II. János Pál – “a zsidók pápája”

II. János Pál – „a zsidók pápája”

„Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbe­csülést. (…) Ezenkívül az Egyház (…) megemlékezvén a zsidókkal kö­zös örökségről, nem politikai meg­fontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről ér­ték a zsidókat…”

A Nostra Aetate pápai enciklika 1965-ben, a II. vatikáni zsinat alkalmából majd’ 2000 év után először utasította el a zsidó­gyűlölet minden formáját és tett hitet a kereszténység zsidó öröksége mellett. De még húsz évnek kellett eltelnie, hogy 1986-ban egy pápa ellátogasson a Tevere-parti római zsinagógába, és megtegye a kilométerekben mérve csekély, ám jelentőségében nagy utat.

II. János Pál pápa vitán felül többet tett a katolicizmus és a zsidóság közöt­ti viszony javításáért, mint elődei együttvéve, és tettei súlyát növeli, hogy őszinte barátsággal fordult a zsi­dók felé, s a bensőséges kapcsolat vé­gigkísérte pályáját. A holokauszt-túlélő Idit Cirer a Haarecben mesélte el találkozását 1945-ben a későbbi pápá­val. A 13 éves, a koncentrációs tábor­ból éppen kiszabadult lányt a fiatal plébános vette szárnyai alá, láttad éle­lemmel és vitte el Krakkóba. Leone Pasermantól, a római zsidó hitközség elnökétől Elio Toaff volt római főrab­biig – aki egyike volt annak a három embernek, akiknek a pápa végrendele­tében név szerint mondott köszönetét – számtalan rabbi, politikus gyászolja és méltatta II. János Pál pápát. Jiszrael Meir Lau volt izraeli askenázi főrabbi szerint: „XXIII. János kivételével soha nem volt az egyháznak ilyen zsidóba­rát pápája.” Ariel Saron hozzátette: „Elismerte a zsidóság egyediségét.” Pontifikátusa alatt 1978-ban fejet haj­tott Auschwitzban. 1989-ben a Vati­kán felvette a hivatalos kapcsolatokat Izraellel, 1995-ben Jeruzsálemben a nyugati falnál és a jeruzsálemi Jad Vasemben kért bocsánatot az egyház által a zsidók ellen elkövetett bűnökért.

Ugyanakkor a Vatikán sem folyta­tott Izrael-barát politikát, ahogyan a lutheránusok, az anglikánok, reformá­tusok sem – gondoljunk Desmond Tutu, vagy a canterburyi érsek Izrael-ellenes kirohanásaira. Az L’Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja nyíltan arabbarát, a Születés templo­ma körüli hercehurca idején az Egy­háznak szava nem volt a templomba berontó, azt megszentségtelenítő ter­roristák ellen, ahogy az ellen sem, hogy a palesztin hatóság szisztemati­kusan üldözi a betlehemi kereszténye­ket. A Szentszék elítélte a védelmi kerítést, és arra is volt precedens, hogy egy görög katolikus (tehát a Vatikán fennhatóságát elismerő) szerzetes ko­csijában fegyvereket találtak Jeruzsá­lemben, míg egy társa egy tüntetésen az öngyilkos terroristákat éltette. El­lenben, amikor a Vatikánnak vitája tá­madt a názáreti bazilikával szemben épülő mecset miatt a muzulmán kö­zösséggel, az izraeli kormány közbea­vatkozását követelte. Ezenkívül az egyház nem volt hajlandó megnyitni a vatikáni archívumokat, hogy végre tisztázni lehessen XII. Pius második világháború alatti szerepét. A híres archívumot tényleg megnyitották, s 1939-ig lehet böngészni az iratokat.

Az ellentmondás azonban nem a pá­pa személyében keresendő, hanem egyrészt abban, hogy a Vatikánnak te­kintettel kell lennie az arab országok­ban élő katolikusokra. A muzulmán világban ellenségesen fogadnak min­den, Izraellel kapcsolatos pozitív ál­lásfoglalást, ahogy ezt az iráni sajtó is tette. Miközben Khatami ott ült a pápa gyászmiséjén, a hivatalos teheráni saj­tó dühödtem rohant ki a „cionista re­zsim által kompromittált” II. János Pál ellen. „Nem csak hogy soha nem ítél­te el a cionista rezsim bűneit a terüle­teken, de a Vatikán hivatalosan elismerte |Izrael] létét” – idézi a WorldNetDaily az egyik teheráni lap vezér­cikkét. Egy másik újság szerint a pápa túl közel állt a „gonosz” zsidókhoz, és a zsidó lobbi befolyása alatt volt. an­nak ellenére, hogy a „zsidók felelősek Krisztus haláláért”. Az arab államok felháborodva fogadták a pápa izraeli látogatását, és 1965-ben, a Nostra Aetate megszületése előtt azért lobbiz­tak, hogy a Vatikán ne törölje el azt a dogmát, mely évszázadokon át a zsi­dókat tette felelőssé Jézus haláláért.

Azt se felejtsük el, hogy a vallási vagy faji alapú zsidóellenesség még mindig mélyen gyökerezik az egyházi berkekben, s ebben a kérdésben is ke­mény küzdelem folyik a Vatikánon be­lül. Nem csak az arab világ a probléma, de világszerte sok az olyan katolikus és általában keresztény, akit komolyan za­var a kereszténység zsidó öröksége. Elég csak elolvasnunk a magyar jobbol­dali portál, a Gondola húsvéti cikkét, amelynek szerzője kézzel-lábbal tilta­kozik a „zsidó-keresztény” kifejezés el­len. Csak II. János Pál pápa erkölcsi bá­torságának köszönhető, hogy Jean-Marie Lustiger – a zsidó gyökereit büszkén felvállaló – volt párizsi érsek 2002-ben megjelent La Promesse című könyvé­ben leírhatta: „A pogányok elferdítik a titkot azzal, hogy Izraelt öldöklik a po­gánysággá fajzott hit nevében.” És neki köszönhető, hogy március 29-én, a Je­ruzsálemben tartózkodó Christoph Schönborn bécsi bíboros a palesztin ke­resztények rosszallása ellenére is ki­mondta, hogy a zsidó nép visszatérése a Szentföldre a bibliai ígéret teljesítése.

II. János Pál pápa bölcsessége eb­ben rejlik. Az antiszemitizmus elleni harcot a kereszténység zsidó öröksé­gének tudatos felvállalásával és az egyházi antijudaizmus elleni fellépés­sel kezdte meg. Amikor a zsidóságot a kereszténység idősebb testvérének ne­vezte, sokan hördültek fel. mert sokak alól húzta ki az ideológiai talajt. Min­dettől az egyház egésze még nem lett mentes az antiszemitizmustól. De ez nem rajta múlt, s amit megtehetett, megtette. Kívánhatunk-e többet egy embertől? Ismerve azt a közeget, ahonnan jött, s ahol tevékenykedett, bátorsága és a zsidóság iránti barátsá­ga tiszteletet érdemel.

Peremiczky Szilvia

Zsidó vezetők az új pápáról

Mindössze öt szavazás után felszállt a fehér füst a Sixtus-kápolna kéményéből. Az új egyházfő, a morá­letikai kérdésekben képviselt álláspontja miatt kon­zervatívnak titulált Joseph Ratzinger bíboros, azaz mostantól XVI. Benedek pápa II. János Pál pápa jobb keze volt, így valószínűleg elődje politikáját foly­tatja majd. Bár a II. világháború idején a Hitlerjugend tagja volt (később dezertált, és egyes hírek szerint a háború sokkja is hozzájárult ahhoz, hogy igyekezett az egyház és a zsidóság kapcsolatát új alapokra helyezni), a zsidó és izraeli vezetők pozitívan fogadták megválasztását. A Zsidó Világkongresszus vezetője, Israel Singer szerint komoly része volt abban, hogy a Vatikán felvette a diplomáciai kapcsolato­kat Izraellel, és dialógust folytatott a zsidósággal. Jiszrael Meir Lau, Izrael volt askenázi főrabbija „a zsidó nép barátjának nevezte”, aki „jó kapcsolatokat ápol Izraellel”, és arra utalt, hogy egy New Yorkban rendezett antiszemitizmus-konfe­rencián az akkor még kardinális Ratzinger elítélte az antiszemitizmust. A Jediot Achronot emlékeztetett azon kijelentésére, hogy a katolikusoknak „el kell ismerniük azt az ajándékot, amelyet a zsidók készítettek”, ugyanakkor – tette hozzá a lap – oroszlánrésze volt abban, hogy II. János Pál boldoggá avatta azt a IX. Pius pápát, aki súlyosan korlátozta a zsidók emberi jogait. Az optimista nyilatkozatok alapján – mindent egybevetve – úgy tűnik, hogy Ratzinger konzervativizmusa a zsidóság­hoz fűződő viszony szempontjából talán nem fog visszatérést jelenteni a II. vatiká­ni zsinat előtti időkhöz – amely zsinat munkájában maga is tevékenyen részt vett.