In memoriam Szabolcsi Miklós

Évekig, évtizedekig voltak olyan kol­légái, tanítványai, olvasói, akik nem voltak képesek arra, hogy magatartásá­nak egységét megértsék. Különösen a fiatalok tudták nehezen összeegyeztetni a benne élő hihetetlenül gazdag eu­rópai műveltséget és érdeklődést szocialista meggyőződésével, azokkal az el­vekkel, melyeket másoknál, évtizedek­kel ezelőtt valóban ritkán lehetett őszintének tartani. Ezt a magatartást szeretném megértetni, ennek gyökere­iről szeretnék szólni, a csaknem-kortárs hasonló tapasztalataival, mint en­nek a kulturális közegnek egyik utolsó szemtanúja. Azt az egységet szeretném megmutatni, ebben a látszólag érthetetlenül heterogén, de belső törvényei szerint következetesen hiteles életút­ban, ami mindenképpen tiszteletremél­tó és felelősséggel teljes, áldozatokra is képes volt.

Szabolcsi professzor életét – mert bárhogyan is szólítottam, nekem min­dig csak Professzor maradt – sokan vá­lasztják ketté, és a két komponenst ne­hezen illesztik együvé. Egyik oldalon az európai műveltséget nemcsak memóri­ájában, hanem minden lélegzetvételé­ben, testében-lelkében birtokló tudós, aki az irodalomtudomány mellett ma­gát az irodalmat ismerte, mondhatnók teljes kiterjedésében. És nem csak az irodalmat: képzőművészeti, zenei tudá­sa hasonlóan gazdag volt – és itt hang­súlyoznunk kell, hogy ez a tudás messzemenően különbözött az érte­lemmel, munkával megszerzett tudás jellegétől. Nem azt állítom ezzel, hogy megszerzése nem került fáradságba, megerőltető múzeumjárásokba, átvir­rasztott, olvasással telt éjszakák mun­kájába. Mindezt azonban az az olthatatlan kíváncsiság, a kultúrában otthonos ember természetessége jelle­mezte, mely már gyermekko­rában, gyermekkora közegé­ben betöltötte, s ami nemc­sak családi, hanem társadalmi öröksége is volt.

Csak ha ezt a társadalmi kö­zeget ismerjük, akkor értjük meg politikai magatartásának indítékait. A magyar-zsidó ér­telmiség, vagy úgy is mond­hatjuk, az asszimilált zsidó ér­telmiség jelentős részének tragédiája abban a paradoxonban rejlik, hogy a magyarsággal történő azonosulása egy­ben szociális lelkiismerete felébredését is jelentette. A zsidó vallás egyik leg­fontosabb alapja a szegények, eleset­tek segítésének törvénye. Maga a Biblia tartalmazza a szolgákkal bánás, a rab­szolgák felszabadításának rendelkezé­seit. A zsidóság történelmének számta­lan tragédiája között a társadalmi diffe­renciák soha nem jutottak szerephez – ez csak az asszimiláció, illetve a sze­kularizáció után vált, feltehetően, mint az ezzel járó lelkiismeret-furdalás egy része, az európai zsidóság egyik fő problémájává. Az asszimilált zsidóság kulturális érdeklődésével és értékköz­vetítő szerepével tehát együtt járt szoci­ális érdeklődése és vonzalma Európa szocialista jellegű mozgalmaihoz. Sza­bolcsi kulturális és szociális érdeklődé­se egy tőről fakadt, ugyanannak a lelki­ismeretbe vágó ellenállhatatlan köte­lességérzetnek két oldala, a kettő ezért nem választható el egymástól.

Sohasem beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Mégis valószínűnek tar­tom, hogy ugyanazokat a csalódásokat, fájdalmakat, lelkiismereti konfliktuso­kat, melyeket a politikai helyzet változásai, és főleg mélyebb megismerése okoztak, mi – nagyjából kortársai és ugyanannak a társadalmi-kulturális közegnek neveltjei – hasonló módon él­tük át. kapcsolatunk ebben a vonatko­zásban mélyebb volt a szavaknál. Nem tudom másnak nevezni, mint a közös szellemi otthon indíttatásának. Azon túl, hogy tudom, családjának promi­nens tagjai mit tettek a magyar kultúrá­ért, nem ismertem gyermekkora csalá­di körülményeit. De például abban a té­mában, amiben valóban találkoztunk, József Attila életművének értékelésé­ben, minden szó nélkül is tudom, hogy hasonló indítékok vezettek bennünket: olyan egyéniségből fakadó sugárzás, mely egyszerre jelenthette mind­kettőnk számára az intellektus, az ér­zelmi magány, a társadalmi marginalizáció és a korabeli kulturális hatások ellenállhatatlanul fájdalmas ötvözetét. Valószínű, hogy mindkettőnk számára ez az ismerős fájdalom jelentette a té­ma hívószavát.

Nem csak a nagy formátumú tudóst, tanárt, embert búcsúztatjuk, hanem egy nagy formátumú intellektuális és érzelmi kultúra egyik utolsó képvi­selőjét. Talán ezt a ma egyre idegeneb­bé váló nagy formátumú kultúrát is.

Beney Zsuzsa