Ismét a Petőfi-szobornál

Először 1989. március 15-én, a pártállam agóniájának idején, egyesületünk nevét viselő mógendóvidos transzparens alatt vonultunk a Költőhöz, hogy liberálisokkal, kisgazdákkal, demokrata fórumosokkal, szociáldemokratákkal, reform kommunistákkal, cigányokkal, független szakszervezetekkel, Ceausescu-ellenes román emigránsokkal, szervezethez nem tartozókkal együtt követeljük a diktatúra végét, hogy jöjjön el a tisztesség, a szabadság, a valódi emberi értékek társadalma, teremtsünk Európa nyugati és északi részéhez hasonló, bár szegényebb – egyes álmodozók szerint mégis otthonosabb – országot. Három év és nyolc hónappal ezelőtt hangszórók köszöntötték a MAZSIKE tagjait, amire a tüntetők tízezreinek tapsa, éljenzése helyeselt. Akkor úgy éreztük, hogy a közös megpróbáltatások után egy új kor küszöbén állunk, s a tiszta eszmék győzelmével, ha nem is minden szív, de a fej, az értelem befogadja a megmaradt zsidóságot.

A rendszerváltás, mint minden állampolgárnak, számunkra is hozott jót: valódi parlamenti és önkormányzati választást, vallásszabadságot, rendőrileg nem ellenőrzött szervezkedést, vállalkozási kedvezményezést, csak a törvények alapján ítélkező bíróságot. De az átalakulás tévelygésében, az elszegényedéssel karöltve a zavarosban feltűnt – a volt szocialista országok többségéhez hasonlóan – a nyílt antiszemitizmus. Fogadhatjuk ezt értetlen döbbenettel, mert úgy vélhettük, hogy a fasizmus bukásával ez az ordas eszme is kimúlt, s ezekben az államokban majd fél évszázadon át a gyűlölködésnek ez a formája hivatalosan tiltott volt (zárjuk ki emlékezetünkből az 1952-es moszkvai orvosper előkészületét, a zsidó politikai vezetők kompromittálását az 1968-as Lengyelországban); lebecsülhetjük azzal, hogy kevesek érzése a zsidógyűlölet, s azok is jószerével a társadalom perifériájára szorult elemek. Németországban például a bőrfejűekkel azonos módon megítélt-elítélt figurák masíroznak horogkeresztes karszalaggal, Lengyelországban, ahol már szinte nincs is a közéletben zsidó személyiség, a más párthoz tartozókat gyalázzák „zydow”-ként.

Szülőföldünkön azonban más a helyzet. Alantas indulattal nem a kocsmában szónokolnak, s nem csupán sírokat gyaláznak meg. Az antiszemitizmus gerjesztőinek hangadói a kormánypártok jelentős személyiségei és az ország sorsáért felelős honatyák.

Csurka „komplett náci ideológiai alapvetésére”, követőinek augusztusi néhány százas, szeptemberi 15 ezres, szitkozódó, fenyegetőző elvétve zsidózó felvonulására felelt 1992. szeptember 24-én 60-70 ezer polgár Petőfi szobránál és az Országház előtt.

A szónokok személyisége, okos szava, a sokaság méltósága ismét a demokratikus, a humanista-európai Magyarország arculatát mutatta. Közöttük ismét érezhettük, hogy a társadalom szerves részei vagyunk, hogy megítélésünk a környezetben tetteinktől, nem származásunktól függ.

A demonstráció lenyűgöző volt, mégsem mondhatjuk, hogy rendbejöttek dolgaink. Nem tudhatjuk, hogy a hatalmas tömeg mennyiben fejezi ki az ország valós hangulatát, hogy a mindhárom tüntetéstől távol maradók melyik táborhoz húznak. A jelen realitása azt sugallja, hogy a történelem most nem ismételheti önmagát! Különösen mert a mai világhelyzet alapvetően eltér a fél évszázaddal ezelőttinél. Abban az időben a keresztény Magyarországot követelők, a „judeo-plutokrata-kozmopolita tőke” ellen keresztes háborút hirdetők biztatást, támogatást kaptak a náci Németországtól. Ma ugyan hova köthetik szekerük rúdját?

A pesszimisták másként mérlegelnek. Ha a kelet-európai válság elmélyül, s a konfrontáció tartóssá lesz és kiterjed, abban az esetben főszerepet kap a militarizmus. Ha ezek hatására az 1994-es választásokon önálló politikai erőként jelenik meg a szélsőjobboldal, akkor 10-12%-os szavazataránnyal juthat a jobbközép-jobboldal koalíciójába, s a perifériáról a cent- rumba kerül a gyűlölet, a rasszizmus. S amiként apáik, nagyapáik az 1930-as évek végétől elszakították Magyarországot a világ értékesebb, igaz felétől, s vitték romlásba, úgy tesznek esetleg ők is, valami turáni fundamentalizmust kényszerítve a társadalomra.

A kérdés csak az, Petőfi szobrát meghagyják-e, s lesz-e mód, nem lesz-e késő akkor tiltakozni az ellen, aminek most még megálljt parancsolhatna a józan ész.

Várai Emil