Ismerd meg a múltadat, hogy jövőd legyen

Bacskai Sándor érdekes tanulmá­nyából* tudom, hogy neves rabbi csa­ládból származol, és hogy gyermek- és ifjúkorodban magad is részese voltál a pesti ortodox életnek, néhány éve az egyik zsidó iskola élén állsz, és ha jól tudom, a „szakmán kívülről” érkeztél a pedagógiába: matematikával és com­puterekkel foglalkoztál előzőleg…

– Igen is, meg nem is. Matematikát és számítástechnikát tanultam a debreceni egyetemen. Azon kevesek egyike vol­tam, akik „rossz pontjaik” ellenére ju­tottak be az egyetemre: egyházi gimnáziumban (BIH Fiú- és Leánygimnáziuma) végeztem, és nem voltam KISZ-tag sem. Az első munkahelyemen alkalmazott matematikával: konkrétabban operációkutatással foglalkoztam. 15 évig dolgoz­tam ott, párhuzamosan tanítottam is – számítástechnikát és matematikát egya­ránt -: többek közt a Közgázon, az An­na Frankban, a Külker Főiskolán. Későbbi munkahelyemen, a SZÁMALK-ban 14 évet félállásban is oktatással és oktatásszervezéssel foglalkoztam.

Hogyan kerültél végül egy zsidó ti­zenkét évfolyamos iskolába? Nem volt ez számodra 180 fokos fordulat a ko­rábbi tevékenységeidhez képest?

Annak idején részt vettem a Lauder Iskola létrehozásában: én voltam a ter­mészettudományi tagozatnak az össze­kötője és irányítója; nekem és Demény Jánosnak köszönhető, hogy a Lauderban korszerű számítógépekkel kezd­tek. Felkértek, hogy legyek a középis­kola igazgatója. Mindannyian akartunk tenni valamit azért az iskoláért, a mun­kában én is részt vettem, de nem akar­tam vezető lenni, és nem akartam zsi­dó intézetben dolgozni – így aztán nem fogadtam el a felkérést.

Alighogy kimondtam a nemet, a SZÁMALK-ban átszervezés történt, és az egyetlen „túlélési lehetőségem” az volt, hogy elfogadtam egy vezető beosztást. Azt kell mondanom, nem csináltam rosszul. Részt vettem a Gábor Dénes Főiskola megalapításában is, az ott lét­rehozott tanszéket én vezettem.

Messziről indítottam, de ez csak az egyik szála az életemnek. A másik a családi szál: a zsidóság – és a zsidóság­gal kapcsolatos „oktatás” – ezt nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg job­ban. Ugyanis már a származásom is er­re predesztinál: mindkét ágon híres rabbik voltak az őseim. Apai ágon Mordechaj Bnéth, anyai ágon Chatam Szofér voltak ük- vagy szépnagyapáim.

Azt hiszem, mind a két név mond va­lamit. Édesapám, Benedikt Sándor volt az utolsó kisjesiva vezetője, aki sokat tett azért, hogy megmaradjon egyfajta vallásosság. Ő volt a Garay utca 48-nak az utolsó rabbija. (Ott is laktunk – a mai MAZSIKE épületében). Én nagyon vallásos, ortodox zsidó családban nőt­tem fel. Ezt valamilyen szinten én egész életemben folytattam, és min­denhol el is tudtam fogadtatni maga­mat ilyennek.

Hogyan tudtad a szigorú vallási elő­írásokat összeegyeztetni a munkahelyi elvárásokkal? Hogyan tudtad például megtartani a sábeszt abban az időben, amikor még szombaton is dolgozni kel­lett?

Igen, a sabbat az első munkahelye­men még problémát jelentett: Rabár Ferenc kutatóintézetében dolgoztam, aki egyenként vette fel az embereket, és nagyon nagy megtiszteltetés volt be­jutni oda. Miután felvett, mondtam, hogy „van még egy kis probléma”, „megoldható-e, hogy én ne dolgozzak szombaton.” Azt kérdezte Rabár: „Mi­ért, maga erdélyi szombatos”? Mond­tam: nem, én magyar zsidó vagyok”. Meg is oldódott a szombat: megdöbbenéssel elengedték… Ha külföldre kel­lett utaznom, vagy pályázatot írni: szombaton egyszerűen nem mentem. Elutaztam már péntek reggel, vagy csak vasárnap csatlakoztam a többiekhez. A főünnepekre meg az ember rááldozhat­ja a szabadságát – vagyis az sem probléma. De egyre nehezebb megoldani, mert a konferenciák nagy részét példá­ul szombat-vasárnap rendezik.

Hogyan oldottad meg a kóser étke­zést a szakmai rendezvényeken és a külföldi utakon? Másrészt: amikor ép­pen a szakmád kötötte le az idődet, ki csinálta meg helyetted a kóser háztar­tás nem csekély tennivalóit, az ünnepi előkészületeket?

Amikor én utazni kezdtem, a gyere­keim már nagyok voltak. Minden reggel úgy mentem el hazulról, hogy hajnal­ban már mindent megfőztem. A sabbati vacsorára a gyerekek is készülőd­tek, mire én hazaértem, ők már min­dent kitakarítottak, kitisztítottak, meg­terítettek.

Az utazások alatt meg úgy oldottam meg a problémát, hogy vegetáriánus lettem, aki csak zöldsalátákat eszik – ezt mindenütt elfogadják. A tejtermé­kek egy részét is megeszem. A konferenciákon volt egy kollégám, aki vege­táriánus volt: a munkatársaink verseng­tek, ki üljön mellénk, hiszen mi csak a salátánkat ettük meg…

Ha már az étrendről beszélünk: ho­gyan tudtad összeegyeztetni a szak­mai-vezetői szerepedet az anyai-házi­asszonyival, és mindezt a hitéleteddel? Ezek már időben is nehezen össze­egyeztető tevékenységek…

– Az én számomra ez mindig is ter­mészetes életforma volt. Egy fajta zsidó hagyományoknak megfelelő életforma. Én ezt ismertem, és úgy éreztem, a gye­rekeimnek is ezt az életformát kell megmutatni. Nem szerettem volna rá­juk erőltetni, hogy vallásosak legyenek, de ahhoz, hogy dönteni tudjanak, az én családom hagyományos életmódját kel­lett átadnom nekik.

Azt hiszem, ennek az életmódnak van egy nagy előnye: a család összetar­tó ereje. Az, hogy péntek reggel, ami­kor elmentem dolgozni, már készen volt a szokásos pénteki vacsora, és amire hazamentem – ha sok veszeke­dés közben is -, de a gyerekek már megterítettek; és az, hogy amikor a fér­jem hazaért a templomból, leültünk a terített asztalhoz, gyertyát gyújtottam, és megettük a sokfogásos vacsorát – ez egy kicsit összekötötte a családot. Az ünnepekre ugyanígy, mindenki igye­kezett hazaérni, hogy együtt lehes­sünk. A szombat remek alkalom, hogy az ember a családjával foglalkozzon. Számomra ez a legtermészetesebb, hogy így élek, és ugyanilyen természe­tessé vált a gyerekeim számára is, akik egyébként állami iskolába jártak. Ah­hoz, hogy a gyerekeim természetesen tudják felvállalni a zsidóságukat, én nagyon fontosnak tartottam, hogy megismerjék a zsidó történelmet és irodalmat. Igaznak tartom a mondást: „Ismerd meg a múltadat, hogy jövőd legyen!” Én már kisgyerekkorukban er­ről meséltem nekik. Később is nyitot­tak maradtak, és sokat olvastak hozzá. A gyerekeim végül is olyanok lettek, amilyennek én is szerettem volna őket: értelmiségiek, ugyanakkor vallá­sos zsidók.

Gondolom, az édesanyád számára egyértelműbb lehetett a feladat: csak anya volt és háziasszony, nem kellett például tekintettel lennie a pályázati határidőkre, nem kellett utaznia, elő­adásokat tartania stb. stb.

Nekem ez már otthon sem volt ennyire egyértelmű! Két éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Anyu, aki nevelt, a szomszédban, a Hernád u. 3-ban levő általános iskolában tanított – parókában. Kiváló tanítónő volt, állami kitüntetést is kapott, közben otthon hét gyere­ket nevelt…

Kezdem érteni, hogy miért vállaltad el az isko­lát…

Igen. Gondolkodta­tott az, hogy hogyan le­hetne ugyanezt a szem­léletet átvinni egy iskolá­ba. A gyerekeim elmen­tek külföldre tanulni, ép­pen akkor, amikor én eb­be a dologba beleugrottam. Úgy gondoltam, ez az iskola az utolsó lehetőség, hogy felnőjön egy olyan vallásos fiatalság, aki a régi orto­dox hagyományokat folytatja. Talán új­ra lehet teremteni egy vallásos zsidó közösséget, – és ha igen, akkor a gyere­keimnek is lesz hová visszajönniük.

Hogy hogyan bátorkodhattam ilyet csinálni? Lényegében már elmondtam. Komoly vallásos indíttatásom volt, is­merem a vallásos szokásokat; sokat ta­nultam a Slomo Groszbergnél, Salgónál, a Benoschofskynál, és elsősorban édesapámtól. Egy évig Raj Tamás Talmud-Tórájában is tanítottam, a Nagyfu­varos utcában. Szintén említettem, hogy noha eredetileg nem akartam igazgató lenni, tíz éven át foglalkoztam oktatásszervezéssel, és még több évig tanítottam, sok-sok helyen… Úgy gon­doltam, ez a kettő együtt elegendő felkészültség lehet ahhoz, hogy egy em­berközpontú, korszerű zsidó iskolát csináljak. Azt szeretném, ha a gyerekek megtanulnák, hogyan kell zsidó módon élni – mégpedig zsidó módon élni itt, a diaszpórában.

* (Volt Pesten egy jesiva, in: Egy lépés Jeruzsá­lem felé, 1997. Múlt és Jövő Kiadó)