A neokonzervatív meggyőződés

Irving Kristol

(The Weekly Standard, 2003. augusz­tus 25.)

Mit is jelent az, hogy neokonzervativizmus? Újságírók, sőt mostanában még az elnökjelöltek is irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek arról, kik a neokonzervatívok, illetve mit is jelent az, hogy „neokonzervativizmus”. Úgy tűnik, szent meggyőződésük, hogy ma­ga a kifejezés mindent elárul. Minket neokonzervatívokat ez hol szórakoztat, hol büszkeséggel tölt el, hol pedig – a kontextustól függően – bosszant.

Időnként még én is meglepődöm, holott gyakran neveznek a neokonzer­vatívok „keresztapjának”, néhány év­vel ezelőtt azt mondtam (és írtam), hogy a neokonzervativizmusnak a ko­rai időszakban megvoltak a saját, kö­rülhatárolható értékei, de ez mára be­olvadt az amerikai konzervativizmus főáramlatába. Tévedtem, méghozzá azért, mert mióta az 1970-es években felbukkant a kiábrándult liberális ér­telmiségiek körében, a neokonzervati­vizmusnak nevezett jelenség az egyik olyan szellemi mélyáramlat, mely időnként bukkan csak a felszínre. Ez nem valamiféle „mozgalom”, ahogy ezt az összeesküvést sejtő bírálók vé­lik. A Jackson szenátor korszakát vizs­gáló történész, Marvin Meyer megfo­galmazását kölcsönvéve: a neokonzer­vativizmus egyfajta „meggyőződés”, mely időről időre, kiszámíthatatlan módon mutatkozik meg, s melynek je­lentését egyértelműen csak visszate­kintve lehet meghatározni.

Ha így vizsgáljuk a kérdést, azt lehet mondani, hogy a neokonzervativizmus történelmi célja és politikai szándéka nem egyéb, mint – saját akaratuk elle­nében – átalakítani a republikánus pártot és általában az amerikai kon­zervativizmust, továbbá létrehozni egy újfajta konzervatív politikát, mely ké­pes a modern demokrácia kormányzá­sára. Ez az újfajta konzervatív politika kétséget kizáróan amerikai jelenség. Európában a neokonzervativizmushoz hasonló jelenség nem létezik, sőt az európai konzervatívok többsége meg­lehetősen szkeptikus ennek legitimitásával kapcsolatban. A neokonzervati­vizmus létével már csak azért is érde­mes foglalkozni, minthogy az amerikai konzervativizmus sokkal egészsége­sebb, mint az európai, ráadásul politi­kailag is hatékonyabb. Az európaiak általában képtelenségnek tartják, hogy az amerikaiaktól vegyenek politi­kai leckét, ezért egyáltalán nem haj­landók figyelmet szentelni ennek a problémának.

A neokonzervativizmus az elmúlt száz év amerikai konzervativizmusá­nak első, „valóban amerikai” változata. Reményteli, nem levert; jövőbe tekin­tő, nem nosztalgikus; általában jó kedélyű, nem riasztó vagy beteges. 20. századi hősei Theodor Roosevelt, F. D. Roosevelt és Ronald Reagan. Olyan republikánus vagy konzervatív közszereplőkön, mint Calvin Coolidge, Herbert Hoover, Dwight Eisenhower vagy Barry Goldwater udvaria­san keresztülnéznek. Természetesen ezekről a személyiségekről a republi­kánus párt nagy része (mondhatni egé­sze) a legkevésbé sem feledkezik meg, aminek az az eredménye, hogy a többségük semmit sem tud a neokonzervativizmusról, és nem is kíváncsi rá. Mind­azonáltal itt észre kell venni, hogy a neokonzervatív politika – mely túlnyú­lik a hagyományos politikai és pénz­ügyi alapokon – segített abban, hogy a politikai konzervativizmus elfogadhatóbbá váljék az amerikai szavazók többsége számára. A hivatalosságnak az sem kerülte el a figyelmét, hogy nem a hagyományos republikánus, ha­nem a neokonzervatív kormányzati döntéshozatalok tették népszerűvé a republikánus elnököket.

Intézkedéseik közül a leglátványo­sabb és egyben legellentmondásosabb a folyamatos gazdasági növekedést cél­zó adócsökkentés volt. Ez nem neo­konzervatív találmány, a neokonzerva­tívokat nem az adócsökkentés, hanem a folyamatos gazdasági növekedés ér­dekli. A neokonzervatívok az eszmetör­ténetből megtanulták, hogy a politikai gondolkodók a demokráciát csupán kétszáz éve tekintik elfogadható lehe­tőségnek. Korábban a demokrácia egy lényegében zűrzavaros politikai rend­szert jelentett, mely együtt járt a vagyo­nosok és a vagyontalanok folyamatos és alapvetően destruktív osztályharcá­val. A modem demokráciák csak akkor szilárdultak meg és váltak legitimmé, amikor a gazdasági növekedés lehető­vé tette, hogy mindenki – ha nem is egyenlő mértékben és egyszerre – gya­rapodjon.

A gazdasági növekedés hangsúlyo­zásával a neokonzervatívok közkiadá­sokkal szemben sokkal kevésbé ve­szélykerülők, mint a hagyományos konzervatívok. A neokonzervatívok bizonyára ellenzik a nagy költségvetési deficitet, ám a demokrácia természeté­ből (sőt úgy tűnik, az emberi termé­szetből) fakad, hogy a politikai dema­gógia gyakorta a gazdasági vakmerő­ségből ered, ebből következően visel­ni kell (remélhetőleg csak időlegesen) a költségvetési deficitet mint a gazda­sági növekedés árát. A neokonzervativizmus egyik alapvető feltételezése, hogy a minden rétegre kiterjedő jólét következtében a tulajdonnal rendelke­ző, adófizető polgárokat egy idő után kevésbé fogják befolyásolni a dema­góg követelések és az egyenlőség illú­ziója, és megértőbbé válnak az alapve­tő gazdasági számítások iránt.

Mindez az állam szerepének problé­májához vezet. A neokonzervatívok el­lenzik, hogy a jóléti állam koncentrálja a szolgáltatásokat, és elkötelezetten kutatják a szolgáltatások megosztásának alternatív megoldásait. Idegesen fogadják azonban a hayekiánus meg­jegyzést, miszerint „útban vagyunk a szolgaság felé”. A neokonzervatívokat nem tölti el félelemmel és aggodalom­mal az állam múlt századi megerősö­dése: ezt természetesnek és elkerülhe­tetlennek tartják. Minthogy elsősorban a történelem, nem pedig a gazdaság­tan vagy a szociológia iránt érdeklőd­nek, ezért tudják, hogy a 19. századi eszme, melyet legsarkalatosabban Herbert Spencer fogalmazott meg Az ember az állam ellen című írásában, nem egyéb, mint történelmi túlzás. Az emberek mindig is inkább az erős álla­mot választották a gyengével szem­ben, noha természetesen túlságosan tolakodó államra senki sem vágyik. A neokonzervatívok sokkal otthonosab­ban érzik magukat napjaink Ameriká­jában, mint a tradicionális konzervati­vizmus hívei. Természetesen sok min­dent kritizálnak, azonban intellektuális vezetőjüknek mégis inkább Tocqueville demokratikus bölcsességét tekin­tik, mint mondjuk Russell Kirk tory- nosztalgiáját.

Azonban a neokonzervatívok csak egy bizonyos mértékig érzik otthon magukat a mai Amerikában. A demok­ratikus kultúra folyamatos hanyatlása, az otrombaság mind szélesebb körű térhódítása a neokonzervatívokat egyesítette a hagyományos konzervatí­vokkal – ha nem is azzal a libertáriánus csoporttal, melynek tagjai támo­gatják ugyan a konzervatív gazdaságpolitikát, ám a kultúra kérdéseivel egy­általán nem törődnek. Mindezek kö­vetkeztében teljesen váratlan szövet­ség jött létre a nagyszámú szekuláris értelmiséget is felsorakoztató neokonzervatívok és a vallásos hagyományos konzervatívok között. Közösen lépnek fel olyan kérdésekben, mint az okta­tás színvonalának problémája, az ál­lam és egyház kapcsolata, a pornográ­fia szabályozása stb., melyekkel, sze­rintük, a kormányzatnak foglalkoznia szükséges. A republikánus pártnak je­lenleg szilárd bázisa van a hívők köré­ben, ennek köszönhetően a neokon­zervatívok bizonyos befolyással, sőt hatalommal rendelkeznek. A vallásos konzervativizmus viszont meglehető­sen gyenge Európában, ennek megfe­lelően ott a neokonzervatív befolyás is jelentéktelen.

És itt van azután a külpolitika, az amerikai politikai élet azon területe, ahol a neokonzervativizmus határo­zottan a média középpontjába került az utóbbi időkben. Ez annál is megle­pőbb, mert nem létezik neokonzervatív külpolitikai nézetrendszer, csupán a történelmi tapasztalatokból szárma­zó viszonyulások sora. (A neokonzer­vatívok kedvenc, külpolitikával kap­csolatos forrása – a chicagói egyetem professzorának, Leo Straussnak, és Donald Kagannak, a Yale professzo­rának köszönhetően – Thuküdidésznek a peloponnészoszi háborúról szó­ló munkája.) Ezeket az attitűdöket az alábbi (a marxista szóhasználattal) „tézisekben” lehet összefoglalni:

Először: a hazaszeretet természetes és egészséges érzés, amelyet mind a magán-, mind pedig a közintézmé­nyeknek támogatniuk kell. Ez már csak azért is erőteljes érzés Ameriká­ban, mert bevándorló nemzet va­gyunk. Másodszor: a világkormány eszméje rémes, minthogy világzsar­noksághoz vezethet. Mélységes gya­nakvással kell figyelni minden olyan nemzetközi szervezetet, amelynek te­vékenysége végső soron ilyen világ­kormányzat felé mutat. Harmadszor: államférfiaknak mindenekelőtt meg kell tudniuk különböztetni az ellensé­get a baráttól. Ez – a hidegháború tör­ténete megmutatta – nem is olyan egy­szerű. Döbbenetes, hogy hány intelli­gens ember nem ismerte fel az ellen­séget a Szovjetunióban, holott az ma­gát nyíltan annak vallotta.

Végül pedig, egy nagyhatalom számá­ra a nemzeti érdek nem csupán „föld­rajzi” probléma (kivéve persze néhány olyan nyilvánvalóan prózai ügyben, mint a kereskedelem, vagy a környezetvédelem szabályozása). Egy kisebb nemzet joggal érezheti úgy, hogy nemzeti érdekei a határainál kez­dődnek, és itt is érnek véget, s ebből követke­zően külpolitikája szin­te kizárólag védekező jellegű. Egy nagy nem­zetnek sokkal kiterjed­tebbek az érdekei. A rendkívüli eseteket le­számítva, az Egyesült Államok mindig köteles­ségének érzi, hogy lehetőségei szerint megvéd­je a demokratikus álla­mokat – akár külső, akár belső antidemok­ratikus erők támadásá­val szemben. Tehát sa­ját nemzeti érdekünk diktálta, hogy a máso­dik világháború idején megvédjük Angliát és Franciaországot, és ma ezért tartjuk fontosnak, hogy kiálljunk Izrael mellett, ha létét fenyegetik. Mindehhez nincs szükség komplikált geopolitikai számítgatásra.

Mindezek mögött nyilvánvaló tény, hogy az Egyesült Államok hihetetlen ka­tonai erőfölényre tett szert a világ többi nemzetével – és ezek mindenféle szö­vetségével – szemben. Erre az erőfö­lényre senki sem törekedett, noha mind a mai napig akadnak amerikaiak, akik tagadják ezt. Lényegében ez a hely­zet balszerencsénkre alakult így. A má­sodik világháborút követő ötven évben Európában béke volt, a Szovjetunió mindenféle helyi képviselői közreműködésével vívta harcait, Amerika vi­szont számtalan háborúban vett részt: Koreában, Vietnamban, az Öböl-hábo­rúban, Afganisztánban és Irakban har­coltak katonái. Ennek következtében az amerikai katonai kiadások többé-kevésbé a gazdasági növekedésnek megfelelően növekedtek, miközben az euró­pai demokráciák sorra lefaragták ezt szociális-jóléti programjaik érdekében. A Szovjetunió ugyan rengeteget költött a hadseregre, de elhibázottan, így a gazdasági csőd együtt járt a hadsereg összeomlásával.

És hirtelen, miután két évtizeden ke­resztül mind a tudósoknak, mind pedig az újságíróknak hol az „imperializmus hanyatlása”, hol pedig az „imperializ­mus térhódítása” volt a jelszavuk, az Egyesült Államok egyedülálló hatalom­ra tett szert. A fél évszázadnyi bonyo­lult érdekrendszer „mágiája” kihatott a katonai költségvetésre éppúgy, mint a fegyveres erők számára végzett foko­zott tudományos és technikai kutatá­sokra. A hatalom – akarjuk vagy sem, szeretjük vagy sem – felelősséggel jár. És az is igaz, hogy aki ekkora hatalom­mal rendelkezik, az vagy megtalálja az alkalmat, hogy éljen vele, vagy valaki más fogja ezt számára megtalálni.

A republikánus párt hagyományos gondolkodású képviselői nemigen ké­pesek átlátni ezeket az új külpolitikai realitásokat, mint ahogy nehezen tud­ják összeegyeztetni a gazdasági konzervativizmust a szociális és kulturális konzervativizmus hagyományaival. Ám a fent említett véletleneknek köszönhe­tően – vélik egyes történészek – a jelen­legi amerikai elnök és adminisztráció­ja, úgy tűnik, meglehetősen jól beleta­nult ebbe az új politikai közegbe, noha nyilvánvalóan ők sem láttak előre mind­ebből többet, mint pártjuk egésze. És a fentieknek köszönhetően a neokonzervativizmus épp akkor született újjá, amikor készültek volna eltemetni.