Idomítás

„Jonathan, a jövő héten születésnapi bulit csinálunk az unokatestvéremnek és meg akartam kérdezni tőled, hogy nincs-e kedved eljönni.”

„Naná, ha téged láthatlak.”

„Ezt hogy érted?”

Ne csinálj úgy, mintha hülyébb lennél, mint amilyen vagy. „Nos igen, az utolsó sábeszen már számítottam arra, hogy egy jó nagyot dumálunk, de te hirtelen eltűntél.”

„Nem, te tűntél el hirtelen. Kimentéi valamiért és már nem jöttél vissza.”

Hazug nőszemély! Nyugi reb, a filozofálgatás nem vezet semmire. A nőnek valószínűleg tele van a hócipője Iciggel és engem akar látni, különben nem hívott volna fel. De mit segít ez rajtam? A születésnapi bulin az összes hiéna ott ólálkodik majd körülötte és Péternek is van vele elszámolnivalója. Ugyanúgy fogok járni, mint Lili partiján.

Egy pillanat, Rubinstein! Csak ne fesd az ördögöt a falra! Az öreglány látni akar téged – te pedig őt. A gond csak az, hogy el sem jutsz odáig, ha túl nagy a konkurencia.

„Tudod, Mara, rettenetesen örülök, hogy felhívtál és én nagyon szeretnék találkozni veled.”

„Jonathan, ez nagyszerű.”

„Mi a csudának várnánk akkor egy hetet? Én most szeret­nélek látni.”

„Most azonnal?”

„Igen!”

„Pillanatnyilag azonban ez nem is olyan egyszerű, mert vendégeink vannak.”

„Egy okkal több, hogy megszökj a rumliból. A legjobb lesz, ha azonnal idejössz. Én mindig szívesen látlak.”

„Nem tudom, hogy a szüleid mit szólnak hozzá.” „Semmi kifogásuk. Most három óra, jó lenne neked négykor?”

„Az egy kicsit korán van. Meg kell kérdeznem a mamámat és át is akarok öltözni. Mondjuk, úgy hat óra körül.” „Príma, örülök neki. Szia!”

„Salom!”

„Szép tőled, hogy meghívtad Marát.”

„Mondd csak, Szamár, muszáj neked állandóan utánam szaglásznod, amikor telefonálok?”

.„Isten a tanúm, hogy nem hallgatóztam! De a telefon a folyosón van. A konyhában kénytelen az ember mindent meghallani, amit beszélnek.”

„Ezért rohansz eszeveszetten a konyhába, mihelyt tele­fonálni kezdek?”

„Talán csak szabadon mozoghat az ember a saját lakásában.”

„És miért olyan ’szép’ tőlem, hogy meghívtam Marát?” „Mert ő egy rendes zsidó kislány.”

„Úgy érted, hogy mert Levyék dúsgazdagok.”

„Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem? Én hívtam meg, vagy te?”

„Nyugalmat szeretnék és nem akarom, hogy megállás nélkül a virágokat locsold a szobámban, amíg a nő itt van. Mert még elrohadnak.”

„Csak arra vigyázz, hogy te ne rohadj el – az iskolában.” „Rendben. Nyugton hagysz minket vagy nem?” „Esküszöm.”

Kivételesen be fogja tartani a szavát és nem oson be két percenként valamilyen ürüggyel a szobába. Nem mintha hirtelen abbahagyta volna a szaglászást. Épp ellenkezőleg. Az ok Mara. Egy ilyen partit semmi sem veszélyeztethet. Még az őrzési rendszabályok sem.

„Jó napot, Rubinstein néni. Szervusz Jonathan. Hogy tetszik lenni, Rubinstein néni?”

„Köszönöm, Mara, te hogy vagy?”

„Köszönöm, nagyon jól.”

„Örülök. Látogass gyakrabban hozzánk. Fáradj be.” „Köszönöm.”

Köszönöm, kérem, és máris becipelte magához a nap­paliba a nőt.

„Mama”, micsoda csengése van ennek a gyengéd, könyörgő fiúhangon elfuvolázott ,,mamá”-nak. Aki Szamár, az szamár! De amikor Mara megtisztel a látogatásával, nekem jóságosán „mamá”-t kell mondanom. Ki tudja, hol végződik ez a nagy alkalmazkodás! „Tudod, mama, Mara és én a ’sínai’ ügyet akarnánk megtárgyalni.” Trotli.

„Az Isten szerelmére, én nem akarlak zavarni benne­teket.”

„Gyere, Mara, menjünk be hozzám, ott zavartalanul beszélgethetünk.”

Betuszkolom a szobámba és bezárom az ajtót. Ott áll az egy méter hetvennyolc centijével, drága kosztümjébe cso­magolva és nem tudja, hogy mit kezdjen a kezével, annál inkább a szájával: „Miért voltál olyan undok a mamáddal?” „Nem voltam undok. Csupán szeretnék egyszer az életben öt percnél tovább beszélni veled, anélkül, hogy valaki meg­zavarna.”

„De az édesanyád csak udvarias akart lenni.”

„Biztosan. Csakhogy, ha mi először az ő szobájában ültünk volna le, a következő két órában biztos, hogy nem jönnénk ki onnan.”

„Na és? Azt hiszem, hogy az édesanyád nagyon rokon­szenves asszony.”

„Persze. Csakhogy én szeretnék végre már néhány percig egyedül lenni veled.”

„De hiszen még előttünk az egész este, Jonathan.” Micsoda kegy! „Végre. Ülj már le.” Alig hogy Mara leült a heverőre, kopogtatnak. „Tessék?” – kiáltok ki az ajtón.

„Nem akarlak zavarni benneteket, csak azt akartam megkérdezni, hogy nem kértek-e egy teát süteménnyel.” Legszívesebben megfojtanám Szamarat. Ő azonban pon­tosan tudja, hogy gúzsba van kötve a kezem és szégyentelenül kihasználja a helyzetet.

„Éhes vagy, Mara?”

„Nem.”

„Köszönöm, Szamár, nem vagyunk éhesek” károgom. „De Jonny, ezt nem teheted.”

„Miért?”

„Ez nagyon udvariatlan lenne.”

Ezek ketten összeszövetkeztek, hogy engem teljesen megőrjítsenek? Miért is nem vagyok goj? Azoknál találkozik az ember egy lánnyal, söröznek, pálinkáznak, aztán ágyba bújnak. Egyetlen anya sem kényszeríti őket, hogy teát igya­nak. Tea – na ez is tipikus. A kávé egészségtelen, csak felizgat. Mégis érdekes, hogy a gojok normális esetben nyu­godtak, miközben nálunk csak úgy nyüzsögnek a neurotikus izgágák.

„Gyere csak be, Szamár.” A következő pillanatban kinyílik az ajtó. „Semmi esetre sem akarlak zavarni titeket.” Boszorkány! Álnok!

„De Rubinstein néni, egyáltalán nem zavar. Nagyon örül­nék egy csésze teának.”

Fulladj bele!

„És egy kis süteményt?”

„Köszönöm. Már ettem.”

„De hisz ez lejkah!”

„Köszönöm, csak egy kicsit.”

„Azonnal hozom.”

Szamár elhagyja a szobát, hogy behozhassa a süteményt. Minek csinálja ezt az egész színházat? Hisz ő is azt akarja, hogy Marával járjak. Minek zavar akkor állandóan. Szamár nyilvánvalóan azt lúszi, hogy csak ő tudja egyedül, hogy kell ezt csinálni. Bizonyára a nászéjszakán is mellettünk fog állni, hogy a feleségemet lejkahhal és teával kínálja.

„Jonathan, miért hívod az édesanyádat Szamárnak?” Mert ősz hajú szörnyeteg, te meg liba vagy.

„Ez becenév. Gyerekkoromban Izraelben mindenáron szamarat akartam. Ezért hívtam a mamát állandóan szamár­nak.” Ha akkoriban felismertem volna a természete lényegét, piócának nevezném.

„De hiszen ez szép.” Pont olyan szép, mint te.

Szamár újra a szobában van és körülményesen ténykedik a teáskannával és az evőeszközzel.

„Segíthetek valamit, Rubinstein néni?”

„Köszönöm. Mara. Tudod, én ezt már több mint negyven éve csinálom.”

Akkor végre abbahagyhatnád, te pióca!

„Jonathan, ennél talán te is egy kis lejkahot teával?” Lejka-kálnálak legszívesebben, te idegölő. Nyugi, reb! Ha belemész a veszekedésbe, egész este nem lesz nyugalmad. „Tulajdonképpen kérek.”

„Na tessék.”

Nem tudom, hogy ki örül jobban ennek a sikeres idomítási aktusnak, Szamár-e, vagy Mara. Impotens zsidó fiúként kitüntetéssel vizsgáztam, bebizonyítva ezzel tökéletes alkal­masságomat arra nézvést, hogy egykoron kiváló papucshős válik majd belőlem. Átkozott legyek, ha belemegyek ebbe a játékba.

Szamár emelt fővel hagyja el győzelme színhelyét. „Lá­tod, Jonny, most egyedül vagyunk.”

Naná, boszorkák, miután beadtam a derekam. Nyugalom, Rubinstein! A sok bosszúságtól nyilvánvalóan egészen elfe­lejtetted, hogy miért is hívtad meg.

„Már előre örülsz, hogy Izraelben élhetsz?”

„Nagyon. Itt a társadalom szélén élünk. Izraelben azonban ugyanolyan vagyok, mint bárki más és segíthetek a mi álla­munk felépítésében.”

Mint bárki más! Naná, ő negyedmilliós lakással és apucitól rendes havi járadékkal indul. Biztosan megtartja majd a német útlevelét, hogy ne kelljen katonáskodnia. És majd ő felépíti Izraelt!

„Elmész katonának?”

„Talán majd az iskola után.”

Tehát soha, hiszen te csak azért akarsz Izraelben tanulni, hogy felszedj egy palit, aki aztán elvesz feleségül. Fogd be a pofád, Rubinstein! Különben rámegy füled-farkad.

„Ez helyes. Tudod, én is azt tervezem, hogy érettségi után Izraelbe megyek. Biztos sokat fogjuk látni egymást.” „Honnan veszed a pénzt a tanuláshoz?”

Pontosan olyan, mint Szamár. Mindene a guba.

„Először is három évre bevonulok.”

„És azután?”

„Esetleg az sem kizárt, hogy benn maradok.”

„Nem túl veszélyes ez?”

„Az is veszélyes, ha itt ülök egyedül veled a szobában.” „Ne aggódj, Jonathan, nem teszek kárt benned.”

Te viszont arra vársz, hogy én tegyek kárt benned – különben nem jöttél volna ide.

Megtehetem valóban? Egyszerűen csak úgy nekiessek? Miért is ne, te gyáva? Azt hiszed tán, hogy ő különb, mint Karmi Eszter? A kezem jéghideg, a fene egye meg. Ha most hozzáérek, azt fogja hinni, hogy a sírba akarom húzni. Leg­okosabb, ha kimegyek a fürdőbe és forró víz alá tartom a kezem.

„Bocsáss meg, Mara, azonnal itt vagyok.”

Biztosan azt gondolja, hogy megbolondultam – és most kivételesen még igaza is van.

Szamár várakozásteli ábrázattal áll a folyosón.

„Nü?”

„Ha nem tűnsz el azonnal, kitekerem a nyakadat” sutto­gom összepréselt szájjal. Bezárom a fürdőszoba ajtaját. Jéggé dermedt ujjaimra forró vizet csurgatok. Szedd össze magad, te marha! Most vagy soha! Ha azon nyomban nem csinálsz valamit, örökre eljátszottál a nőnél mindent. Gondosan megtörlöm a kezemet. Lódulj, te tutyimutyi. Szamár mellett oldalogva visszaosonok a szobámba.

Mara a gyerekkori képem előtt áll. „Aranyos kisfiú voltál, Jonathan.”

„Már nem vagyok az?” A hangom elhaló. Hátulról át­karolom. Mara mozdulatlan, nem kiabál, nem fut el. El­lenkezőleg, arcát lassan a kézfejemre hajtja.

Izmaim feszültsége alábbhagy. Halleluja, Rubinstein, nyertél. És már majdnem feladtad.

„Tudod, Mara, már régóta vártam erre.” Mara megfordul, szembe velem. Szeme ragyog. Önkéntelenül megsimogatom az arcát, megcsókolom a szemét. Átöleljük egymást, kicsit megingunk. Szelíden kiszabadítja magát. „Jonny, azt hiszem le kellene ülnünk.”

Tudja az öreglány, hogy mit akar! Megfogom a kezét és óvatosan az ágyra húzom. Átöleljük egymást, lenyomom a matracra, nem ellenkezik. Ellenkezőleg – egyre hevesebben ölel magához. Rácsúszom, Mara iszonyú lassan széttárja a lábát. Arcát és ajkát csókokkal borítom, de mihelyt a szájába akarok hatolni, határozottan elfordul.

„Ma még ne, Jonny.”

A fenébe is, hiszen neki épp olyan élvezet, mint nekem.

Miéit kell a mi lányainknak mindig számológéppel a szoknyájuk alatt közlekedni?

Most tulajdonképpen mit izgatod magad? Még ha nyelves csókot adna, félig vagy egészen levetkőzne és ráadásul Szamár tíz percnél hosszabb ideig nem zavarna – mi van akkor? Semmi! Semmi, mert az esküvő előtti közösülés egyszerűen elképzelhetetlen egy zsidó nőnél – és számomra is. Tehát? Az általános sínai-játék. Azon légy, hogy lehetőleg feltűnés nélkül juss el az orgazmusig. Láss hozzá, Rubins­tein! Arcomat még szorosabban szorítom az övéhez, alteste­met a testéhez préselem. A farkam azonnal reagál. Könnyű rándulás után szűnni nem akaró áradat. A feszültség enged, csak lanyhuló kalapálás a halántékon. Mara mellé csúszom és kinyitom a szemem.

Mara arca lángol. Pupillája eltűnik az írisz sötétjében. Szája szögletéből vékony nyálcsík húzódik az álláig. Vajon mit érezhet most? Ezt rémesebb volna megkérdezni, mint lefeküdni vele, mert be kellene ismernie, hogy mennyire kiéhezett. Hogy ugyanúgy vágyakkal teli, mint minden nor­mális lány. Nem! Ha mindenki más el is gyengülne – ami sajnos szintén nem fog bekövetkezni -, Levy Mara a házasság előtti zsidó szüzesség zászlaját akkor is magasra fogja tartani, kerül, amibe kerül!

„Jonathan, leszedhetem a terítéket?”

Átkozott, hallgatózó nőszemély. Hordj el, amit csak akarsz tőlem, akár ezt a „rendes zsidó kislányt” is!

„Nem! Maradj kint.”

„Jonny, azt hiszem, a legjobb lesz, ha most elmegyek.”

„Igen. Én is azt hiszem, különben még órákig elszórakoz­hatunk az én ’szimpatikus’ anyámmal. Gyere, elkísérlek.”

A hűvös esti levegő jót tesz, mérgem elszáll. „Jonny, holnap meglátogatom Blum Rachelt, nincs kedved velem jönni?”

„De van.”

Könnyedén csókot lehel az arcomra. Én homlokon csóko­lom.

„Már előre örülök a holnapnak.”

„Én is, Mara.”

Németh Gabriella fordítása