iskolák műkö­dését elősegíteni, és támogatnia kell a vallásos iskolákat is. így tehát az állam­polgárok szabadon választhatnak akö­zött, hogy a gyermekeiket milyen isko­lákban taníttassák. Kevés településen és bizonyos iskolatípusokban nem működnek egyházi jellegű iskolák, különö­sen nem zsidó iskolák. Az elérhetőkben a többséghez tartozó tanulóknak biztosított a nagyobb vallási ünnepekre a tanulmányi szünet, a zsidó vallásúak számára azonban nem. Ezt a tényt nem ellensúlyozza, hogy a világnézetileg semleges iskolának el kell fogadnia a tanuló ilyen jellegű távollétét, és ezt igazolt mulasztásnak, de mégiscsak mulasztásnak tekintik.

Ez az ellentmondás nem azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság határozata nem felel meg a hatályos törvények­nek, az alkotmánynak. A kérdés az, hogy az alkotmány és az alkotmányos szabályok biztosítják-e a vallásgyakor­lás egyenlő feltételeit. Mondhatjuk per­sze azt, hogy aki a vallását akarja gya­korolni, az ennyi áldozatot hozhat érte, de hát éppen az következik az egyenlő­ség eszméjéből, hogy senkinek se kell­jen külön terheket vállalnia meggyőző­dése megváltásáért.

Új szakasz

Itt tartunk tehát ma, és lehet, hogy egyszer majd továbblépünk. Minden­esetre a recepciós törvény a csúcspont­ját jelentette az eddigi fejlődésnek, mert az adott körülmények között való­ban biztosította az egyenlőség elvét, et­től már lefelé vezetett az út a különbö­ző vallási, majd faji alapú megkülön­böztető törvények felé, az ateista ura­lom alatt pedig a minden vallást elpusztítani igyekvő és ebben valóban egyenlő­séget mutató államhatalom jelent meg.

1990 után egy új fejlődési szakaszba léptünk. Persze az egyenjogúság megszer­zése és fenntartása nem­csak külső tényezőkön, ha­nem a magyarországi zsidó­ság belső viszonyain is mú­lik. Erről így írt Vázsonyi Vilmos az Egyenlőség 1889. február 17-i számában:

(Félbeszakítva a gondolatmenetet: az idézeteket a Vázsonyi írásait tartalmazó kétkötetes könyvben olvastam. Ezt egy öreg barátomtól, Váradi Jenőtől kap­tam, aki nemrégen hunyt el Svédor­szágban, és utolsó kívánsága volt, hogy ezt a könyvet hozzák el nekem. Ha meg akarják érteni Vázsonyi korszakos je­lentőségét, gondoljanak erre. Egy Alsókubinban született, Miskolcon tanult cukrászember halálos ágyán egy ki­mondhatatlan nevű svéd város még kimondhatatlanabb nevű kórházában ar­ról végrendelkezik, hogy mi legyen a Vázsonyi-köteteivel.)

„De bármily módot is alkalmazunk teljes egyenjogúságunk megszerzésé­re, küzdelmünk nem nyújthat kilátást a sikerre, amíg a mai szervezetlen és ren­dezetlen állapotban maradunk. Sikeres harcot csak rendezett sereggel lehet folytatni, pedig a zsidó hívek seregei rendezetlenek. Van községi szerveze­tünk, olyan, amilyen, de nincsen a községek közt semmi kapocs, nincs testü­let, mely jogosítva volna az egész zsi­dóság képviseletére, nincs fej, mely hivatottan a zsidóság vezérének mond­hatná magát. És hogy ez így van, annak már nem a társadalom, nem a kor­mány, hanem csupán a zsidóság tétlen­sége az oka. Nem kérünk azért hierar­chiát a zsidó felekezetnek, mely ellen­tétben áll vallásunk szabad szellemé­vel: amit kérünk: az a rend. Ha az orto­doxia makacsul vonakodnék a közös szervezkedéstől, maradjon szervezetle­nül, de az ő vonakodása nem lehet ok arra, hogy a többiek is szervezetlen ál­lapotban maradjanak.

E szervezetlenség belső bajaink kútforrása, ez az a rés, mellyel ellenségeink támadása reánk tör. Emlékezzünk csak vissza a főrendi ház reformálása alkal­mával kifejlődött vitára, akkor a zsidó felekezet képviseletét azzal az ürüggyel ejtették el, hogy a zsidóság szervezet­ien és nincsen senki feljogosítva képvi­seletére. 1885-ben történt ez, és ma 1889-et írunk, de mindeddig nem tud­tuk levonni a szemrehányásból a kon­zekvenciákat. Saját kárán tanul a magyar – de a zsidó magyar, úgy látszik, még azon se akar tanulni

Ennél itt és ma kicsit jobban állunk. Léteznek a magyarországi zsidó hitköz­ségek, úgy, ahogy a népirtás után ötven évvel és az ateista uralom bukása után öt évvel létezhetnek, ez lehetséges, és létezik a zsidó hitközségek átfogó szer­vezete. Nagyon sok azonban még a tennivaló. Bármilyen törvények is szület­nek, bármiként is dönt az Alkotmánybí­róság, bárhogy is próbálunk demokrati­kus szabályokat biztosítani a hitközségi életben, mindez csak akkor fog valódi egyenlőséget teremteni, ha megfogad­juk, amit Vázsonyi írt 1895 novemberé­ben az Epilógus című cikkében: „Hiába alkottunk volna szabadelvű reformo­kat, ha a társadalom szelleme azokat követni nem tudná. Az intézmények üres romokká válnak, ha a társadalom szelleme nem ad nekik életet. A nagy­szerű mű epilógusa nem lehet a felekezetiség reakciója, amit állami téren megalkotni sikerül, azt meg kell most védeni társadalmi munkával. Legyen már egyszer vége Magyarország régi ba­jának, hogy törvényei mindig szabadel­vűbbek, mint törvényhozói és intézmé­nyeiben több a haladás szelleme, mint társadalmában.”

Tegyük hozzá, hogy ennek így kelle­ne lennie, itt és most!

A szerző ügyvéd, a Magyarországi Zsidó Hit­községek Szövetsége elnöke. Fenti előadása a zsidó felekezet egyenjogúsításának centená­riumán a Mazsihisz, a Yahalom Zsidó Szabadegyetem és folyóiratunk, a Szombat által szervezett konferencián hangzott el.