In memoriam Láng György

Születése nyolcvanötödik évfordulójára emlékeztet ez az írás, de nem tudom megmondani, a zeneszerzőt, az írót, kell inkább fölemlegetni, vagy a grafikust dicsérni, mert mindhármat együtt: egész életművét kellene emlékezetünkben tartani.

Polihisztori hajlamok, szívós élni akarás és nagyon nehéz életsors, ez Láng György pályájának mementója. Ígéretes indulás: zeneszerzői és karnagyi szak a Zeneakadémián, majd a Képzőművészeti Főiskolán is diplomát szerez. A harmincas években színművekkel próbálkozik és zenei kritikákat ír. 1940-ben pedig megjelenteti terjedelmes regényét, legismertebb, művét, Bach életrajzát A Tamás-templom karnagya címmel. Hogy ezután hosszú, néma csönd következik, azt a vészkorszak magyarázza. Mégis, a legnehezebb viszonyok között is, a haláltáborban is ragaszkodik az íráshoz: újságot próbál szerkeszteni.

Nyomorúságából szabadulva Bartók életéről és műveiről ír tanulmányt. Negyvenhétben még regénnyel jelentkezik, aztán hosszú csönd. Hogy az ötvenes évek elején már nagyon nehezen él, arról kiadatlan önéletrajzából van tudomásunk, de arról is, hogy Kodály Zoltánnak nemcsak szomszédja, de a Mester szívéhez is közel áll, mert Kodály segíteni próbál rajta.

Haydn-tanulmánya 1959-ben jelenik meg, s évtizedes némaság után újra regény, a Primavera, amely Botticelli életrajzát dolgozza föl. Majd megint zenetörténeti tárgyat választ, Beethoven tavasza címen a nagy zeneszerző életrajzát regényesíti. Vagyis a művész-életrajzok ihletik, hogyha szépirodalmi vállalkozásba kezd. 1976-ban bekövetkezett halála után, 1980-ban megjelent regénye azonban arról tanúskodik, hogy nemcsak az alkalmazott epikában képes hatásosat, jelentőset nyújtani. Hanele című regénye nem művészéletrajzi, ám nem is önéletrajzi ihletésű vállalkozás.

Annyi más természetű alkotás után egy igazi regény, ez a Hanele, amelynek szépirodalmi értéke nyilvánvaló. Híradás egy világról, amiről alig tudunk valamit, de annyira hiteles az elbeszélés, hogy a nyilvánvalóság erejével hat minden szava, noha számos lapján a naturalista ábrázolás jegyeit mutatja. Hanele szerencsétlen sorsa a máramarosi Gyertyánligeten kezdődik roppant szegénységben, de családi bensőség nyújtotta szeretetben. Aztán a himlő, az apa korai halála mélyebbre tapossa a csonka családot, s szegény Hanele végül a kitaszítottak sorába kerül, amivel szemben kialakul ugyan közönye, de éppen ez a közöny teszi, hogy sorsa most már visszafordíthatatlanul a nyomorúság legmélyére tart, amiről ugyan se maga, se a világ nem tehet, azonban ennyi sem elég, mert Hanele zsidó, s a vészkorszak viszonyai közt ennek a mélységes nyomorúságnak még mindig lehetséges a fokozhatósága. Hanele a legnagyobb szegénységből zuhan a haláltábor poklába, ami a végső reménytelenségen túli reménytelenség az ő esetében.

Láng György Hanele sorsában azt érzékelte és tudta érzékeltetni, hogy a rossznál is van rosszabb, hogy a legszörnyűbbet is képes fölülmúlni a vészkorszak. Hanele nem élte túl, Láng György túlélte. Regényében az borzongatja igazán az olvasót, hogy olykor mintha maga Láng György érezné magát Hanelének. Ami azonban nem azt jelenti, hogy ő maga olyan közönybe zuhant volna, mint szegény Hanele. Mert Láng György erős intellektuel volt és jelentős alkotó tehetség. S az ilyen ember optimizmusa elpusztíthatatlan. Elvisel akármilyen sorsot, hogyha nem végez vele. De hogy Láng György sorsát szerencsétlenségét a szerencsétlenségben mennyire ismerte, arról éppen ez a regénye, a Hanele tanúskodik.

Ne felejtsük el őt!