Így élünk a végeken… Brassóban

,,Itt élünk mind

s az életünk medrébe ágyazta a kor,

melyben jövendő

és letűnt idők örvénye forr.”

A brassói származású magyar-zsidó költő, Brassai Viktor írja a közös hazáról, Erdélyről. Hogy megértsük, mit jelent a Brassóban, a végeken élő, egyre gyérülő zsidóságnak a közös haza, vissza kell lapoznunk a történelembe. Brassó, mint zárt szász város az 1800-as évek elejéig nem engedett betelepedni sem nemeseket, sem zsidókat. Az utóbbiak azonban Mária Terézia korától megjelentek a vásárokon, ócska ruhákat árultak.

Az elsőtől háromezerig

1807-ben egy kis csoport Bukarestből elmenekült zsidó kért lakhatást. Egy megkapta. A városnak ugyanis éppen akkor nem volt órása, hosszú ideje állt a mindenkit tájékoztató toronyóra és a kérelmezők között volt egy Ábrahám nevezetű órásmester. Ő a tanács tagjait nemcsak szakmai tudásával nyerte meg, hanem műveltségével, magatartásával, szorgalmával is. Nemsokára elhozatta rokonait. Három évvel később egy Oroszországból menekült család érkezett, s 1813-ban már volt tíz férfi, összejött az első minjan. 1826ban megtartották a hitközség alapító gyűlését, és azt a városi tanács is elismerte. Az első hitközségi elnök, Áron Löbel ben Jehuda 27 évig vezette híveit és nagy tekintélyt szerzett a városi tanács előtt. Az ő idejében kezdődött a zsidó lakosság gyarapodása, többségük a romániai és oroszországi pogromok elől keresett itt menedéket. Mózes Rózen a brassói zsinagógában vendégeskedik Anyanyelvűk a jiddis volt, de hamarosan elsajátították a magyar és a német nyelvet, és főleg a magyar kultúrát. Az 1848-as szabadságharcban három zsidó honvédként vett részt.

1880-ban megnyitották a zsidó iskolát, 1892-ben pedig a többszáz tagú hitközségnek olyan országos tekintélye volt, hogy a 15 jelentkező közül választotta ki első rabbiját, dr. Rosenbaum Lajost, aki később Papp Lajos nevet vette fel, kiváltva a román nyelvet beszélő úgynevezett „román-zsidók” ellenérzését, a névmagyarosításért.

Mind az első világháború előtt, mind a két világháború között, a nyolcezer brassói zsidó élete csendesen, nyugodt mederben folyt. Jelentős mértékben hozzájárultak a város ipari, gazdasági, kulturális fejlődéséhez. Neves orvosok, ügyvédek, gazdasági szakértők kerültek ki soraikból. Egyrészük az egyre gyarapodó románsághoz kötődött érzelmileg, más részük a magyar kultúrához, mentalitáshoz. A brassói zsidók 45 százaléka magyar, 55 százaléka román. Ez a megosztás bizarrnak tűnik, de így tartják a mai napig is.

 

Brassó, az oltalmazó

A nyolcezres lélekszám megmaradt a második világháborút követő évekig. Habár az 1939 előtt és a háború alatt a brassói zsidóság is ki volt téve különböző vegzatúráknak, megkülönböztető intézkedéseknek, a lakosságot nem deportálták. Igaz, 1942-ben Antonescu tábornok fasisztái élelmiszerraktárrá profanizálták a Nagy Zsinagógát, minden zsidó intézményt megszűntettek, kiraboltak, de a város örökölve a régi szász városok zárt szellemét, nem engedte ki falai közül a zsidó férfiakat, munkaszolgálatra sem. Viszont helyben végeztek megalázó munkaszolgálatot, állandó sarcolásnak, zsarolásnak kitéve.

1945 után a nincstelenség, majd a kommunista diktatúra légköre akadályozta a vallási intézmények újjáépítését. Ceaucescu zavaros szovjetellenessége és Izraellel fenntartott diplomáciai kapcsolata azonban enyhülést hozott. Sikerült a zsinagógát 1975-re visszaállítani régi állapotába. Jelentős nemzetközi, főleg Joint és izraeli segéllyel. 1976-ban megnyílt a rituális vendéglő, a 11-ik kóser étkeztető Romániában, ami nemcsak a vallásosoknak biztosított étkezést az ínséges időkben. Ugyancsak abban az évben megkezdte működését a hitközség orvosi rendelője, gyógyszertára.

És 1945-50 után, az 1980-as években bekövetkezett a második tömeges kivándorlás. Értelmiségiek, a gazdasági életben vezetőként, beosztottként dolgozók, egykor jónevű brassói kisiparosok egyaránt menekülnek a különböző zaklatások és a növekvő bizonytalanság elől, majd a 89-es események után az újra fenyegető antiszemita megnyilvánulások kényszerítik az embereket szülőföldjük elhagyására.

És ma?

Ma, Brassó a nyugalom és a nyugalom alatt feszülő nyugtalanságok városa. A nemzeti kisebbségekkel, a mássággal szembeni tolerancia, s ugyanakkor a nagy nemzetiségi türelmetlenség, a nacionalizmus városa. Megjelennek a falakon a feliratok: Áruló magyarok, vissza Ázsiába! Le a zsidókkal! Le Mózes Rózennel! (Ő a romániai főrabbi.) Keresztény magyarok és zsidók olykor postaládájukban is találnak ezekhez hasonló üzeneteket.

Az idők zajgó sodrában

Ennek ellenére az élet megy tovább. A brassói zsidóság a költővel mondja: itt élünk mind! A mind, ma azt jelenti, hogy a hitközség lélekszáma 300. A hitközség elnöke a városban nagy tekintélynek örvendő Róth Tibor mérnök, Románia egyik legnagyobb kereskedelmi vállalatának főrészvényese. A különböző hitközségi kulturális rendezvényekre meghívják a város nemcsak hivatalos személyiségeit, az újságírókat, hanem a más vallású érdeklődőket is.

A brassói zsinagóga ortodox, de a hívők, akik a zsinagógába járnak nagyrészt, majdnem mindannyian neológok. A rabbi, aki Bukarestből jön nagyobb ünnepek alkalmával, ortodox, de a heti szertartást és a helyi vallásos eseményeket Rosenberg Adalbert a neológ rítus szerint végzi.

A „magyar-zsidók” a neológ szertartást fogadják el, hasonlóan a „román-zsidók” többségéhez. Működik a hébernyelvű oktatás, a Talmud-Tóra, örvendetesen sok fiatal résztvevővel. Mindig jelentős kulturális eseménye a városnak a zsidó kórus szereplése. A karmesterük Klára Mária római katolikus zenetanár. Gyakran hívnak meg neves vendégelőadókat. A romániai magyarok legjelentősebb szervezetének az RMDSZ-nek önfenntartott oktatási intézménye a zsinagógában tartotta a brassói templomokat bemutató sorozatát, zsúfolásig megtöltő, értő és érdeklődő közönség előtt.

Habár létezik „magyar- és román-zsidó”, de ennek érzelmi, mélyebb jelentősége nincsen, közöttük teljes a megértés, egymás becsülése, családi közelsége. Csak a kulturális érdeklődésük és az anyanyelvük más.

A brassói zsidóság fele hatvan éven felüli. A fiatalabbak közül egyesek emigrálni készülnek gazdag európai országba, vagy az amerikai kontinensre, többen pedig hazatérnek az évezredek előtti ősök földjére. A maradó maroknyi, a költővel mondja, hogy itt él, az idők zajgó sodrában, együtt a jóakaratú, becsületes lakossággal.

Váradi Mária

az Erdélyi Napló munkatársa