Horwitz megtanítja Lubint kesztyűbe dudálni
Horwitz gyűlölte a havat. Gyűlölte a napsütést is, az esőt, a szomszédokat, a keserű teát és a magafajta öreg embereket. Kint nedves és jéghideg volt a levegő, amely a ház falain keresztül benyomult az ő ványadt testébe is, és ha kinézett az ablakon, látta, amint az utcai lámpákat körülölelő fénybúrák előtt vastag, súlyos hóesés fátyla lengedezik: már órák óta esett a hó, elborította az egész várost – fákat, házakat, kocsikat, járókelőket. Horwitz utálkozva megrázkódott, ujjaival beletúrt Lubin, a kandúr fekete prémjébe, és leeresztette a redőnyt.
A szobában egyszerre csak vaksötét lett. Horwitz káromkodott. Hogy ő mekkora barom. Előbb kellett volna villanyt gyújtania. Talán, fontolgatta Horwitz, föl kéne húzni a redőnyt, odamenni a villany- kapcsolóhoz, aztán megint leereszteni. Nem, ez túl bonyolult. Másfelől ennek a módszernek megvan az az előnye, hogy nem törné csontját a sötétben. Horwitz habozott. Hogy ő micsoda gyáva féreg, gondolta hirtelen, haragudva magára. Na, gyerünk, vén szaros, noszogatta magát, egy-kettő.
Lassan megfordult. Jobb kezével előrekaszált a levegőben, mint a vakok a botjukkal, baljával a bútorokat tapogatta. Karszék, egy lépés, másik karszék, még egy lépés, asztalka, fél lépés balra, komód. Fölötte vállmagasságban a kapcsoló. Horwitz habozva nyújtotta kezét, a kapcsolót keresgélte. Abban a pillanatban valami melegség csúszott a lábához, Horwitz halálra rémült, összerezzent, keze mintegy magától a magasba lendült, rácsapott a kapcsolóra, majd leszakított egy képet a falról. Üveg csörömpölt, a neoncső felvillant három-négyszer, és világos lett a szobában. Horwitz rémült nyávogást hallott a háta mögött, és látta az összetört keretet a komódon. Abban a pillanatban felugrott a vállára Lubin, és fejével odatörleszkedett Horwitz arcához. „Bestia!” – szólt az öregember. Lerázta a kandúrt, és szedegetni kezdte az üvegszilánkokat. A képet óvatosan félretámasztotta. Régi fénykép volt, Lowe Gans volt rajta. Az ötvenes években készült, amikor még a föhrenwaldi hontalantáborból ketten együtt megzsaroltak egykori nácikat, akik ismét magas pozíciókba kerültek, s ezáltal Horwitz és Gans tekintélyes kezdőtőkére tett szert későbbi üzleti vállalkozásaik számára. Csakhogy amíg Lowe Gans vagyont és hírnevet szerzett szőrme-nagykereskedőként Zürichben, ahová 1958-ban költözött, addig Horwitz immár majdnem nincstelenül élt Frankfurtban. 1962-ben leégett a szálloda, amelyet Netanyában épített, s a biztosító nem volt hajlandó fizetni, mivel bizonyítéka volt rá, hogy gyújtogatás történt. A gyanú Horwitzra terelődött. Az eset anyagilag romba döntötte. Noha ártatlan volt, még örülhetett, hogy nem került börtönbe biztosítási csalás miatt. Nevetséges – de német útlevele mentette meg.
Azóta Horwitznak kifújt. Éldegélt a jóvátételéből, új üzlethez már nem volt ereje. Elhanyagolta magát. A Nordenden lakott egy lerohadt régi házban, egy kis lakásban, ahol mindig hideg volt. Mindennap ott állt az ablaknál órák hosszat, és bámult kifelé. Néha bekapcsolta a rádiót; tévéje nem volt. Ennivalóját az öreg nácinál vette, akinek boltja lent volt a földszinten. Horwitz volt az egyetlen vásárló, akinek a lépcsőházba nyíló hátsó ajtón is szabad volt belépnie a boltba. Ha meleg ételre támadt kedve, az egyik sandwegi pizzeriából rendelt valami tésztát vagy egy pizzát. Az utóbbi három évben mindössze kétszer volt kint az utcán: egyszer vese- medence-gyulladással orvoshoz kellett mennie, egy másik alkalommal meg az ablakon át észrevette, hogy egy fiatalasszony elveszítette a pénztárcáját.
Horwitz a szilánkokat a komódról a lapátra kotorta, amelyet a konyhába menet, akár egy színültig telt levesestányért, úgy egyensúlyozott. Hangos csörömpöléssel zuhogott az üvegcserép a szemetesvödörbe. Horwitz az órájára nézett. Hét múlt. Vacsoraidő. Volt a hűtőszekrényben tojás, azonkívül egy darab sajt és még valamennyi tej. A tejet beleöntötte egy tányérba, és odarakta a tűzhely mellé, „Lubin – mondta mérgesen -, jössz már ide, te dög!”
Aztán, ügyet se vetve a macskára, odament a telefonhoz. Tárcsázott. „Itt Horwitz… Horwitz… Igen… Egy négyest és egy vegyes salátát. Horwitz, jóember… Hát persze… Bruno? Ki az a Bruno?..! Csak nem?… Várni fogom.” Letette a kagylót., leült a szobában a karszékre, bekapcsolta és halkra állította a rádiót. A szvingzenét közlekedési hírek szakították meg több ízben is: Bruchsalnál tömegbaleset miatt el van torlaszolva az autópálya, Kassel környékén a bal oldali sávokon száguld egy őrült. A műsorvezető, egyike a szokásos iszonyú meleg és mély hangoknak, megeresztett egy lengyelviccet, és közben bakizott.
Lubin hozzá se nyúlt a megsavanyodott tejhez. Besurrant a szobába, és belefeküdt a másik karszékbe, ahol a megszokott helye volt. Horwitz gyanakodva figyelte az állatot. Lubin hirtelen fölkapta a fejét, dühösen pillantott Horwitzra, és fújt rá. Az öregember megijedt, és lehunyta a szemét. Az ördögbe is! Majd ő egy szép napon ennek a bestiának, amikor éppen alszik, egy serpenyővel szétveri a fejét! Ki akarta nyitni a szemét, de fáradt volt hozzá. Ez a Bruno remélhetőleg hamarosan itt lesz… A rádióban felhangzott egy szám, amelyet még régebbről ismert. Néhány taktust alig hallhatóan együtt zümmögött a készülékkel. De csakhamar feltolultak az emlékek, és Horwitz rögtön elhallgatott. Ezt a számot a háború után nagyon gyakran játszották – az idő tájt Lowe Gans és ő Münchenben egyik amerikai bárból a másikba jártak, esztelenül gazdagon és boldogan…
Amikor csöngettek, Horwitz aludt. Gyorsan felnyitotta a szemét, letörölte szája szögletéből a nyálat, és felállt. Szédelgett, imbolygóit egy kissé. Még egyszer csöngettek. Horwitz káromkodott, és belekapaszkodott a könyvállványba. Majd az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. Senki. Újabb csöngetés. Szóval a kapu be van zárva. Világos. Leakasztotta a kulcsot a horogról, fölvette barna kardigánját, és kiment a lakásból. Az ajtót behajtotta, és Lubin, anélkül, hogy az öreg észrevette volna, kisurrant a lépcsőházba, és leszaladt.
A fiatalember, akinek ronda lapos orra és behavazott, vörös gyapjúsapkája volt, az üvegen dörömbölt, és nevetett. Szóval ez Bruno, gondolta Horwitz. Bedugta a zárba a kulcsot, elfordította, és lassan ajtót nyitott. Elnézett Bruno mellett az utcára. Az úttest teljesen be volt havazva, a fekete aszfaltból még egy tenyérnyi folt sem ütött át a vastag, fehér szőnyegen. Az autók lépésben haladtak. A járdán térdig ért a hó. Az a kevés ember, aki az utcán járt, eltúlzottan gyors mozdulatokkal igyekezett egyensúlyozni a hóbuckák között. Közben úgy emelgették és eresztgették a lábukat, mint a gólyák. A levegőben még mindig ott kavarogtak a hópelyhek, de már csak egészen finoman, már nem voltak olyan nagyok és nehezek, mint az előbb.
„A négyes meg a vegyes saláta” – mondta Bruno, és megint nevetett. Horwitz megrökönyödve nézett rá. Mitől van a pasasnak ennyire jókedve? Megint nyertünk valami háborút? „Soká jött – mondta -, mit fizetek?”
„Tizenhárom kilencven.”
Megint ez a nevetés…
Horwitz átnyújtott egy húszmárkást. „Tizennégy.” – „Köszönöm.” Bruno leszámolta a visszajárót, és átadta Horwitznak a zacskót az ennivalóval. Horwitz a lábával kicsit még nagyobb résre nyitotta az ajtót, nyúlt a zacskó után, és abban a pillanatban látta, amint Lubin kiszökken az utcára, megtorpan a hóban, felágaskodik, nagyot ugrik kétszer, háromszor, majd leül egy fa mellett.
„Átkozott kandúr” – mondta Horwitz. Félrelökte Brunót, és kirohant – mintha húszéves volna, nem pedig hatvanöt – az utcára, télvíz idején, mínusz tíz fokban, amely ellen mindössze mamusz és kardigán védte. „Ide jössz, Lubin! – kiáltotta Horwitz, miközben átvergődött a havon -, azonnal ide jössz!” Horwitz már csak egy lépésnyire volt Lubintól, amikor a kandúr villámgyorsan fölrohant a fára, s onnét nézett az öregemberre fújva, dühös hátgörbítéssel. „Mivel érdemeltem ezt? Mért büntetsz, Istenem? – nyögte Horwitz. – Lubin! Jössz le onnét!” Hangja hirtelen elcsuklott, és amikor lepillantott, és látta, hogy szinte mezítláb áll a hóban, teljesen elnémult. Mamusza és zoknija teljesen átnedvesedett, és egy csapásra tisztában volt vele, hogy tüdőgyulladást fog kapni. Mereven nézte a macskát, hallotta háta mögötti Bruno figyelmeztető kiáltását – és már mászott is föl a fára…
Mindkét kezével belekapaszkodott az eljegesedett ágba, amelyen Lubin ült, és megpróbált fölhúzódzkodni.
„Ne! – kiáltotta Bruno -, ne tegye! Inkább hívjuk a tűzoltókat!” De Horwitznak az egyik lába már fent volt, aztán a másik is. Bal kezével kényelmesebb kapaszkodót keresett, és előrenyúlt. Egy kis hegyes gally belefúrodott a tenyerébe, és Horwitz feljajdult.
„Mi történt?” – kiáltotta Bruno, aki ott állt a fa alatt.
Horwitz meg se hallotta. Fülében zúgás és dübörgés, nyaki verőere már-már megpattant. Neki oda föl kell másznia, és le kell hoznia azt a rohadék macskát! Gyerünk, vén szaros! Lábával jó erősen átkulcsolta az ágat, és ringatózó mozdulatokkal próbált följebb jutni. Csakhogy a karjaiból mindinkább kifogyott az erő. Lubin ott ült az ágon Horwitz vérző keze mellett, gazdájára bámult, és ásított. Horwitz hirtelen reccsenést hallott. A fa megdőlt egy kicsit, és a hó lehullott a felső ágakról, rázuhogott egyenest az öregre. A hópelyhek elborították a haját, a szemét, a száját. Újabb reccsenés. A kandúr félreugrott, és lehuppant Bruno fejére. Horwitz az utolsó pillanatban még előre akart hajolni, ám ekkor az ág recsegve-ropogva letörött. Az öregember nekicsapódott a fatörzsnek, majd mozdulatlanul elfeküdt a hóban. Sötét vér folyt az orrából.
A mentőautó, amelyet Bruno hívott, az újból felerősödő hófúvás miatt csak a baleset után tizenöt perccel érkezett meg. Horwitzot az egyetemi klinikára vitték, ahol csípőcsonttörés, tüdőgyulladás, lábán első fokú fagyási sérülések és kézfején horzsolt hámsebek miatt kellett kezelni. Horwitznak nehéz napjai voltak a kórházban, rosszul bírta az idegen környezetet, utálkozott a derék, Mária-hívő nővérektől, nem bízott a nagy, szőke orvosokban, és főleg a vele egy osztályon fekvő többi öregembertől félt, akik éppolyan csúfak és gyávák voltak, mint ő; mivel tudta róluk, melyik oldalon álltak annak idején. És persze Horwitz utált betegnek lenni, de úgy istenigazából meggyógyulni sem akart, és amikor hat hét múlva, saját felelősségére idő előtt elbocsátották, még mindig voltak fájdalmai és panaszai… Bruno, aki ezalatt gondját viselte Lubinnak, és az öregembert vasárnaponként meglátogatta a klinikán, eljött Horwitzért, és piros pizzáskocsiján hazavitte. Horwitz, mihelyt becsukta az ajtót Bruno után, elkapta a kandúr két hátsó lábát, és addig verte az állat fejét a falhoz, míg az ki nem szenvedett.
Címkék:1992-01