Horvátországi és boszniai hétköznapok

Írta: Orbán Györgyi - Rovat: Archívum, Közösség, Világ

A repülő rabbi már a múlté.

A volt Jugoszláviában a II. világháború után mindössze 67 ezer zsidó maradt a háború előtti 72-73 ezerrel szemben. A maradék zsidóság vallási teendőit a belgrádi székhelyű főrabbi látta el, és ha például szükség volt rá Dubrovnikban vagy Rijekában, akkor repülőgépre ült, elvé­gezte a feladatát, és visszarepült a fővá­rosba. Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, mert Jugoszlávia sincs többé. Az új államok közül Horvátor­szágban mintegy kétezer zsidó él kilenc községben, a második világháború előtt 25 ezren voltak. Most a legnagyobb a zágrábi közösség, oda 1300 ember tar­tozik. Ezenkívül Eszéken, Rijekában, Splitben, Dubrovnikban, Szlavonszki Brodban, Csáktornyán, Viroviticán és Daruváron működik zsidó hitközség.

1991 telén Zágráb egyik régi ke­rületében, a Palmoticseva utcában ta­láltunk rá izraeli kollégámmal, Yahuda Lahavval együtt a zsidó hitközségre. Akkor teljes hevességgel dúlt a háború. Nonad Porges, a horvát zsidóközösség akkori vezetője elmondta, hogy sok zsidó fiatalember, különösen Kelet- Szlavóniában, Eszék körzetében ön­ként jelentkezett katonának. A nyugdí­jasok, az egyedülálló öregek, a katona­szülők rendszeres juttatást kaptak. Két évvel ezelőtt egy kiállítás megnyitójára mentem, ismét a Palmoticseva utcába. A belépésnél szigorú biztonsági vizsgá­laton kellett túlesni. Dunja Sprajc, a zágrábi közösség mostani titkára büsz­keséggel és örömmel vitt végig a há­zon, a földszinttől a legfelső, harmadik emeletig. Lent óvoda működik, 28 gyermekkel. A falakon rajzok, a háború képei gyermekszemmel, játékok, koc­kák, héber betűkkel. Már ebben a kor­ban elkezdik az ivrit nyelv tanítását. Dunja megmutatta az imaszobát is a frigyszekrénnyel. Zágrábban a nagy zsi­nagógát 1941-ben, az Ante Pavelics-féle fasiszta bábállam a földig rombolta. Az utóbbi években többször elhangzott olyan ígéret, hogy az állam újra fölépíti a templomot, de pénzhiányra hivatkoz­va ez ideig az építés elmaradt. Közben a fölújított épületben gyülekeztek az emberek, mert Gábor Zoltán magyar származású festőművész képeiből nyi­tottak tárlatot. Ez a program is rendszeres a házban, csakúgy, mint az irodalmi estek, a koncertek, a vasárnap délelőtti ivrit nyelvtanfolyam és előadás-soroza­tok a zsidó vallásról, történelemről – ahogy Dunja mondja, mindig nagy az érdeklődés, mindig megtelik a ház. Naponta nyitva van az ezerkötetes könyvtár. Emellett továbbra sem feled­keznek meg az öregekről, betegekről, önkéntes szociális munkásaik keresik föl és látják el a rászorulókat. Dunja ar­ról is beszámolt, hogy Zágrábban mű­ködik a volt Jugoszlávia egyetlen zsidó szociális otthona. A nagy ünnepeken Jeruzsálemből jön rabbi hozzájuk.

*

Különös érdeklődésre tarthat szá­mot a dubrovniki hitközség, amely ugyan mindössze 29 tagot számlál, de ezek az emberek lelkesen őrzik és ápolják hagyományaikat, köztük Közép-Európa harmadik legrégibb zsina­gógáját. Az ottani zsidó közösséget sze­fárdok alapították, akik 1492 után a spanyolországi üldözések elől mene­kültek. A zsinagóga az egyetlen utcából álló gettóban épült, és az utcát ma is zsidónak, Zsudiovszkának hívják. Meg­találhatók még a városban néhány spa­nyol alapító leszármazottai, a Ferrera, a Gonzales, az Albala és a Tolentino csa­lád. Működik a középkori zsinagóga, igaz, csakúgy, mint Zágrábban, itt sincs állandó rabbi, de a nyugalmazott orvos, Horovicz úr, a titkár ismeri a szertartá­sokat, imákat, így az ünnepeken ő az előimádkozó. Mirjam Ferrera pedig az egyik legrégibb szefárd család leszárma­zottja, a motorja, lelke a közösségnek.

1992 őszén mindössze kerten Májam­mal ünnepeltük az új évet. Kazettát vit­tem magammal, amelyen a Dohány utcai zsinagóga kórusa és Fekete László főkán­tor énekelt. A kis dubrovniki zsidó közös­ség nagy része a háború miatt elhagyta a várost, amelyet 1991. december 6-án tíz órán át lőttek földről, vízről, levegő­ből. Akkor a fallal körülvett óváros háza­inak kilencven százaléka, köztük a zsina­góga, megsérült Tíz lakóház kiégett, csak az üszkös kőfalak meredeztek az égnek. Azóta nagyon sokszor jártam Dubrovnikban, a zsinagógát és az összes többi házat, kivéve a teljesen kiégette­ket, rendbe hozták. A zsidó közösségnek a középkor óta a gettó utcájában üzletei vannak a mai napig. Ezek bérbeadásából befolyt pénzekből és a nemzetközi zsidó szervezetek adományaiból tartják fönn magukat. Két idős embert és egy hadi­rokkant fiatalt rendszeresen támogatnak. Tavaly szintén Dubrovnikban ért az újév, akkor már többen ünnepeltünk.

Ami különösen nagy értéke a dubrov­niki zsidóságnak, az a temetőjük. A fek­vő sírköveken korona látható öt ággal, a nemesség jelvénye, és ezt a sírkövekre is rávésették. De fölvésték a félholdat is az ottomán birodalommal való együttélés hatására. A legrégibb sírok szarkofág formájúak, héber nyelvű feliratokkal.

Dubrovnik megtámadása előtt nem sokkal a zsinagóga nagy értékű kegytár­gyait elrejtették, később egy New York-i kiállításra kölcsönadták, de a mai napig sem kapták vissza. Amerikában bizton­ság okokra hivatkozva tartják vissza az anyagot. A horvát állam bíróság elé vitte az ügyet.

*

Bosznia-Hercegovinába ugyancsak a középkorban, Spanyolországból érkezett a zsidóság első nagy hulláma. Később, az Osztrák-Magyar Monarchia idején mint mérnökök, orvosok, keres­kedők, agrárszakemberek telepedtek le és fektették le az ipar és kereskedelem alapjait. Ezt egy nagyszerű kiállításon is láthatták az érdeklődők a belvárosi zsi­nagógában, amely zsidó múzeum volt, és a háborúban szintén megsérült. 1991 előtt összesen 18 ezer zsidó élt Bosznia-Hercegovina városaiban, falvai­ban – tudom meg Bobo Kozsemjakintól, a bosnyák zsidók zágrábi össze­kötőjétől. Mára ez a szám 1600-ra zsu­gorodott. A legnagyobb közösség a sza­rajevói volt. Ott csaknem háromezren éltek, de többségüket, öregeket, gyere­keket, asszonyokat a háború poklából kimenekítették Izraelbe. Mintegy ötszá­zan maradtak Szarajevóban, többség­ben férfiak, és ők részt vettek a főváros fegyveres védelmében. Februárban jár­tam utoljára Szarajevóban. Az utcák napközben megteltek emberekkel, akik azon fáradoztak, hogy a legelemibb, az élethez szükséges dolgokat megszerez­zék. Víz időnként csörgött a csapokból, csak azt nem lehetett tudni, hogy mi­kor. Elma Szoftics barátnőm fürdő­szobája is tele volt edényekkel, ame­lyekbe a vizet gyűjtötte, és olyan hideg volt, hogy a vödörben a vízen jéghártya keletkezett. Ő egyébként tolmács, több nyelven beszél, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet szarajevói irodájának alkalmazottja, másrészt rádió­amatőr. Az Ivica Cseresnjes vezette hitközségben működött a háború leg­nehezebb hónapjaiban, éveiben a rádió­amatőr-központ, amely sokáig az egyet­len összeköttetést jelentette a világgal. Az ostromgyűrűbe zárt városból a rádió­amatőrök segítségével küldtek híreket, életjelet családok más városokba, or­szágokba. Elma a háború alatt férjhez ment, és most született gyermeke.

A szerb támadásokban megsérült mind az öt szarajevói zsinagóga és a temetők, köztük a szefárd temető, amely a máso­dik legrégibb zsidótemető Európában. A szerbek fölforgatták a sírköveket és beás­ták magukat aknavetőikkel együtt, onnan lőtték ki áldozataikat. A szarajevói zsidó közösség lelkierejét bizonyítja, hogy a legnagyobb harcok idején is megünne­pelték, hogy ötszáz éve érkeztek az első spanyol zsidók Bosznia-Hercegovinába. Szarajevón kívül a második legnagyobb zsidó közösség, 234 ember Tuzlában él, 78 embert számlálnak Mosztárban, ugyanennyit Zenicán. És mintegy nyolc­van zsidó van a szerb ellenőrzés alatt lévő nyugat-boszniai Banja Lukában.

Címkék:1996-01

[popup][/popup]