In memoriam M.K.

 

In memoriam M.K.

 

(Meghalt Auschwitzban, 1941. aug. 14-én)

 

És végül itt, e poklok bensejébe

leszálló lépcső legfelső fokánál

megállok, s mozgó ujjal, mozdulatlan

 

Jegyet hagyva a levegő aranyló

tömbjében, amely mint a pántos

ajtók keresztje, vas-súllyal magaslik

 

Végigtekintve kocka-rendbe dermedt

emberi csontok szikla-sivatagján

hol holt kristályokba fagyott a lélek

 

Az iszonyún táguló földalatti

gyomor mélyén újultan felmorajló

oszló tagok lebegő kórusával

 

Meztelen testem körül felövezve

elindulok – és összecsap felettem

tenger medréből felszökő sötétség.

 

És látom – száradó szem víziója

elsőnek őt, árnyékos völgy ölében

liliom s nárcisz édes illatában

 

Kékes fehér tejével itatja

csöpp gyermekét, ki rózsaszínű talpát

megveti karja szelíd hajlatában.

 

Látom a gyermeket, az ünnep-este

sápadt lángjánál, lebegő kezeknek

árnyékát, amint megbomolva reszket

 

A hirtelen felismert árvaságnak

meredt fényét, miként ha pilleszárnya,

testével olvad az iszonyú tűzbe.

 

S visszahullva, e földalatti város

szikláin hánykolódva fölkiáltok

s hangom megint elnyeli a sötétség

 

S összecsap megint felettem az ájult

magány felhője, torlódó ködökbe

borítva halott gyermekek hegyormát

 

Rajtam átgördül a tenger sötétség