Hőskorszaki töredékek – Emlékezések a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület fényes napjaira – interjúrészletek

 

Hőskorszaki töredékekEmlékezések a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület fényes napjaira – interjúrészletek

1986-1988: előzmények

1986 táján Budapesten járt Avri Béni, magyar származású kibucos veterán, tit­kos aliját szervezni. Elvittük őt a Béke szálló presszójába, ahol akkoriban összejött a zsidó fiatalság. Nagy beszél­getéseket folytattunk, ennek során me­rült föl, hogy valamiképp szerveződnünk kéne. Ezen föllelkesülve írtam egy terve­zetet és ezt megmutattam a barátaim­nak. Így jöttem össze Rózsa T. Endrével és Deák Gáborral. (Landor Károly)

Raj Tamás talmud-tórájára sok-sok fia­tal és középkorú zsidó vitte a gyerekeit. Míg a gyerekek tanultak, Raj Tamás arra bíztatta a szülőket, hogy beszélgesse­nek. A szülők elkezdtek beszélgetni… 1986 őszén vetődött föl először a gon­dolat, hogy kellene egy egyesületet csinálni. Akkor már a puha diktatúra korát éltük, de ennek hallatára mégis eltüne­deztek emberek, és a végén hárman maradtunk, Rózsa T. Endre, Landor Ká­roly és én. (Deák Gábor)

Én akkor másodmagammal egy gmk-ban dolgoztam, s amikor társam a füg­getlen kezdeményezésről hallott, megi­jedt Erősen kért, hogy én maradjak ki ebből, mert emiatt visszavonhatják az engedélyünket. Ezért én egy időre elma­radtam. (Landor Károly)

1987-88: a konspiráció

Keresztury Dezső javaslatára írtunk egy 34 oldalas „elvi nyilatkozatot” arról, miért van szükség a magyar zsidó kultú­ra értékeinek ápolására és hozzáláttunk, hogy száz értelmiségivel aláírassuk. Hosszú listát csináltunk. Ügyeltünk arra, hogy ne csak zsidók legyenek benne. Ez 1987-ben történt, már nem olyan időket éltünk, hogy száz komoly értelmiségit csak úgy lesöpörjenek az asztalról.

Életem egyik legizgalmasabb időszaka volt ez. Biztos, hogy figyeltek bennünket, de nem kerültünk soha a hatósággal összeütközésbe. Nagyon jó érzés volt lát­ni a magyar értelmiség nagy többségének segítőkészségét. Előzetes bejelentkezés alapján általában lakásra vagy munka­helyre mentünk az aláírásért. Vagy száz név összejött. Nagyon kevés ember volt, aki elutasított. Néhány nagyon rossz él­ményünkre emlékszem. Az egyik H. törté­nész professzor: sokat írt a zsidó történe­lemről és még a diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt járt Izraelben. Nagyon ba­rátságosan elbeszélgetett velünk, de nem írta alá a támogató nyilatkozatot.

P. professzor, aki 1948-ig a zsidó gim­náziumban tanított, szobájában, a Törté­nettudományi Intézetben fogadott. Átad­tuk neki a papírt, ő belenézett és azt mondta: én semmi ilyesmit nem írok alá, nekem ehhez semmi közöm. Szabá­lyosan kidobott bennünket. Az intézet­ben azonban híre ment, hogy ott va­gyunk. Más történészek odajöttek hoz­zánk, és megkérdezték: ők nem írhatják alá? Ott helyben vagy tízen csatlakoztak. Nem akartuk túl hosszúra nyújtani a lis­tát, de senkit sem kívántunk megsérte­ni. Az aláírásgyűjtés eltartott vagy há­romnegyed évig. (Deák Gábor)

Mindez nagy titokban folyt, remekül konspiráltak. Amikor én minderről tudo­mást szereztem, Deák Gáborék listáját már számos közéleti személyiség aláír­ta. (Feldmájer Sándor)

1988: az előkészítés

Kirschner Péter, akit a filmszakmá­ból ismertünk, és aki akkor a Népfront­nál dolgozott, elvezette Deákékat Pozsgay Imréhez. Az ő közvetítésével jutott el Pozsgayhoz a nyilatkozat is, amit ak­ kor már Jancsó Miklóstól Nemeskürty Istvánig számosán aláírtak. (Feldmájer Sándor)

Én először egy rádióinterjúban hallot­tam, hogy zsidó közéleti egyesület szer­veződik. Az interjú a Hazafias Népfront egyik funkcionáriusával készült. Fölír­tam az illető nevét és megkerestem. Személyes találkozónkon azonban még visszafogottabb volt, mint a rádióinterjú­ban. Nem akarta megmondani, hol lehet elérni a szervezőket, kitérő válaszokat adott. így én csak akkor találtam meg az Egyesületet, amikor megalakult. (Ger­gely István)

Ott voltam az összes előkészítő be­szélgetésen. Öt-tíz ilyen lehetett. Nagyon éles viták folytak a célról, az alakulás kö­rülményeiről. Deák Gábor és Rózsa T. Endre a „népfrontos” felfogás hívei vol­tak. Alapító filozófiájuk az volt: olyan egyesületre van szükség, amelyben nem csak a zsidóknak van helyük; ezáltal is közelítsük egymáshoz a zsidókat és a nem zsidókat. Volt aztán egy amolyan re­form-zsidó vallásos álláspont, amelyik el­sősorban kulturális alapon akart komoly vallási témákkal foglalkozni. Egy harma­dik csoport a cionizmusról beszélt; végül voltak, akik a kisebbségi álláspontot kép­viselték. (Feldmájer Sándor)

Abban általában egyetértettünk, hogy a születendő szervezet sem vallásos, sem cionista nem lehet, mert ha a zsidó­ság lehető legnagyobb részét át akarja fogni, ezeket nem szabad erőltetni. Te­hát kulturális irányt kell venni. A hozzá­szólók egy része úgy foglalt állást: ha a zsidó kultúrát nem ápoljuk, akkor el­vész. A másik irányzat viszont azt mond­ta: ha zsidó kultúra és az élő közösség nem egy és ugyanaz, akkor csak meg­szépítjük az elhalási folyamatot, de nem vetünk neki gátat. (Bányai László)

A számításunkban az is benne volt, hogy ha vállaljuk a zsidóságot, ettől az antiszemitizmus enyhülni fog. Ajánlat volt ez az antiszemiták felé: most, hogy fölemeltük a fejünket, mit szóltok? Volt egy politikai szintje is a szerveződésnek, de mélylélektanilag azt hiszem az anti­szemitizmus volt a legfőbb motiváló. Ez volt az üzenet: a társadalom sok min­dent kaphat tőlünk, amit készek va­gyunk odaadni, ha az antiszemitizmus alábbhagy. (Hernádi Miklós)

Már fölbomlóban volt a szocializmus védernyője. Gombamód szaporodtak a különböző szervezetek. Világos volt, hogy az antiszemitizmus, ami eddig csak látens formában volt jelen a társa dalomban, nemsokára nyíltan is megje­lenik. (Bányai László)

Esetenként nyolcvan-százan voltunk. Heves viták folytak mindenről. Olyan ember nem akadt, aki azt mondta volna, hogy minderre nincs szükség, de olyan vélemény néha hallható volt, hogy „most még nem kell, ez túl korai…” Min­dig ez az „érv”, amióta az eszemet tu­dom… Harminc éve veszek részt a zsidó életben és ez mindig előjött, ha a nyilvá­nosság elé akartunk lépni: „Nem sza­bad, ez fokozza az antiszemitizmust!” (Deák Gábor)

Micsoda csaták voltak ott! Például azon, hogy benne legyen-e az egyesület nevében a „zsidó” szó. Rengetegen elle­nezték és nagyon vehemensen. (Bollmann Györgyi)

Jeles személyiségeket is meghívtak, akik nem mindig tudták, pontosan hová jönnek. Egy ilyen alkalommal egy ismert filmrendező fölállt és azt kérdezte: ő mi­ért van itt? Azt válaszoltuk, ezt neki kell eldöntenie. Többször előfordult, hogy a vendégek, megértvén, hogy itt valami zsidó szervezkedés folyik, fölálltak és el­hagyták a helyiséget – zsidó származá­suk ellenére. (Bányai László)

Ezeken a vitákon a bátrabbak vettek részt. Amíg nem létezett hivatalos egye­sület minisztériumi bejegyzéssel, sokan távolmaradtak, akik egyébként szívesen jöttek volna. Féltek mindentől, abban az időben még félni kellett, én ezt megér­tem. (Feldmájer Sándor)

Raj Tamásnak az volt az álláspontja, hogy ha az emberek nem jönnek be a zsinagógába, akkor egy rabbi nem ülhet ölbe tett kézzel, neki kell kimennie az emberekhez. Ezért támogatta a kezde­ményezést, annak ellenére, hogy az nem vallásos alapon szerveződött. Pár­tolt minden önszerveződést, amely a zsi­dóság megerősödését, az asszimiláció lefékezését szolgálta. (Bányai László)

1988-89: a katarzis

Nem volt egy fillérünk sem. Mi a mun­kánkat, nem a pénzünket fektettük be az Egyesületbe. Az alakuló üléshez azonban kellett több tízezer – talán szá­zezer – forint. Landor Karcsinak volt egy ötlete. Hívjuk össze az alakulandó egye­sület „gazdasági szekcióját”. Meghívott ismeretségi köréből mintegy 30-40 ma­szekot. Volt köztük trafikos, műanyag fröccsöntő – akkori fogalmak szerint igen gazdag ember. Elmondtuk, hogy mit akarunk. Karcsi körbe vitt egy papírt és mindenki ráírta, mennyit ad. Össze­jött vagy 70 ezer forint. Ez volt az anya­gi bázis. (Deák Gábor)

Rengeteg meghívót küldtünk ki. Az elv az volt: ki ismer még egy zsidót. Küld­tünk olyan nem zsidóknak is, akikről tudtuk, hogy „szimpatizáns”, mint példá­ul Jancsó Miklós. „Hívjuk meg a Jancsót is!” – mondta valaki. Gondoltuk, eljön egy-kétszáz ember. (Bollmann Györgyi)

Zsúfolásig tele volt az Akadémia dísz­terme, még a karzat is. Nagyon felemelő pillanat volt, mindenki így emlékszik rá. Hagy transzparensen volt olvasható az Egyesület neve. Én a „zsidó” szót Ma­gyarországon életemben talán akkor lát­tam leírva először. Hiszen még a Hitköz­ség is izraelitának nevezte magát. Ez a szó abszolút tabunak számított. Még szinte magánbeszélgetésekben is, nem­hogy közterületen. (Gergely István)

Fantasztikus, soha meg nem ismétlő­dő esemény volt. Ott helyben beiratko­zott vagy 6-700 ember. Rengetegen szól­tak hozzá. Előtte persze azon is vitáz­tunk, hogy legyen-e himnusz, és ha igen, milyen: magyar vagy izraeli. Végül – úgy emlékszem – nem volt himnusz, csak a „Szól a kakas már” hangzott el a végén. (Deák Gábor)

Egy ideig az én lakásom volt a Mazsike információs központja, belépni is ott lehetett. Még a folyosón is álltak az em­berek. Mindenki mesélt magáról. Ez bel­ső kényszer volt, óriási igényük volt rá az embereknek. Egy költőnő azt mond­ta, neki azért tetszik a Mazsike, mert olyan szervezet, amely kíváncsi a tagjai­ra. Ebben az időben éjjel-nappal dolgoz­tam. (Bollmann Györgyi)

A beteljesült álom

Bevált az elképzelés, hogy az Egyesü­let különféle autonóm csoportok laza szövetsége legyen. Ez abból a megfonto­lásból is fakadt, hogy ha a szervezet va­lamelyik részét támadás éri, akkor a töb­bi része érintetlen marad. így számos önálló szervezet nőtt ki az Egyesületből. Például a Herzl-kör később a Cionista Szövetség részévé vált. (Bányai László)

Egy kör akkor működött, ha volt egy­két lelkes ember, aki a vállán vitte az egészet. Én a Magyar-Izraeli baráti körbe jártam el. Egy ideig jól működött, aztán összevesztünk M-mel, aki vezérszerepre tört. Erre M. sértődötten elvonult, és né­hány hét alatt megszervezte a maga ba­ráti társaságát. Végül formálisan mi is ehhez csatlakoztunk. (Landor Károly)

A vezetőség tagjai kezdetben eljártak a programokra, beszámoltak a történ­tekről, elmondták, hogy a köröknek mi­re van szükségük. (B. Turán Róbert)

A Jad Vasem kört rám bízta a vezető­ség. Feladatom volt összegyűjteni a Ma­gyarországon élő Jad Vasém kitüntetet­teket. Megpróbáltuk a Hitközségtől át­venni az igazoltatási ceremónia és eljá­rás egy részét. Mordecháj Paldiel, a Jad Vasém Intézet izraeli igazgatója azon­ban – talán érthető okokból – a Hitközség­hez ragaszkodott. Nem akart listát adni a magyarországi kitüntetettekről. Az igazo­lásainkat nem fogadta el. Azt viszont szí­vesen vette, ha mi „fölfedeztünk” egy zsidómentőt. Mi elküldtük neki az illető nevét, ő pedig az igazoltatási ceremóni­át a hitközséggel csináltatta meg. Minket nem tartott megfelelő partnernek. (Feldmájer Sándor)

Voltak olyan körök, amelyek, hamar elhaltak, mások viszont fölerősödtek és követelték, hogy foglalkozzunk velük. A Szondi-körben Virág Teréz volt a mode­rátor. Elég volt meghirdetni egy összejö­vetelt, tódultak az emberek. Ő elmon­dott egy esettörténetet vagy ismertette egy cikk fordítását, az emberek pedig alig várták, hogy hozzászólhassanak, el­mondhassák a saját lágerélményüket, a gyerekükét, az anyjukét. És így szóltak egyik a másik után és nem lehetet befe­jezni, nem volt se vége se hossza. Ebből lett aztán a Kút pszichoterápiás rendelő. (Bollmann Györgyi)

Nagyon sok, a magyar kultúrában ki­emelkedő teljesítményt nyújtó zsidó ba­rátunk nem kívánta az Egyesületben ex­ponálni magát – akár azért, mert politi­záltak, akár azért, mert katalizáltak, akár pedig azért, mert úgy képzelték, ők már túl vannak mindezen. Sajnos ez magyar jelenség. Sorozatban voltak kudarcaink. A legjobb íróktól kezdve… Ezt előre le­hetett tudni. Nem hibáztatom őket… (Hernádi Miklós)

Nagyon hamar fölmerült a kérdés, hogy ki lehet az Egyesület tagja. Mond­juk-e ki nyíltan, hogy zsidók és nem zsi­dók egyaránt; avagy nyíltan ne mondjuk, de érzékeltessük, hogy inkább zsidók? Ha az utóbbit választjuk, azonnal jön a következő kérdés: kit tekintünk zsidónak? A beszélgetésben mindig odáig ju­tottunk, hogy nem az Egyesület feladata ezt eldönteni. Rendkívül ingerült vitákra került sor emiatt. Emlékszem olyan be­szélgetésekre, ahol szinte sírva álltak föl idős emberek: hogy szabad ezt a kér­dést akárcsak fölvetni is? (Gergely Ist­ván)

Sokáig vitatkoztak azon, hogy az Egye sülét által küldött levelekre írjunk-e fel­adót. Végre valakinek eszébe jutott, hogy a nevünk rövidítését írjuk a borí­tékra. Ezt már megengedhetőnek tartot­ták. (Bollmann Györgyi)

Iskola és újság

Két téma állandóan visszatért a viták­ban: az egyik a zsidó nyilvánosság meg­erősítése, tehát egy újság elindítása volt. A másik: a zsidó fiatalság. Azt láttuk, hogy a középkorú értelmiséget formálni, alakítani már nem nagyon lehet. Az ifjú­sággal több esélyünk van. Alakítottunk egy iskolabizottságot, ők választották ki az első tanárokat, ők hozták létre az ala­pítványt. Ebbe később kapcsolódott be a Rónáid Lauder, aki akkor Bécsben volt amerikai nagykövet. (Bányai László)

Bán György jelezte, hogy Ronald Lau­der szívesen adna pénzt, de csak ko­moly zsidó célokra. Az Egyesület fenn­tartására tehát ne kérjünk. így merült fel, hogy az akkor alakuló iskola számá­ra kellene támogatást kérni.

Kádár Iván, akinek nagyon jó kapcso­latai voltak a kormánnyal, megszerezte az akkor feloszlatott Munkásőrség Lendvay utcai épületét. Ott indult el a Lauder iskola. Több egykori egyesületi vezető ma is az Iskolai alapítvány kuratóriumá­nak tagja illetve alapítója. (Feldmájer Sándor)

Az egyértelmű volt, hogy valamilyen módon jelentkeznünk kell a nyilvános­ságban. Szinte rögtön meg is indult egy hírlevél kiadása Gervai Andris szer­kesztésében. Ez évente hat-nyolc alka­lommal jelent meg. Állandóan könyö­rögnünk kellett papírért, nyomdai ka­pacitásért, mert pénzünk soha nem volt. Különböző vállalkozók irodáiban találkoztunk, ott végeztük a szerkesz­tői munkát. Talán egy fél múlva év me­rült föl, hogy csináljuk meg ugyanezt egy komolyabb újság formájában. Én kaptam a megbízást, hogy dolgozzam ki a részleteket. Mindez Drucker Tibor védőszárnyai alatt indult, az ő Váci úti birodalmában.

Amíg én szerkesztettem a lapot, a szerkesztők, szerzők soha egy fillért nem kaptak. Szerkesztési koncepcióm szerint a lapnak az „áteresztő csatorna” szerepét kellett betöltenie. Mindent, amit beküldenek, közölni kell. Mert a nép hangja, a zsidó közösség hangja, az a Mazsike lapjába való. nagyon ügyel­tem, hogy senki ne kapjon vissza kézira­tot. Ez persze visszaüt kissé, amikor a legtöbb levélben az olvasható, hogy „an­tiszemitizmus, antiszemitizmus!” (Her­nádi Miklós)

1989-90: politika

Nem azzal a szándékkal alakult az Egye­sület, hogy „váltsuk le a hitközséget!” Mi a magyar zsidók nem vallásos többségét akartuk elérni. A düh csak a lezárt ajtók miatt ébredt föl. (B. Turán Róbert)

Nem akartunk politikai szervezet len­ni, de mégis azzá váltunk, mert a helyzet arra kényszerített bennünket. A rend­szerváltás nagyon közel volt, a politikai pártok már alakultak. Ezek persze a tár­sadalom minden rétege felé keresték a kapcsolatot. Egy ízben az MDF teljes de­legációja eljött hozzánk. Mi külön kér­tük, hogy Csurka is legyen tagja a dele­gációnak. neki akkor már voltak gyanús megnyilvánulásai és mi szerettük volna szembesíteni ezzel. Konkrét eseteket felemlítő kérdéseinkre Csurka (aki ak­kor még más ember volt, mint ma) hosszú választ adott. Beszélt arról, hogy mennyire becsüli a zsidóságot, mennyi zsidó barátja van, a konkrét válasszal pedig adós maradt.

Ha olyan közlemény jelent meg a napi­sajtóban, amelyet antiszemitának vél­tünk, azonnal válaszoltunk. Mi voltunk az egyetlen zsidó szervezet, amely reagált (a Hitközség örült, hogy élt és hallgatott). Rögtön rohantunk a szerkesztőségekhez az állásfoglalással. (Deák Gábor)

Az 1990-es népszámlálás idején ötödmagunkkal kierőszakoltuk a Mazsike ve­zetőségétől, hogy a hírlevélbe berakhas­sunk egy magánlevelet. Ebben arra bíz­tattuk tagjainkat, hogy a nemzetiségüket tudakoló kérdésre írják be: zsidó. (Végül mintegy ötszáznyolcvan ember nyilatko­zott így.) Az Egyesület vezetőségének többsége azonban terhesnek érezte a nemzetiségi ügyet, ezért a Táncsics utcai zsinagógában az öreg Hochberger rabbi patronálásával megalakítottuk a Magyar­országi Zsidók Nemzetiségi Szövetségét. Harmadmagammal másfél esztendőn át részt vettem a nemzeti Kisebbségi Ke­rékasztal munkájában is. Ezzel a lépés­sel azonban sikerült a zsidóságot teljes egységbe kovácsolni a nemzetiségi ügy ellenében. A zsidó szervezetek egységes állásfoglalást tettek közzé a nemzetiség­gé válás ellen. Ezzel az egységfronttal állt szemben a Mazsinesz tíz tagja. (Deák Gábor)

A nemzetiségi törvény egyik eleme az volt, hogy a nemzetiségek parlamenti képviseletet kapnak, továbbá iskolák­kal, kulturális tevékenységgel kapcsola­tos jogosítványokat. Én akkor úgy láttam és most is úgy látom, hogy ez a társaság (aminek talán egy tucat aktív tagja sem volt) ezt a lehetőséget próbálta megra­gadni. (Gergely István)

Tény az, hogy a magyar zsidóság és ezen belül a Mazsike tagságnak többsé­ge határozottan ellenezte a nemzetiségi státuszt. (Volt ezzel kapcsolatos közgyű­lési határozat is). A Mazsihisz (és érde­kes módon a cionisták is) minden esz­közzel felléptek az ellen is, hogy akár­csak egy, magát nemzetiséginek nevező zsidó szervezet létezhessen Magyaror­szágon. (Korányi László)

Zsidó ügyekben általában az volt az Antall-kormány gyakorlata, hogy a hit­községgel tartott hivatalos kapcsolatot, az Egyesülettel pedig informális utakon érintkezett.

A Mazsike eleven, vibráló volt, a Hit­község nem bocsájtott ki impulzusokat, ismerősöktől tudtam, hogy a rabbikar is hihetetlen ellenszenvvel fogadta az Egyesület megalakulását. Megérezték a potenciális veszélyforrást. Az Egyesület részéről erre az volt a reakció, hogy „ezek a korlátolt zsidók”. Kezdettől erős volt a rivalizálás. Nem volt szerencsés, hogy az Egyesület nem tudott összhangot találni a Síp utcával. A Mazsike például sokat foglalkozott a holocausttal, de nem volt szerencsés, hogy ezt akkor tette, amikor a hitközséggel volt konfliktusa. Így a kí­vülálló úgy látta, mintha az lenne a vita tárgya: ki képviseli hitelesebben az áldo­zatokat? (Fasang Árpád)

A Hitközség azzal is próbálkozott, hogy minden lehetséges fórumon dekla­rálja: ezek nem zsidók, hiszen náluk bárki tag lehet. Magyarországi politikai körökben megpróbálta fönntartani azt a szokásjogot, hogy zsidó ügyekben csak vele lehet tárgyalni. De ugyanezt meg­próbálta a nemzetközi és izraeli zsidó szerveztek irányában is. Éppen ezért nagy áttörés volt, amikor a Szochnut meghívta a Mazsike delegációját izraeli látogatásra. (Gergely István)

Számomra nagyon hiányzott az a szel­lemiség a zsidó közéletből, amelyet egyik kedvenc francia szerzőm, André Chouraqui képvisel: ő elkötelezett cio­nista, ugyanakkor töretlenül benne él a francia kultúrában. (Fasang Árpád)

1991-94: a csúcs­időszak után

Ennek a „leülésnek” egyik oka az volt, hogy a vezetőségből szép lassan kivál­tak azok az emberek, akiknek a zsidó Ságról határozottabb állásfoglalásuk volt. Ők csoportosultak a Mazsineszben. (Bányai László)

Hogy miért „koptak ki” az emberek? Egyrészt az ádáz viták miatt, másrészt meg az egyre nehezebb anyagi körülmé­nyek miatt. Mindenkinek többet kellett foglalkoznia a megélhetéssel, kevesebb energiája maradt az Egyesületre. (Bollmann Györgyi)

A krónikus pénzhiány volt a kibonta­kozás másik akadálya. Kádár Iván az el­ső években még szerzett pénzt. Kezdet­ben a Szochnut is támogatott bennün­ket, később persze már talált más támo­gatni valót, például az iskolát. Később pályáztunk is, kaptunk valamennyi álla­mi támogatást is, de legszilárdabb bevé­teli forrásunk a tagdíj volt, ahova ki ennyit fizetet, ki annyit. (Deák Gábor)

Amikor az első vezetőség elfáradt, már nem volt kinek átadni azt, amit felé­pítettünk. (B. Turán Róbert)

Néha politikai ambíciók számára is jó kiindulópont volt az Egyesület. Zala Ta­más az MDF kormány idején a nemzeti­ségi-etnikai hivatalban a zsidó ügyek re­ferense volt. Rózsa T. Endre pályája is „érdekesen” alakult. Közéleti tevékeny­sége kifejezetten ellenszenvet váltott ki. A zsidó közéletből sem távozott mindenki: Hernádi Miklós például meg­alapította a Jewish Forum magyar tago­zatát. (Deák Gábor)

Simonyi Péter ügyvezető elnöki kine­vezésével hibát követtünk el. A vezető­ségnek nem volt már ereje, hogy őt kontrollálja. Kétségtelen jó tulajdonsá­gai mellett Simonyi „ráült” az egész egyesületre. Csak azt nem értem miért nem rúgtuk ki. Mert amikor még Kádár Iván köztünk volt, addig ezt nem tudta megtenni. Súlyosan lerontotta az Egye­sület tekintélyét. Elfáradtunk a vele való állandó harcban. Mindannyian felelősek vagyunk, a vezetőségben nem volt ennyi erő, hogy megállítsuk. (Deák Gábor)

Akkor már egy kicsit eljelentéktelenedett az Egyesület. És egyébként is kinyílt a demokrácia, számtalan lehetőséget kí­nálkozott más zsidó szervezetben, na­gyon sok tagunk elment, egyre nyilván­valóbb lett, hogy ez már nem a régi, és átengedték a terepet. Simonyi Péter pe­dig egyre nagyobb szerepet vállalt az egyesületben. És minderről nem beszél­tünk egymás közt. Mindenki szép lassan kivonult. Már nem volt olyan fontos, meg elfoglaltabbak is lettünk. (Feldmájer Sándor)

Szerkesztette: Gadó János

* Az interjúban megszólaló személyek az Egye­sület első korszakának aktivistái.