Interjú Pearl Abraham amerikai íróval

Könyvét, az 1995-ben az USA-ban megjelent, A rabbi lányát a napokban adta ki az Ulpius-Ház.

A szerzőnő is részt vett a könyvbemutató alkalmából rendezett kerekasztal beszélgetésen, melynek témája a zsidó identi­tás volt. Másnap a deliért Szállo­da halijában találkoztunk, hogy egy rövid interjú erejéig elbe­szélgethessek vele. A fiatal írónő jól tűrte a fáradságot, ami pár napos, hivatalos programoktól zsú­folt magyarországi útjával együtt járt, ugyanakkor szemmel látha­tólag nem kívánt személyes részletekbe belemélyedni. Tartózkodásával azt is hangsúlyozta, hogy a regényében megte­remtett irodalmi perszónája sokkal fon­tosabb, mint az élő személy, akiről min­tázta. Ha elolvassuk önéletrajzi ihletésű regényét, melynek kamasz hősnője őszintén feltárulkozik az olvasó előtt, belátjuk majd, hogy ez így van rendjén.

Mit gondol a női irodalomról? Létezik-e Ön szerint egy sajátos, jól felis­merhető női nézőpont és hang?

Igen, nyilvánvalóan máshogy írnak a nők. Az írónők a női szereplőket sok­kal hitelesebben tudják ábrázolni. A férfi szerzők többnyire nem ismerik be­lülről a nőket, nem is igazán kíváncsiak rájuk: fogalmuk sincs, hogy valójában hogyan gondolkoznak és éreznek, ezért aztán sematikus figurákat alkot­nak. A zsidó nőfigurák bemutatása né­hány előítéletes sémára, pl. a jiddise mame karikírozott képére korlátozódik – más korú, szerepű és lelki beállított­ságú nőalakokat jóval ritkábban ábrá­zolnak. A zsidó férfiírók egysíkúan vagy torzan bemutatott női szereplőiről nemrég antológiát állítottam össze,_

Mennyire önéletrajzi a regénye? A főhősnőt saját magáról mintázta?

Több figurából gyúrtam össze Rachel alakját: sok van benne belőlem, de a nővéremből és néhány ba­rátnőmből is.

Hogyan él most?

Köszönöm, jól. Irodalmat tanítok egy New York állambeli egyetemhez tar­tozó college-ban, antológiát szerkesz­tek, és regényt írok. Évek óta a bará­tommal élek együtt egy kertvárosi ház­ban. Van egy kutyám is.

Miután eljött otthonról, és a hagyo­mányos zsidó élet helyett a világi, ér­telmiségi létformát választotta, meg­szakadt-e a kapcsolata a családjával? Szülei és testvérei között van-e, aki megérti, hogy miért lépett ki a haszid közösségből? Anyja mennyire megértő a lánya döntésével és életmódjával kapcsolatban?

Van kapcsolatom a családommal. Ők is New Yorkban élnek, nem vagyunk messze egymástól. Ennek ellenére főleg külön-külön, és telefonon tartom velük a kapcsolatot.

Mi hiányzik mai, szekularizált életé­ben a gyerekkori otthonból, a haszid családi életből?

Semmi.

Mi kapcsolja most a zsidósághoz? Van-e a hagyománynak olyan eleme, amit pusztán szokásból – bele­rögződött rituáléként – a mai napig megtartott?

Olvasok, tanulok. Ehhez nem kell családba, közösséghez tartozni. Min­den más elhagyható: az örök tanulás a zsidóság lényege.

Melyek azok a gyerekkorában jelen­lévő zsidó értékek, melyeket feltétlenül továbbadna a saját gyerekének, ha egy nap majd családot alapítana?

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy re­mekül megfelel nekem ez az életforma, amelyben élek. Nem szeretnék csalá­dot, gyerekeket. Továbbra is az iroda­lom felé akarok fordulni minden ér­deklődésemmel és energiámmal.

Pécsi Katalin