Isaac Bashevis Singer: Árnyak a Hudson folyó felett

Isaac Bashevis Singer

Árnyak a Hudson folyó felett

Solomon Margolin ritkán vi­selt monoklit Amerikában, de most úgy ült Borisz Makaver nappalijában, hogy fél szeme egyenesen me­redt előre, mintha monoklit erősített volna elé. Látnivalóan egyetlen gondo­lat foglalkoztatta szüntelenül.

Margolin azon tűnődött, hogy Borisz zseniálisan érti a dolgát, ha hitelt kell szerezni, potom áron lerobbant házakat fölvásárolni, nagyszerű vállalkozássá fej­leszteni a semmiből, ugyanakkor képte­len meglátni, hogy mi folyik a saját házá­ban, az orra előtt. Imádott lánya, Anna, egyetlen gyermeke, akiért Borisz felál­dozta a saját életét, szemmel láthatóan nem éri be a már eddig elkövetett két baklövéssel. Ugrásra készen áll, hogy el­kövesse a harmadikat, ez pedig mind közül a legveszedelmesebb.

Anna első tévedése az volt, hogy fele­ségül ment a galíciai komikus színész­hez, Jasa Kotikhoz. Kötik ünnepelt szí­nész volt Berlinben, de legnagyobb adottsága a kelet-európai zsidóság kifigurázása volt. Kigúnyolta rossz német nyelvtudásukat, holott az övé se volt sokkal különb azokénál. A botrányok­kal tarkított házasság alig egy évig tar­tott, de Annát az élmények teljességgel összetörték. Súlyos depresszióba esett. Abban az időben Margolin kezelte, s ezért tudója volt Anna minden titkának.

Évek múltán a Hitler elől menekvő Anna újabb eszelős ostobaságot mű­velt: beleszeretett Stanislaw Luriába, aki húsz évvel volt nála öregebb, s el­veszítette feleségét és két gyermekét. A férfi erőszakos volt és beteges, s mi több, született vesztes, és notórius hazudozó. Igaz ugyan, hogy sikerült meg­mentenie az életét, miközben az egész családja elpusztult, de azóta évek teltek el, s ezalatt egyáltalán nem kere­sett. Attól eltekintve, hogy cikornyás, ékes lengyel nyelven beszélt és sze­mérmetlenül kérkedett a nők körében elért szexuális sikereivel, más hasznát nemigen lehetett venni. Varsóban soha nem folytathatott jogi gyakorlatot, de utolsó pillanatig meg-megújította kérvé­nyét: dolgozni csak a felesége dolgo­zott valahol. Itt, New Yorkban csupán kölönc volt Borisz nyakán és Margolin feketén-fehéren megmondta Annának, hogy meg kell szabadulnia ettől az élősködőtől, különben ő maga a bolon­dokházában fog kikötni. De mielőtt még sikerült volna kitennie Luria szű­rét, Anna már a következő hibás lépé­sen törte a fejét. Mindenki szeme láttá­ra, itt, az apja szalonjában nyíltan ki­kezdett Hertz Greinnel, akinek felesége volt és felnőtt gyerekei. Boriszt kivéve mindenki látta, hogy mi folyik az orruk előtt. Anna vibrálva körbeudvarolta Greint. Először csak szorosan melléült a kanapén és a fülébe sugdosott; aztán fényképeket mutogatott neki; végül pontosan vele szemben helyezkedett el, a szemét meregette és olyan leple­zetlen nyíltsággal mosolygott a férfira, amire csak azok képesek, akik nem bír­ják féken tartani lángoló szenvedélyü­ket. Időről időre Luria rámeresztette sárga szemét. Frieda az ajkát harapdálta. Még a vén Shrage is ősz szakállába mosolygott. Margolin gyakran mondo­gatta Borisznak, hogy ne hívják meg többé Greint, hogy vegye már észre, hogyan viselkedik Anna, de Borisz nem vette komolyan: – Ugyan, képzelődsz, Slojmele. Hogy miket ki nem találsz! Számára ez az ember senki és semmi.

És újra meg újra meghívta Greint.

Borisz és Margolin még Varsóból is­merték Hertz Dovid Greint. Ők fiatalem­berek voltak, amikor Grein még csak öt vagy hatesztendős, de már akkor is cso­dagyerek számba ment. Egy szempillan­tás alatt kiszámította, hogy ez vagy az a zsidó ünnep mikorra esett száz évvel ezelőtt. Másodpercek alatt fejben kiszá­molt olyanokat, amik tapasztalt könyve­lőknek órákba, napokba tellettek. Hétéves korában sakkjátszmát vívott a Ke­reskedelmi Szakszervezetben huszon­négy veterán sakkmester ellen, meg­nyert belőlük tizenhetet, s csak négy lett döntetlen. A lengyel és jiddis újsá­gokban egyaránt fényképes cikkeket közöltek róla. Samuel Dikstein pro­fesszor, a közismert beolvadás párti fel­kereste a csodagyerek apját, a Smocza utcában lakó szegény, hívő írnokot. De ennek már majd’ negyven éve. Akkori­ban ment ki Solomon Margolin Német­országba tanulni. És Borukh Makaver – aki még nem vette fel a Borisz nevet – feleségül vette egy gazdag varsói család leányát, meggazdagodott, elvesztette a feleségét és 1924 végén Varsóból Né­metországba települt. Anna ekkor tizen­egy éves volt.

Odakinn Németországban jutott Bo­risz tudomására, hogy Dawidek (vagy Hercus, ahogy a lengyel újságokban emlegették) hátat fordított a Gemárának és világi tanulmányokba kezdett egy jiddis-lengyel gimnáziumban, majd pedig beiratkozott a varsói egyetemre. Jóképű fiatalemberré serdült, s amíg Makaverék Varsóban éltek, gyakorta megfordult az otthonukban. Egy ideig segített is Annának az iskolai feladatok elvégzésében. Önként jelentkezett 1920-ban a lengyel-bolsevik háborúba és egészen a tiszthelyettesi rangfokoza­tig emelkedett. Később beleszeretett egy kis faluból származó szegény lány­ba és Bécsbe ment vele, onnan pedig Amerikába. ígérte, hogy jelentkezik, de évek teltek el és senki hírét nem hallot­ta. Hitlernek kellett hatalomra jutnia ahhoz, hogy Borisz Makaver és Hertz Dovid Grein ismét találkozzanak.

Még itt, New Yorkban is csak négy év­vel Borisz megérkezése után futottak össze először. Már abból is, ahogyan Borisz a találkozásról beszámolt, Maka­ver tudta, hogy ebből még bajok lesz­nek. Anna nem feledte hajdanvolt taná­rát Berlinben, miután szakított Jasa Kotikkal, gyakran emlegette Greint, mi­közben Margolin megpróbálta pszicho­analízis segítségével talpra állítani. An­na albumban tartotta Grein dedikált fényképét – kedves, érzelmes szavakat írt rá, amilyeneket felnőttek írnak gye­rekeknek. Ha mégoly nevetséges is, de az eszelős menekülés során Berlinből Párizsba, Párizsból Afrikába, Afrikából Kubába és Kubából New Yorkba Anna végig magával cipelte a számára min­dennél fontosabb fényképalbumot. És „első szerelme” most megint fölbuk­kant. Hertz Grein ekkorra negyvenhat éves volt, fia épp megkapta mérnöki diplomáját, a lánya főiskolás. Grein itt, New Yorkban évekig tanított egy héber elemi iskolában, és állandóan pénzszű­kében szenvedett. Később egy Wall Street-i befektetési irodánál lett tanács­adó. De mind a mai napig kisfiúsán fiatal jelenség volt: magas, karcsú, aranyló haját ráfésülte a már kopaszo­dó foltra, homloka magas, az álla met­szett. Az orra zsidósan horgas, de me­net közben meggondolta magát és kie­gyenesedett. Az ajka keskeny, kék sze­me a szemérmesség, éleslátás és még valami nehezen meghatározhatónak érdekes keveréke. Margolin szokta volt mondogatni, hogy úgy fest, mint valami Skandináviából szalajtott jesiva-növendék. Grein Varsóban és Bécsben is filo­zófiát tanult, aztán Palesztinában pró­bált meg letelepedni. Itt, Amerikában megtanult annyira angolul, hogy egy- egy cikke is megjelent a sakk-szakfolyó- iratban, valamint részletes tanulmánya egy lengyel zsidó tudósról, akit a nácik megöltek. Szabadidejében matemati­kával foglalkozott és a Margóimnál foly­tatott beszélgetések során olyan jártas­ságról tett tanúbizonyságot a legújabb fizikában, hogy annak is könnyedén le­hetett volna avatott professzora. De Hertz Grein látnivalóan csalódott ön­magában. Beszéde pesszimista, kétke­dő alkatra vallott. Miután Lengyelor­szágban egész családja elpusztult, töb­bé már nem hitt az emberiségben és annak erkölcsi tanaiban. Merő véletlenségből botlott bele egy részvénytársa­ságba és részvények árusításával ke­reste kenyerét. A felesége antiküzletet nyitott a Third Avenue-n, és az ő üzlete is virágzott. Addigra Grein egy hatalmas lakásban élt a Central Park Westen és megtanult autót vezetni. Margolin hal­lotta azt is, hogy szeretőt tart.

Margolin most tűnődve nézte, ahogy Anna teszi-veszi magát a férfi előtt. Tu­dományos alapossággal megállapította, hogy az utóbbi időben Anna sokkal fiatalabbnak látszik, mintha Grein múltbé­li ismeretsége visszavarázsolta volna a gyermekkorát. Elpirult a férfi előtt és incselkedett vele, mint egy kislány. Előbb mosolygott, aztán szomorú volt; hol a kezét nyújtogatta felé, hol a nyelvét öltögette. Mintha teljességgel megfeled­kezett volna arról, hogy férjes asszony és vendégek között van. Margolin a ta­pasztalt ember szemével figyelte. Anna örökölte Borisz alkatát, de valami belső erő vagy elrendezte, vagy leplezte apja hátrányos külsejét. Anna kicsit maga­sabb volt nála, nagymellű, keskeny csí­pőjű, keze-lába kicsi, bár a combja szé­les. Apjától örökölt szeme fekete és csillogó, a szemöldöke majdnem összeért, de az orra szinte egyenes. Telt ajkát úgy csücsörítette, mint a kis­gyerek, aki épp puszit készül adni. Ha­ja fekete és ragyogó, mint a bársony, de a többi sötét tónusú emberrel ellen­tétben egészen világos bőrű. Erősen lengyel-zsidó jelenség. Solomon Margolinnak Varsó külvárosi sugárútjait és szász kertjeit juttatta eszébe.

Egy Jacob Anfang nevű festő nem sokkal azelőtt festette meg Anna portréját. Borisz azért bízta meg a feladat­tal, mert Anfang, a Német­országból érkezett lengyel zsidó mene­kült kétségbeejtő anyagi helyzetben volt. Anna most abba a szobába vezet­te be Greint, melyben a kép lógott – a saját szobájába, amelyben aludni szo­kott, ha alkalomadtán az apjánál ma­radt éjszakára. Könyveket is tartott itt és egy csomó ruhát, amelyek túl jó ál­lapotban voltak ahhoz, hogy kidobja őket, de viselni már nem viselte. Mivel Grein tétovázott, hogy vele tartson-e – láthatóan sem a lány apját, sem a férjét nem akarta zavarba hozni -, Anna a zakóujjánál fogva ragadta meg és von­szolta maga után végig a folyosón. Ki­nyitotta az ajtót és felkattintotta a vil­lanyt hajdanvolt lányszobájában, mely­ben keskeny ágy állt, könyvekkel zsúfo­lásig teli polcok, néhány fénykép a fa­lon és egy üres virágcserép. Egy kerek asztalon vekker állt. A portré faragott keretével csöppet sem volt idevaló, de Borisz újabban annyira tartotta magát a vallási előírásokhoz, hogy nem tűrt meg képet a maga közelében, attól tart­ván, hogy megszegi a faragott képekre vonatkozó parancsolatot. Ráadásul Ja­cob Anfang kivágott ruhában örökítette meg Annát. Grein sokáig bámult a kép­re, aztán azt dünnyögte: – Egészen ki­váló portré.

– A papa szerint nem nagyon hason­lít.

– A festőnek sikerült megragadnia a jellemed lényegét.

Grein szavai hallatán Anna szeme fel­ragyogott, s mivel ráadásul tegezte is, csak még inkább.

• És milyen jellem vagyok? Valahogy úgy érzem, hogy leginkább semmilyen.

• A festő megérezte, hogy alapjában véve mind a mai napig gyerek vagy még – szenvedélyes és kicsit megret­tent iskolás lány.

• És ez erény? Való igaz, hogy meg vagyok rettenve, mert üldöz egy kísér­tet. De a fiatalságomnak vége. Gyakran érzem, hogy öreg vagyok és megtört.

• Az arcod nem erről árulkodik.

Anna oldalt állt, hogy Grein összeha­sonlíthassa az eredetit a másolattal. Fé­lénk volt, de nem úgy, ahogyan egy fel­nőtt félénk. Mintha fiatal lányként tért volna nyugovóra és érett nőként ébredt volna titokzatosan. Hogy huszonhárom év elteltével ismét összefutott Greinnel, az reményeket keltett benne, ugyanakkor meg is rémítette. Az idő síkjai megfordultak és összekuszálta őket a borona, mely korok és korsza­kok földjét szántotta fel. Semmivé lett az azelőtt és az azután. Zavaros volt minden – bizarr álom, amelyből ki-kitépi magát az ember. Anna hol tegezte, hol magázta. Hol lengyelül, hol németül szólt hozzá. Néha úgy érezte rokonok – a férfi nagybácsi, vagy akár a bátyja. Grein Varsót idézte vissza, azt az időt, amikor Annának még élt az anyja. Ha vele volt, ismét fiatalnak, életvidám­nak, a hajdanvolt egykének érezte ma­gát. Grein újra meg újra hol rá, hol a festményre nézett, Anna pedig állt, mint egy engedelmes iskolás lány, mint­ha a férfi még most is ugyanazzal a ha­talommal bírna fölötte – mint amikor felnőtt beszélgetést folytatott Anna sú­lyosan beteg anyjával, könyvet, virágot vitt neki, s őt, a gyermeket kiküldte a szobából, mert olyasvalamit akart meg­vitatni, ami nem rá tartozott.

• Kétség kívül tehetséges – vonta fel Grein a szemöldökét -, de kérdés, hogy mi a tehetség?

• Tényleg, mi az? Én hóembert se tu­dok rajzolni.

• Istentől mindenki megkapja a maga adottságát.

• Csak nem te is Istenről akarsz tár­salogni? – tört ki Anna. – Torkig vagyok Istennel. Azután, ami Európában tör­tént, kiejteni se merem Isten nevét – mert ha Isten valóban létezik és ölhe­tett kézzel nézte, ami ott végbement, az rosszabb, mintha nem is létezne.

• Így is, úgy is rossz.

Nézd – havazik odakint!

Mint egy izgatott kisgyerek, az ablak­hoz szaladt. Grein utána. Anna feltolta az alsó ablakot, s bezúdult rájuk a hi­deg levegő. Az udvar fehér volt. Fehé­rek voltak a kis kert közepén álló fa ágai. Csak az ég a háztető fölött ragyo­gott New York fényeitől vörösen-lilán – sehol egy csillag, mintha kozmikus tűz­vész pusztítana. A hópelyhek egyenle­tesen, lassan hullottak, a tél nyugalmát árasztva. A radiátorból áradó meleg el­vegyült a kinti hideggel. Anna oly közel állt Greinhez, hogy válla a férfi karját súrolta. Egy ideig csak álltak és döb­benten néztek kifelé, mint akik a tropi­kus éghajlat alatt születtek, és életük­ben először látnak hóesést. Greint el­fogta a nosztalgia, az a fajta vágyako­zás a hanukka, karácsony és Varsó után, amit soha ilyen erőteljesen nem érzett azelőtt. Szerette volna megölelni Annát, de uralkodott magán. Kinyújtot­ta a kezét és elkapott egy hópelyhet. Gyermeki boldogság töltötte el, egy ide­ig az ablakpárkányon nyugtatta kezét, mintha a bensejében tomboló forróságot akarná lehűteni.

• A tél még most is eljő – suttogta.

• Igen. Gyakran csodálkozom, hogy áll még a világ.

Nem maradhattak sokáig. Stanislaw Luria bármelyik percben régük törhetett és jelenetet rendezhetett. Mégsem bír­tak elszakadni egymástól és az eléjük táruló kristálytiszta látképtől. Akkori­ban, amikor Grein először jött New Yorkba, annyi, de annyi hó esett, hogy hiába lapátolták egyfolytában, képtele­nek voltak szabadulni tőle. Brownsville-ben, ahol Talmud Tórát tanított, úgy állt hegyekben a hó, hogy minduntalan Lengyelországot juttatta eszébe. Magas- szárú hócipőt, vagy gumicsizmát kellett viselnie. Az utóbbi időben azonban a hó már-már ritkaságszámba ment New Yorkban. Grein most felpillantott, hogy lássa, honnan jön. A pelyhek mintha a tüzes vörösségből öltöttek volna testet és sűrű flitterekben hullottak, röptiben megvillantva hatszögű formájukat, az örök hópehelymintát. Valami megfog­hatatlan erő összekapcsolta Grein gon­dolatait Annáéival, ezért a férfi tudta, hogy a másikat ugyanaz az érzés keríti hatalmába, ugyanaz a bizsergő fájda­lom, ugyanaz a vágyakozás. Egyfajta szigetelhetetlen elektromos kisugárzás, amely gyakran futott át Greinen odaha­za, a saját ágyában, most végigcikázott Anna selyemruhájának és a férfi gyap­júzakójának ujján. Hirtelen rabul ejtet­ te őket ez a kívülről-belülről egyszerre érkező különös lüktetés, mely megfoghatatlan volt, akár egy álom alig észlelt kezdete.

Anna hirtelen arrébb lépett, mint akin erőt vett a rémület. – Gyere.

Becsukta az ablakot, a férfi pedig megtörölte kezét a zsebkendőjében. Is­mét megálltak a portré előtt.

• Valóban jónak tartod?

• Igen. Kiválónak. De szívesebben vagyok egy társaságban az eredetijével.

Anna egy pillanatig hallgatott. – Tu­dod, hogy lehetetlen.

• Mindössze annyit kell mondanod, hogy jó.

Anna az alsóajkát harapdálta. Aztán nagyot nyelt. – Tegyük fel, azt mon­dom, hogy jó – akkor mi van? Ó, telje­sen abszurd.

• A szerelem még nem veszett ki a vi­lágból.

• Igaz, de van valami, ami még a sze­relemnél is erősebb.

• És mi légyen az?

• A lustaság. A félelem, hogy az em­ber feladja a biztos helyét a világban.

• Csak a kezdet nehéz.

• Hová vinnél?

• Egy szállodába.

• És azután?

• Tasmániába.

• Miért éppen Tasmániába? Na ne ne­vettesd ki magad. Gyerekkorom óta ál­modtam a szerelemről. Látva, hogy él az apám, megfogadtam, hogy soha nem követem a példáját. De kétszer is nagyot tévedtem, és ez egy életre elég.

• Csak annyit kell tenned, hogy összecsomagolsz és elmész.

• Ó, te mindent olyan könnyűnek látsz. Úgy beszélsz, mint egy kalandor, de feltételezem, hogy tested-lelked egyaránt a családodhoz kötődik. Figyel­meztetlek; légy óvatos. Engem nem ne­héz rászedni – én képes vagyok meg­tenni, amit mondasz.

• Az volna életem legboldogabb napja

• Gyere. Nem maradhatunk itt ilyen sokáig. Nem beszélsz komolyan, én vi­szont csak rád gondolok. Rólad is ál­modom.

• Én máris enyémnek érezlek.

Annát leforrázták a szavak. Félig kér­dő, félig neheztelő pillantást vetett a férfira, mint aki szemére veti: Ha nem gondolod komolyan, minek kínozol? A férfi meg akarta ölelni, de ebben a pil­lanatban Rejce jelent meg az ajtóban.

• Anna, apád keres.

Mit akar? Mindegy, megyek.

– Panie Grein, jöjjön ki velem a kony­hába. Szeretném megmutatni az új jég­szekrényt.

Rejce kimódolta, hogy ne kelljen egy­szerre visszatérniük a nappaliba. Rejce, minden titkok tudója. Végtére is, ő ne­velte fel Annát.

Miután Rejce megmutatta neki a hűtőszekrényt, Grein visszament a nap­paliba. Megállt a hallban és belenézett az ott fel­akasztott antik tükörbe. Amióta a fele­sége, Leah megnyitotta régiségüzletét a Third Avenue-n, Grein maga is szakér­tője lett az értékes, régi tárgyaknak. A keret virágok, levelek girlandja, az üveg kékesen csillog, mint kútban a víz. Ar­cát mintha nagy mélységből tükrözte volna vissza.

Miért vagyok olyan boldog? kérdezte magától. Nem lesz belőle semmi. Nem hagyja ott a férjét, én sem Leah-t. No és Esther? Én senkinek a családját nem dúlom fel. Van Isten az égben. Nemré­giben tettem esküvést, hogy megtar­tom a parancsolatokat.

E kijózanító gondolatok ellenére má­moros hangulata mit sem változott. Az első Amerikában töltött tíz év során kö­vetkezetesen rosszul alakult az élete, de a második évtizedben csillaga maga­biztosan emelkedett fölfelé. Nagy la­kásban élt, a bankban pénze volt, jó ru­hában járt. A kötvények, amelyeket fel­vásárolt és az ügyfeleinek is ajánlott, napról napra emelkedtek. Csak a mai napon, anélkül, hogy akár a kisujját megmozdította volna, több mint há­romszáz dollárt keresett. Volt idő, ami­kor ennyi pénzért kínos-keservesen két hónapig kellett tanítania.

De szeret – afelől semmi kétség, mé­lázott. Hogy is mondta? Én képes va­gyok megtenni, amit mondasz.

Amikor belépett a nappaliba, Shrage professzor épp azt dadogta: – Mi a ta­pasztalat? Minden attól függ, milyen kérdést teszünk föl a Természetnek. Amíg nem tettük föl a kérdést, hogy mi­ért ugrik le a fedő a fazékról, amikor a víz felforr, a Természet nem felelt a kérdésre, és nem létezett kinetikus el­mélet. Az emberek manapság már nem kérdeznek rá a lényegre, akkor hát mi­nek adjuk meg nekik a feleletet?

Dr. Halperin kivette a szivart a szájá­ból. – És amikor kérdeztünk, kaptunk rá feleletet? A középkorban az embe­rek az úgynevezett okkult tudományokkal voltak elfoglalva. Mire jutottak? Hány démon tud megállni a gombostű fején?

• A középkor irodalma tele van té­nyekkel, amelyek mind azt bizonyítják, hogy vannak magasabb erők… spirituá­lis erők. A dibukok és kopogó szelle­mek mindennapos látványnak számí­tottak zsidók és árják között egyaránt.

• Már megbocsásson professzor, de összekeveri a folklórt a tudománnyal.

• Mi a tudomány? Ha valamit megis­mételhetünk egy gombnyomás által, az már tudomány. Csakhogy nem lehet mindent laboratóriumi körülmények között megismételni. A Vörös-tengert nem lehet minden hétfőn és csütörtö­kön kettéválasztani.

• Mondta valaki, hogy akár csak egy­szer is kettévált? Hol van rá a bizonyí­ték? Az volna a bizonyíték, hogy benne van a Mózes öt könyvében? Hitemre mondom, professzor, túlságosan le­egyszerűsíti a dolgokat. Minden vallás tele van csodákkal. Minden faluban kinn ülnek a küszöbön az öregasszo­nyok és mesélnek a szellemekről, ma­nókról…

• Szellemek és manók igenis létez­nek.

• Hol vannak? A padláson?

• Talán itt vannak.

• Hol? A kanapé alatt?

• A protonokat látja? És a kozmikus sugarakat? Lehet, hogy azok is mind a kanapé alatt vannak.

• Micsoda hasonlat! Ostobaság! Csu­pa ostobaság! – horkant fel hepciáskodva Zadok Halperin. „A bíró annak alapján ítél, amit a két szemével lát.” – idézte a Talmudot. – Nekem mondha­tod, hogy a mennyországban is van pi­ac, de amíg nem vehetek ott egy köteg rozsét vagy egy zsák krumplit, addig az csak üres beszéd. Az én időmben az emberek írótáblával és kristálygömbbe bámuló vén boszorkákkal csináltak bo­londot magukból. Akiket én ismertem, egytől egyig sarlatánok voltak. Conan Doyle egy eszement alak. Lombroso, már elnézést, de vénségére meghib­bant. Oliver Lodge jó fizikus volt, de hi­hetetlenül naivista. William Jamesnek egyszerűen hiányzott egy kereke. Az angolszászoknak gyengéje az efféle ostobaság. Félnek a haláltól a nyomorul­tak.

Borisz kivette a szivart a szájából. – Slojmele, miért vagy olyan hallgatag?

Margolin nem tétovázott. – Mit mond­jak? Nem az én érdeklődési szférám.

De Dr. Halperin, maga úgy beszél, mint­ha a csoda, mint olyan, nem létezne. A telepátia bizonyított tény.

• Számomra nem, számomra ugyan nem.

• Tudja miért? Mert nincsenek szerel­mi kapcsolatai. A szerelem kizárólag te­lepátián alapul. A szerelmesek telepati­kus kapcsolatban állnak egymással.

• Igaz, igaz! – vágott közbe Anna és oldalvást Greinre pillantott.

Dr. Halperin lepöckölte a hamut a szivarja végéről, s az a térdére bucskázott. – Nos, a fiatalok ezt jobban tud­ják. Régóta nem volt szerelmi kapcsola­tom senkivel – itt rátört a köhögő roham -, nagyon, nagyon régóta. De mint a Talmud is kérdi: „Mi köze a gazdálko­dásnak a megvilágosuláshoz?” Minden ostoba szerelmes egyként gondolko­dik. Ahogy az éhező emberek is csak és kizárólag ugyanarra gondolnak. A kenyérre. Az emberiség legnagyobb adománya még most is a logika. Olvas­tam a spiritiszták beszámolóit. Azt állít­ják, hogy a süket hallja, amit a néma mond a vaknak. Tehenek repülnek át a háztető fölött és réztojást tojnak. És mindre esküsznek a megbízhatatlan ta­nuk. De itt áll kérem ez a televízióké­szülék, csak egy gombot kell meg­nyomnom és máris többet látnak, mint az összes spiritiszták együttvéve.

Borisz a szakállát húzkodta. – Miért, mit látsz a televízión? Hiúságot és osto­baságot.

• És miket hordanak össze a szelle­mek a szeánszokon? Ugyanazt az osto­baságot, amit a médiumok. Jósolnak. Miért nem beszélnek inkább a túlvilág­ról? Ha valaki elmegy Tibetbe, megírja a kalandjait. De megidézni hullákat, akik háromszáz évet eltöltöttek a túlvi­lágon csak azért, hogy arról locsogja­nak, hogy legyen béke a világon! Ezt az ő tanácsuk nélkül is tudjuk – újabb kö­högő roham. – Miért nem szolgálnak he­lyette hasznos információkkal? Példá­nak okáért arról, hogy mit csináltak az eltelt háromszáz év során? Blincét et­tek?*

• Zadok, ne feledd, hogy a halottak megidézését az írás is említi – szólt köz­be Frieda. – Saul elment egy asszony­hoz, aki ismert egy szellemet és az me­gidézte neki Samuel kísértetét.

Nem felejtem, dehogy felejtem. Ez csak azt bizonyítja, hogy régi keletű ba­bonával állunk szemben. A Prédikátor könyve meg egészen mást mond. Azt, hogy „a halottak nem tudnak semmit”.

• Tudod, hogy a Gemára ezt hogy ér­telmezi?

• Pontosan tudom, hogy ki mit ho­gyan értelmez, de csak a saját szemem­nek hiszek, meg azoknak a tudósok­nak, akik tényekkel képesek alátámasz­tani az állításaikat. A vallás új divat. Van jobboldali vallás és baloldali val­lás. Mi a kommunizmus? Az is egy val­lás. Nem így van, Pánié Hermán?

Hermán megfontoltan, kimért moz­dulatokkal levette orráról a cvikkerét. – Tudomásom szerint Lenin tudós volt, nem pedig próféta.

• Miféle tudományt művelt? Mire ala­pozta? A szociológia nem tudomány.

• Na ezt életemben először hallom.

A beszélgetés egy percre elakadt, mindenki saját gondolataiba merült. Shrage professzor eltűnődött: – Lehet­séges, hogy Edze szelleme végig itt volt és hallgatta ezt a beszélgetést? Milyen komikusán hangozhat Halperin bizony­kodása egy szellem fülének! Meglehet, hogy a szellemeknek tilos leleplezniük magukat. Mert az megfosztaná az em­bereket a választás szabadságától… Borisz Friedára pillantott és magában azt kérdezte: Beszéljek vele ma este? De hogyan? Invitáljam át egy másik szobába? Még rossz néven venné. Ki tudhatja, hogyan reagálnak a nők? De tényleg, hisz olyan érzékeny. Amit Saul­ról és az asszonyról mondott, akinek volt egy szellem ismerőse, azt olyan mély meggyőződéssel mondta… Zadok Halperin egy kis darab rétesre meredt: Megegyem? Mit árthat? Az ereim vele is, nélküle is be vannak szűkülve. Azt a tíz kilót pedig sehogy se fogom leadni. A soványak is meghalnak. A statisztika a madaraknak való. Halperin sietve fel­kapta a rétest és a szájába tömte. Egy morzsa megakadt a bajuszán, s ő ügyes mozdulattal kidugta a nyelvét és behúzta a szájába. Aztán arra gondolt: Lehet, hogy mindennek ez lesz a vége? Teletömi magát rétessel, aztán bele­hal? Micsoda ostoba vég… Luria gondo­latban nekirontott Annának: Ne nézz bolondnak! Mindent láttam. Azért vit­ted be, hogy megmutasd neki a portrét, hogy közben találkát beszélhess meg vele. Te közönséges kurva! Ezért még bosszút állok. Semmivel se vagy kü­lönb a náciknál. Hirtelen mozdulattal felkapta a cigarettáját és dühödten el­nyomta a hamutartó szélén, csak úgy röpködtek a szikrák szerteszét.

Dezsényi Katalin fordítása

Részlet a Novella kiadó gondozásában a könyvhétre megjelenő regényből