II. Zsidó Nyári Fesztivál — Bőség és szűkösség

II. Zsidó Nyári Fesztivál

Bőség és szűkösség

HOGYAN?

Immár hagyományként élhettük meg a nyárvégi zsidó kulturális fesztivált – ez jó: a nyári uborkaszezon után ezzel in­dulhatott az őszi pezsgés. A programkí­nálatot tekintve azonban már a hagyo­mányon túlmenően inkább repetíciónak tűnt az egész, hiszen nagyrészt a ta­valy már jól vagy kevésbé jól bevált ne­veket és műsorokat láthattuk viszont – ez már kevésbé jó. A szervezés kényel­mén kívül, nem tudom, mi indokolhat­ta, hogy megint a Margitszigeti Nagyszál­lóban – a Belvárostól és a fő turistaös­vényektől távol, azaz viszonylag észre­vétlenül – rendezzék meg a gasztronó­miai napokat. Milyen művészi érv szól­hat a minimális ízlésmércét is alulról sú­roló Kóser kabaré melegen tartása mel­lett? Az egész olyan déja vu: az irodalmi délután ismétlődően Havas Judittal társul, a múzeumi programot az idén is egy már előzőleg meglévő, a fesztiváltól függetlenül megrendezett kiállítás kép­viseli (ezúttal: a Budapest-Bécs-Hollywood). Láttuk, hallottuk már tavaly is a Budapester Klezmer Bandet koncert- és színpadi változatban egyaránt, és ismét vendégszerepeit a „klezmerkirály”, Giora Feidman. Volt tavaly is, az idén is kántorhangverseny a Dohány utcai zsi­nagógában – a külföldi kántorok leg­alább újak voltak, akárcsak az izraeli fil­mek az Örökmozgóban.

A bőség zavarával így is meg kellett küzdenie annak, aki végig akarta „enni” az egész „svédasztalt”. Örvendetes, hogy ez alkalommal már Szegeden, Veszprémben és Székesfehérváron is zajlottak a programok. Ha az ember le­mondott is róla, hogy a Holland Klezmer kedvéért leugorjon Veszprémbe (a többi szereplő a pestivel úgyis azonos volt), kemény választási helyzetek adódtak: a Filmprogram párhuzamosan ment a koncertekkel/táncestekkel, a sztárvendég, Giora Feidman jól reklá­mozott koncertjével egy időben mutat­ta be a Budapest Film a Corvin Moziban Spielberg Az utolsó napok (Last days) című, magyar holocaust-túlélőkről szó­ló dokumentumfilmjét. A gyakorlatban persze nem volt ekkora a választás kín­ja: a potenciális közönség egy részét to­vábbra is a borsos árak tartották vissza a részvételtől, a Szombat felkért bíráló­ját pedig egyes belépőjegyek hiánya: arra nincs, mondták a fesztiválirodá­ban, így aztán csak elképzelni tudom tavalyi és azelőtti emlékeim alapján, hogyan énekelteti meg közönségét Giora Feidman, hogyan adja elő klezmer- koncertjén jutalomjáték gyanánt az Ave Mariát, a lelkes publikum őszinte elragadtatására, nem láthattam jegy hí­ján a nagy sikerű, Purim című Győri Balett-Budapester Klezmer Band-előadást sem – ezt legalább még pótolhatom az októberben majd megismételt vendég­játékokon.

A fesztivál rendezése tavaly óta vi­szont „profibb” lett: a Herzl téren a könyvvásár idején, a műsorszünetek­ben nagy kivetítőn a tavalyi Dudu Fischer-kántorhangversenyt lehetett látni-hallani; a zsinagóga koncertjein idén az angolul kifogástalanul beszélő, de­koratív és professzionális műsorveze­tő, Albert Györgyi konferálta be a mű­sort. Még mindig hiányoztak viszont az ingyenes műsorfüzetek, szórólapok. Ti­tok maradt például, hogy pontosan mit is mulasztott az, aki nem vett részt a Zsidó Múzeum irodalmi délutánján vagy Kárászy Szilvia zongoraestjén a Bálint Házban; a könyvvásár megnyitó­ján és a kántorhangversenyen sem láttam műsort, a Purimon állítólag 500 újabb forintért lehetett csak megtudni a szereposztást…

MIT?

A fesztivál programjai közül kiemel­kedő élmény volt számomra az izraeli táncszínház előadása. A kortárs táncegyüttes, a Kombina Dance Company a Thália Színházban lépett fel, egymást követő két estén. (A csoport alapítója Amir Kolben, magyar származású iz­raeli koreográfus, a legendás Bat Sheva együttes volt szólistája.) Az együttes szemmel láthatóan nem akar hórát tán­coló etno-együttes maradni, ugyanak­kor a balettől is távolságot tart: inkább a modern dance amerikai – Martha Graham-i és Paul Taylor-i – útját követi, az­az a balettől eltérően jobban érdekli a testek és a mozdulatok egymáshoz va­ló viszonya, a zene és a tánc kapcsola­ta, mint valamiféle verbalizálható törté­net. Mégis, mint megtudjuk, Kőiben ez alkalommal egy jellegzetesen izraeli – de egyben mindenki számára érdekes – témát dolgozott fel: ez „egy ateista em­ber vallásos alkotása” – mondja a mű­vész. Identitásunk meghatározása so­kunkat foglalkoztat, hiszen zsidónak vagy izraelinek lenni nem ugyanaz. A két fogalom között komoly világnézeti különbség van, ezt mutatja be a mosta­ni táncest, a Kri’at Shma. A cím szójá­tékon alapszik, egy fontos imára utal, de két betű felcserélésével jelentése az „ima eltépésére” változik. A táncot, színházat, videót és animációt ötvöző Kombina Dance Company háromrészes előadása három kortárs izraeli művész munkáját mutatja be: Amir Or jeruzsálemi költő versei és Erik Rudlich ze­néje szerves részét alkotják Kolben koreográfiájának. (Jegyet erre az előadás­ra se tudott már biztosítani a fesztivál­iroda: az Izraeli Követség szíves segít­ségével sikerült csak bejutnom a zsú­folt nézőtérre.)

A nyitóhangverseny bátor vállalko­zás volt: Honegger Dávid királyát ját­szották el a Budapesti Koncertfúvósok, a Budapesti Kórus közreműködésével a Dohány utcai zsinagógában.

Az idei kántorhangverseny szenzá­ciója egy tizenöt éves, izraeli csodagye­rek volt, aki a zsinagógán túl már a New York-i Metropolitan Operában is fellé­pett. Amit Listvand komoly arca és fellépése érdekes kontrasztban áll kis­fiús megjelenésével – nem nézném többnek tizenháromnál… Amint éne­kelni kezd, megbűvöli közönségét: egé­szen kivételes hangja van, valahol a női alt és a kisfiúszoprán között, könnyed hajlításai és a régieket idéző előadás­módja felejthetetlenné teszi éneklését.

A kántorverseny ugyanakkor – tavaly ilyenkor jöttem rá -, nem igazán az én műfajom, és ez a felismerésem az idén csak megerősítést nyert. Nagyszerűek pedig a meghívott „versenyzők”, a ha­zai Fekete László és Tóth Emil, vala­mint a vendégek egyaránt – az idén a bécsi zsinagóga főkántora az izraeli cso­dagyerek mellett. Gyönyörű a színhely, a Dohány utcai zsinagóga, mégis kicsit feszengek. Az a benyomásom, hogy az eredeti ima, zsoltár veszít valamennyit ragyogásából ebben a dalözönben, a saját közegéből kiszakítva. Az előadó kántorok azt akarják bizonyítani, mennyire jól énekelnek, ezért aztán egyre szélesítik a repertoárt: a spirituá­lis zenén túl belefér a koncertbe a jid­dis folk- vagy műdal is. A tavalyi hang­versenyen az egyik meghívott kántor operaáriával is előrukkolt: végül is arról szól a „verseny”, hogy melyik kántor milyen technikai és artisztikus bravú­rokra képes. A „színpadon” álló kántor akár népszerű dal- vagy operaénekes is lehetne – sugallja ez a program nem a tehetségén múlt, hogy „csak” híres kántor lett… Egy-egy szám – bocsánat, mégsem táncdalfesztiválon vagyunk kántorének interaktív előadásba csap át. A bécsi főkántor például szereti, ha a közönség önfeledten tapsolja a rit­must. Ez a kiprovokált közös éneklés- tapsolás standard része a „klezmerkirály” és a Budapester Klezmer Band koncertjeinek is. Ma a közönség egy ré­sze kapható az együttműködésre, az mindenképpen az előadók érdeme, és egyértelműen a siker jele. Mégis, ambi­valens érzelmeket vált ki belőlem e fel­szólításra létrejövő „spontaneitás”: a rockkoncertek nagyszínpadairól elle­sett manírnak, divatelemnek gondo­lom, ami különösen furcsán hat egy olyan zsinagógában, ahol emlékezetem szerint soha nem fordult még elő, hogy spontán, közös éneklésre fakadt volna az ünnepre összegyűlt tömeg.

(Kérdés persze az, hogy szabad-e egyáltalán tágítani a szokás és a hagyo­mány határait? Ha nagyon szűkre szab­nánk a lehetőségeket, akkor a zsinagó­gái koncert, vagy maga a kántorhang­verseny ötlete is megkérdőjelezhető lenne.)

A Budapester Klezmer Band az el­múlt években sztárzenekarrá nőtte ki magát, örülhetünk, ha számos külföldi fellépésük között itthon is hallhatjuk őket. A Liszt Ferenc Kamarazenekarral közösen tartott hangverseny elképzelé­se maga azt sugallja: íme, egy sikeres pálya csúcspontja… Furcsa volt a kö­zös koncert, és mivel nem ismertem előre a részletes programot, csak talál­gatni tudtam, mit csinálhat egy, legin­kább a bécsi klasszikusokban jeleske­dő kamaraegyüttes, és egy népi zenét játszó klezmerbanda együtt – az utób­bi ugyanis eredendően falusi, lakodal­mas- és mulatózene -, mindezt pedig egy szakrális helyen, a zsinagógában. A kíváncsiságom kissé lelohadt, ami­kor a helyszínen talált szórólapról ki­derült, hogy többnyire külön játsza­nak: egy blokkot a Klezmer Band, egyet Liszt Ferencék, végül az utolsó szám­ban állnak össze, hogy együttesen ad­janak elő egy klezmer inspirálta szvi­tet, Jávori Ferenc kompozícióját. A koncert klezmerrésze érzelmes és tem­peramentumos volt, mint szokásosan; ez után a Liszt Ferenc Kamaraegyüttes Goldmark- és Ernest Bloch-muzsikája enyhén unalmasnak tűnt. Az est fény­sugara a belgrádi vendégművész, Sandra Belic csellista volt: rá nem lehetett nem odafigyelni. A közös örömzené­lést inkább a klezmer határozta meg, mint a klasszikus zene, vagyis a Buda­pester Klezmer Bandé volt a főszerep, míg a neves kamaraegyüttes csak szekundált hozzájuk. Aki hallott már „ko­moly” zenészt más műfajokba kiruc­canni, tudja, hogyan hangzik a dzsessz vagy a népzene klasszikusan kiművelt hangon/vonón… (A Mancsban olvas­tam: a Brave Old World együttes egyik tagja a következőt mondta a világ egyik legnagyobbjának tartott hegedűművészről, az amerikai zsidó Itzhak Perlmanról, aki közös lemezt is adott már ki a klezmerben csúcs Klezmatics-szal: „Kitűnő zenész Perlman, de a klezmerzenébe nem ásta magát bele elég mélyen…”)

A kérdés ezután a felemás koncert kapcsán is felvetődik: valóban erre megy tovább a zsidó zene útja?

A filmek jelentették számomra a fesztivál legnagyobb örömét. Az Örök­mozgó „kávéházként” is funkcionált: ott voltak mind a mozimániás ismerő­sök. Az öt játék- és négy dokumentumfilm megtekintése komoly feladatot je­lentett annak, aki képben akart lenni a legújabb izraeli mozit illetően. Jó vá­lasztás volt a Palesztina cirkusszal, Eyal Halfon 1998-as munkájával indí­tani az Izraeli Filmhetet. Ez a humoros, ám igen önkritikus játékfilm egy ked­ves szerelmi történetbe ágyazva beszél az arab-zsidó, a zsidó-orosz, a katona­ság-civil élet és hasonló, fontos társa­dalmi problémákról. A figurákat és az eseményeket egyaránt feltűnően eltú­lozza, hogy még véletlenül se vehessük az egészet szó szerint.

A másik kedvenc filmem a Spinoza élete és kalandjai a szomszédok megfi­gyelései alapján c. komédia (rendezte Idal Bursztyn 1996-ban), amely hat szomszédról és a nagy, néhai filozófus reinkarnációjáról szólt. Az alapötlet már önmagában fergeteges: a tipikusan izraeli, lakótelepi élet mindennapjait a főhős Spinoza gondolataival kommen­tálja…

Szót kell ejtenem még egy filmről, amelynek ugyan a fesztiváltól függetle­nül, ám azzal egy időben volt a díszbe­mutatója a Corvinban. A Spielberg ala­pította Soá Alapítvány támogatásával jött létre Az utolsó napok című dokumentumfilm. A filmen öt magyar zsidó túlélő emlékezik vissza a bujkálásra, a deportálásra. Visszatérnek szülőhelyük­re, majd a lágerba, próbálják megértet­ni gyerekeikkel is mindazt, ami valójá­ban felfoghatatlan, megérthetetlen. Mind az öten egyszerűen beszélnek, mégis nagyon hatásosan: szenvedései­ket leginkább az életük apró részletein keresztül érzékeltetik. A film hangvétele némileg más, mint amit mi itt. Magyarországon megszoktunk. Feltűnő, hogy mindannyian hangsúlyosan sikertörté­netről számolhattak be: nemcsak túlél­ték a holocaustot, de ma boldog, öntu­datos és büszke polgárok Amerikában. Magyar zsidók, akik ma már szívvel-lélekkel amerikaiak: a kitaszító haza he­lyett találtak egy befogadó hazát, ahol emelt fővel lehetnek zsidók is. (Egyikük, Tom Lantos szenátor jelentős po­litikai pályát futott be, magyar származású zsidó politikusként.) nemcsak a büszkeségében más ez az öt ember, mint az itthon maradt holocaust-túlélők. Rá mernek mutatni, kit tartanak felelős­nek sorsukért, családjuk elpusztításá­ért. Kimondják: a szomszédokat, az is­kolatársakat, a korábban kedves, „ma­gyar” ismerősöket, nálunk eddig nem illett efféle sarkos állításokat megfogal­mazni. Goldhagen, a fiatal amerikai történész jégtörő könyve után, amely a holocaustot a már eleve meglévő zsidó­gyűlölettel magyarázza, az Egyesült Álla­mokban már nem számit szentségtörés­nek (legfeljebb vitathatónak) nevesíteni Hitleren túl is a bűnösöket: ezek az em­berek, akik a háború után nem láttak más alternatívát maguk előtt, mint el­menni innen, nyilván már Goldhagen előtt is így látták.

MIVÉGRE?

Gazdag volt a fesztivál kínálata, sike­resek a programok, teltházasok a ren­dezvények. Mégis felmerül a kérdés: hogyan tovább? Ugyanez ismétlődik ezentúl évről évre? Ahhoz, hogy ez a nyár végi kulturális seregszemle tartal­mas és friss rendezvény maradjon, fel kell tenni a kérdést: mi (a pénzbevéte­len túlmenően) a célja? Milyen kultúrát akar közvetíteni? Kinek szól valójában? Mert az első két év alapján nehéz el­dönteni mindezt. Ha elsősorban a ma­gyar közönséget célozza meg, akkor miért nem teszi barátságosabbá az ára­kat? Ha a külföldi zsidó kultúrát akarja közel hozni, miért csak és kizárólag Iz­rael képviseli a „külföldet”? Ha a külföldi látogatókra fókuszál, akkor meg mi­ért nem mutat meg jóval többet a ma­gyar zsidó kultúrából? Miért nem sejt­heti az idelátogató idegen, hogy milyen problémák foglalkoztatják ma a magyar zsidóságot? Hogy milyen fontos köny­vek jelentek meg az elmúlt időben? (Nem a könyvvásárra gondolok most, hanem az egyéb programokra, ahon­nan fájdalmasan hiányzott a közelmúlt­ban új és fontos könyvvel jelentkező Kertész Imre, Heller Ágnes, Dalos György és Röhrig Géza jelenléte.) Hol maradt a más stílusokat és színeket fel­vonultató – esetleg más rétegnek szóló – zsidó zene? Hol maradtak azok az ér­telmiségiek, gondolkodók, akiknek van mondanivalójuk a mai magyar zsidó­ságról?

Remélem, jövőre innen folytatjuk.