Hunkurunk… hun meg nem

Bővérű humorral, iróniával és öniróniával játsszák el kortársaikat a Budapesti Zsidó Színház szereplői a Hunkurunk, avagy a szemérmes nem tanul című előadásukban, amit legutóbb a Sirályban adtak, június 21-én. A három hét alatt összeállított előadás a rendező Dömötör András szerint arra próbál rákérdezni: „mi is az, ami körülvesz minket a gettókocsmákban és azok meghosszabbításaiban, albérleteinkben, lakásainkban, szüleink lakásaiban, kisszobákban, ahol a gyorsszerelmek hangjait párnákba préseljük (…)

	Vajda Róbert

Milyen ez a város, mit kezdünk a szabadsággal…”
A romkocsmák népe elevenedik meg a színpadon, köztük a színházcsinálók, akik saját ismeretségi körük történeteiből, törmelékszavakból, elharapott mondatokból, emberi kommunikáció helyetti makogásból építik fel párbeszédeik egy részét. Mert miként a formáikat vesztett emberi kapcsolatok nyelve is formátlan, darabos, esetlen, s már hallgatni sem lehet, míg eszünkbe jut valami, vagy amíg vágyakozó pillantásokat váltunk, mert ez nem trendi, mert a kor gyors, a hallgatáshoz pedig idő kell.

A magány, a párkapcsolatok kudarca, a szex és legfőképpen ennek, pontosabban az e mögötti emberi közelségnek a hiánya képezi legfőbb tárgyát a szórakoztató darabnak, mely egy pillanatra sem didaktikus, sem nem unalmas, noha szünet nélkül jó másfél óra a játékidő. Durva a nyelve, de nem durvább, mint a valóságban. Színpadi használata éppenséggel szembesít e nyelv kiürülésével, azzal, hogy néha nem más, mint töltelék, pótlék, az intimitás és az említett formák hiányában. Dilemma elé állítja az előadás a vallásos nézőket, akik sem a valóságábrázoló művészet iránti kíváncsiságukat, sem konvencióikat nem szívesen adnák fel.

	Janklovics Péter, Sebő Fernc és Mérő Vera

Forgószínpadszerűen adják egymásnak a teret a főként különböző asztalok körül zajló jelenetek szereplői: a lehengerlő csajozógép (Sebő Ferenc), a bevágódni vágyó és kihasznált vidéki fiú (Végh Tibor), a tartalmas kapcsolatra váró, majd eljegyzése után elbotló dramaturghallgató lány (Orosz Eszter), és a jobb nőre, gyors numerára, trendibb, több wiwes ismerőssel bíró csajra, vagy tán maguk se tudják, mire vágyó partnerei (Janklovics Péter, Jávor Bence). Egyikük makog, s csak unottan bólogat, majd egy másik nő számát kérné el, a másik túl sokat fecseg, majd kirobban belőle a feszkó: így vagy úgy, szabadulni akarnak a kissé félszeg és neurotikus lánytól, aki az előadás másik két női szereplőjével (a színlap alapján feltehető, hogy váltott szereposztással megy a darab) mégis valami tartalmasabb, élhetőbb, emberibb világot testesítenek meg.

A pasikkal van a fő gond, sugallja a főként pasik által dominált darab.
Szellemesek a zsidó betétek: az önreflexió itt hág tetőfokára, amikor nem csupán személyes életük és nemzedéktársaik nyűgjei jelennek meg, hanem az identitáskeresés vándorútjai és zsákutcái. Kicsit kilóg az előadásból a csak szűk kör számára érthető, konkrét nevekkel való aktualizálás, mert amire kritikájuk irányul: a belterjes-pletykás gettólét, azt esztétikailag érvényes nyelven megjeleníteni igen nehéz, s itt akad még csiszolnivaló. Talán kissé távolabbról, személyes szemszögből kéne láttatni a zsidó intézményrendszerrel kapcsolatba kerülő egyén iszapbirkózásait. Az erkölcsi szándék, a szatirikus véna ugyanakkor üdvözlendő, és imponál, hogy itt egy nemzedék, mely művészi krédója részeként képes zsidó problémákra is reflektálni; nem ciki számukra sem a zsidóság, sem annak megcsipkedése. A miénk, tehát bíráljuk – mondják, és tényleg az övék, és tényleg cikizik. Ráfér.

Emlékezetes a rabbinikus gondolkodás útvesztőjében bukdácsoló, eltévedő, s frissen szerzett tudása birtokában nagymellényű figura jelenete, hasonlóképpen az antiszemitizmussal vádaskodó, elborult arcé, ám az előadás egyik csúcspontja, amikor szabad asszociációként elérnek a zsidó történetek között az előbbieket is megformáló Vajda Róbert magánszámáig a baltsuva lét egyik megpróbáltatásáról: a felnőttkori körülmetélésről. Látványos pillanatok ezek a kóser ebédlőasztalokból összetolt műtőasztalon, a rosszullét határán lévő pesti rabbival (Janklovics Péter), a külföldről érkezett haszid móhéllal (Gábor Péter Yeti), és az asztalon hanyattfekvő szövetségkötővel. Miközben a hasunkat fogjuk a röhögéstől, egyszerre komoly és komikus a szituáció, egyszerre láttatja belülről a figurát, s néz saját görbetükrébe, mint annyian, akik szubtilis értelmiségiként válnak vallásossá, és találnak új identitást. Itt a személyes történetbe csomagolt establishment-kritika szervesen, arányosan jelenik meg.

	Koltai Zsuzsanna és Mérő Vera

Az előadás végén lírai jelenetben oldódik fel egy kínos, kudarcos defloráció kísérletének Jávor Bence általi – s Woody Allen-re hajazó – elbeszélése. Először leszünk tanúi két test (és lélek) rövid, talán csak átmeneti, harmonikus találkozásának. A színésznő (Mérő Vera) látszólag kilép szerepéből, beleszól a színész jelenetébe, leállítja monológját a dugába dőlt dugásról, és megmutatja, hogy kell bánni a nőkkel. A valóság veszi át a játék helyét e legutolsó, megcsavart jelenetben, s itt létrejön a bensőséges találkozás férfi és nő között – ám ne feledjük: ez is színház. Mintha csak egymással, a színpad, a játék világában találhatnának menedéket a játszók, odakint az életben semmiképp.

E világban, mondják a szereplők öniróniával, a harmóniának vajmi kevés az esélye. Talán ezért is oly jelentőségteljesek a család mellett (annak hiányában?) létrejövő új közösségek, akár a „hivatalos” intézményrendszeren kívüli vallási, akár színházi csoportok, vagy – mutatis mutandis – akár a romkocsmák csajozásban/pasizásban közössé váló magányának, ám mégis, sajátos közösségi térként és élményként formálódó szubkultúrája, hogy korunk kietlen közegében alternatívát vagy legalábbis biztonsági hálót teremtsenek.

E színház, ha ezen az úton halad tovább, esélyes, hogy Nádas Péter szavával szólva, „a rituális összelélegeztetés művészetét” hozza létre. Ha Halász Péter láthatná, azt hiszem, neki is tetszene a Hunkurunk. Bár koromból adódóan csak olvashattam róla, azt hiszem, valami ilyesmi lehetett a Kassák Ház Stúdió s a Dohány utcai legendás szobaszínház anno, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ők is sokra vitték.

Szántó T. Gábor                                    

Budapesti Zsidó Színház:
Hunkurunk, avagy a szemérmes nem tanul
Rendező: Dömötör András
Szereplők: Köves Dóra, Koltai Zsuzsanna, Orosz Eszter, Mérő Vera, Polnauer Flóra, Gábor Péter Yeti, Végh Tibor, Janklovics Péter, Sebő Ferenc, Bárász Tamás, Jávor Bence, Vajda Róbert Dramaturg: Orosz Eszter
Rendezőasszisztens: Vajda Róbert