Holokausztmúzeum – a tragikomédia sokadik felvonása
A tragikomédia sokadik felvonása
2004 áprilisában ünnepélyesen megnyílt a Holokauszt Múzeum1, ám a hosszadalmas hercehurcák miatt nem a tervezett, nagyszabású, állandó kiállítással, hanem egy ideiglenes – noha a körülményekhez képest színvonalas – installációval. Most, egy évvel később, ismét zavaros a helyzet: az állandó kiállítás ügyét menedzselni hivatott programiroda a beérkezett pályázatokat úgy bírálta el, hogy abból sok minden kiolvasható, csak nem az ügy iránti elkötelezettség.
A Szombat 2004. áprilisi számában megírtuk, hogy a múzeum építésekor a közvéleményt és a közalapítvány kuratóriumát is „megvezette” az ügyeket kézben tartó minisztérium-Hitközség tengely: a múzeum céljaira felajánlott zsinagógát eredeti állapotában állították helyre, amivel kiállítás befogadására gyakorlatilag alkalmatlanná tették; s a fennmaradó alig 600 négyzetméternyi tér kialakításában is csekély beleszólást engedtek a Jerger Krisztina vezette kiállítási teamnek.
(Érdekesség: a felújított zsinagóga épületét azóta a Hitközség, a kerületi önkormányzat közreműködésével, védetté nyilváníttatta. Így már-kis túlzással – ahhoz is engedély kell, hogy egy szöget beverjenek a falba. Emlékezzünk vissza: annak idején, a Hitközség egyik fő érve a Páva utca mellett, és a Rumbach utcai zsinagóga ellenében épp az volt, hogy az utóbbi műemléképület, ahol a legkisebb átalakításhoz, is engedély szükséges. Purim ünnepe alkalmából egyébként Eszter könyvét olvasták fel a zsinagógatérben, amely, állítólag, múzeum.)
Jerger Krisztina, az egyik legismertebb kiállítási szakember, akit Vámos Tibor, a kuratórium akkori elnöke kért fel az állandó kiállítást rendezőjének, már az építkezés során számos alkalommal szembekerült a kivitelezést kézben tartó Ács Tamás helyettes államtitkárral, illetve tanácsadójával, Breuer Péterrel, aki a minisztérium állományában a Hitközség érdekeit képviselte a beruházás során. A szakmai autonómiához szokott rendező, illetve a nagyberuházások levezénylésében gyakorlott hivatalnok (aki már több, hitközségi érdekkörbe tartozó, állami finanszírozású beruházás során közreműködött) érdekei ütköztek: előbbi a kiállítást, utóbbi a már elkészült terveket, a megrendelők és beruházók érdekeit tartotta szem előtt. „Megalázó stílusban tárgyaltak vele” – kommentálta Toronyi Zsuzsa muzeológus, a Jerger-csapat tagja. Különösen éles ütközési pont volt a kiállító tér padozatát burkoló fekete kő, amely Jerger szerint nem kiállításra való, a kivitelezést felügyelők viszont minden áron ragaszkodtak hozzá. A két fél viszonya megromlott, a rendező szerint Ács Tamás „betartott” a kiállítási munkálatoknak, amit annál is könnyebben megtehetett, mert a pénzforrásokon ő tartotta rajta a kezét. A viszály odáig fajult, hogy Jerger csapata nem kapta meg időben az ideiglenes kiállításhoz szükséges pénzt. Minden szabályosan zajlott, csak éppen a minisztériumi bürokrácia lassan működött, és két hónappal a megnyitó előtt már világos volt: ha az állami pénzre várnak, nem készül el időre a kiállítás. Jerger Krisztina és a kiállítás filmes részét felügyelő Varga F. János médiatörténész (valamint a közreműködő mesteremberek) ezért saját pénzükből előlegezték meg a költségeket. Így történhetett, hogy 2004 áprilisában, a magyar Holokauszt hatvanadik évfordulóján, az I.7 milliárdos költséggel felépült múzeum ünnepélyes megnyitója, Mose Kacav izraeli elnök és a magyar közjogi méltóságok jelenlétében, csak azért vált lehetségessé, mert két kiállítási szakember (valamint a festők, kőművesek, víz- és villanyszerelők) a magyar állam helyett meghitelezték a kiállítás nyolcmillió forintos költségét.
-
Ez egyszerű utófinanszírozás – mondta erre Varga F. János, aki szerint az. ilyesmi a vállalati világban bevett dolog. (Főleg akkor, ha a felek erről előre megállapodnak… – fűzhetjük hozzá).
-
Harminc éve rendezek kiállítást, de ilyesmi még nem történt velem – szögezte le Jerger Krisztina – én művészettörténész vagyok, nem tőkeerős vállalkozó.
*
Nem túl meglepő módon, a megnyitó után, 2004 májusában Jerger csapatát feloszlatták. Az állandó kiállítás megrendezésével megbízott team a koncepció kialakításával volt elfoglalva, ám – mivel üléseiknek költsége már igen, de kézzelfogható eredménye még nem volt – további munkájuktól eltekintettek. A kuratórium ez irányú döntését Székely Gábor, a testület új elnöke adta át. Jerger Krisztina ez után informális úton arról is értesült, hogy – mivel „részt vett a kiállítás előkészítésében” – annak megvalósítására már nem pályázhat.
Az ügyek kézbentartására képtelen kuratórium mellett, valamint a szétzavart Jerger-csapat helyett, 2004 júliusában megalakult a kiállítás programirodája, amelyben néhány kivétellel ugyanazok a szakemberek foglaltak helyet (Molnár Judit, Karsai László, Vági Zoltán, Kádár Gábor, Varga F. János, Toronyi Zsuzsa). Az irodát a Magyar Nemzeti Múzeum fogadta be, amely elég tekintélyes intézmény volt ahhoz, hogy a kiállításra kiírandó, EU-közlönyben is meghirdetendő közbeszerzési pályázatot lebonyolítsa. (Korábban közbeszerzésről nem volt szó: az állandó kiállítást Jerger Krisztina és csapata hozta volna tető alá.)
A múzeum ünnepélyes megnyitója után egyéb változásokra is sor került: lemondott a közalapítvány kuratóriumának elnökségéről a csatározásokba belefáradt Vámos Tibor akadémikus, akinek helyét Székely Gábor, a Szerencsejáték Rt. elnöke foglalta el. A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely vezetői pozícióit ezután kettéosztották: tudományos igazgatónak Varga Lászlót, neves történészt, Budapest Főváros Levéltára volt igazgatóját nevezték ki, a technikai ügyeket pedig Martinkovits Judit adminisztratív igazgató kezébe tették le. A korábbi ügyvezetőt, Darányi Andrást és két közeli munkatársát. Vámos Tibor állította a múzeum élére (lásd: Szombat. 2003. április), ám ők könnyűsúlyúnak bizonyultak: nem irányították az eseményeket, hanem sodródtak azokkal (mint szinte mindenki); kisebb módosításokat kieszközöltek, de nem voltak képesek útját állni a kedvezőtlen fordulatoknak.
*
A 2004 júliusában induló programiroda vezetőjének Molnár Judit történészt nevezték ki, aki a szegedi csendőrkerületről írott könyvével2 mutatkozott be a Holokauszt-kutató szakmában. Molnár Judit – a múzeum égisze alatt – szabad kezet kapott az iroda felállítására. Első lépésként – amint azt sokan sürgették – nyilvános vitát hirdetett a Kádár Gábor-Vági Zoltán által írt kiállítás forgatókönyvéről. A vázlatos, történelmi forgatókönyv viszonylag hamar el is készült, a részletes, technikai forgatókönyv azonban csak idén márciusban állt össze. Előbbit ismerhették a látványterv elkészítésére és a kiállítás kivitelezésére pályázók, utóbbit nem.
Kovács András szociológus, aki Jerger Krisztina felkérésére közreműködött a kiállítás koncepciójának kidolgozásában, a programiroda megalakulása után felhívta az iroda munkatársainak figyelmét arra. hogy – tekintettel az előzményekre – bármit tesznek és döntenek, azt a lehető legszélesebb nyilvánosság bevonásával tegyék. A kiállítás koncepciójáról szóló széleskörű, nyilvános vita mellett nemzetközi pályázat kiírását javasolta, valamint azt, hogy a terveket a döntés előtt állítsák ki, és a döntést nemzetközi zsűri hozza meg. Elmondása szerint úgy tájékoztatták,
A szakmai zsűri tagjai:
-
Balogh Balázs építész
-
Molnár Judit történész
-
Radnóti Ilona muzeológus
-
Vígh Zoltán informatikus
A döntőbizottság tagjai:
-
Ács Tamás, az NKÖM helyettes államtitkára
-
Hacker Károly közbeszerzési szakember
-
Harsányi László, a kiállítás kormánybiztosa
-
Kis István, a Nemzeti Múzeum osztályvezetője
-
Molnár Judit történész
-
Németh Lászlóné, a Nemzeti Múzeum gazdasági igazgatója
-
Szikossy Ferenc történész
-
Varga László történész, a HDKE tudományos igazgatója
-
Vígh Annamária, az NKÖM múzeumi főosztályának vezetője
hogy mindezt a közbeszerzés szabályai nem teszik lehetővé. Ezután nem vett részt az iroda munkájában.
Nemzetközi tervpályázat kiírását javasolta Varga László tudományos igazgató is – őt úgy tájékoztatták, hogy erre időhiány miatt nincs lehetőség. Ehhez képest a programiroda júliusi felállásától decemberig tartott, amíg sikerült kiírni a pályázatot. Molnár Judit szerint ez érthető, tekintve a feladat összetettségét. (A pályázóknak három hónapjuk maradt művük benyújtására.) Elmondása szerint egyébként a pályázatkiírás nemzetközinek tekinthető, mivel az EU-közlönyben is megjelent, s ezt más nyelvekre is lefordítják. Mivel azonban Közép- és Kelet-Európa első Holokauszt kiállításának megrendezésére összesen hárman jelentkeztek, a hírverés nem lehetett túl nagy.
*
A programiroda ezután sem kereste a nyilvánosságot: a pályázatot a közbeszerzési értesítőben hirdették meg, a beérkezett pályaműveket nem mutatták be semmilyen fórumon. Az illetékesek az információk visszatartását újfent a közbeszerzési törvénnyel indokolták. E sorok írója a vonatkozó törvényt átnézte, ám abban nem talált olyan rendelkezést, amely a pályaművek nyilvános bemutatását tiltaná, egyedül a pályázók üzleti titkainak bizalmas kezeléséről rendelkezik. Ilyesmire azonban egyszer sem hivatkoztak.
A közzétett pályázat tartalmazott egy-két furcsaságot. 14. pontja arról rendelkezik, hogy „a kiállítás… hitelességének biztosításához… elengedhetetlenül szükséges a bemutatni kívánt szakterület szakértőinek bevonása (egy fő történész, továbbá egy fő álló- és mozgókép szakértő). ” A szakértők számára a pályáztató hétmillió forint elkülönítését írta elő. A felkérendő történész-szakértővel szemben támasztott követelmények igen sokrétűek. („Több évtizedes… magyarországi és izraeli, amerikai, olaszországi, franciaországi kutatómunka…; héber, angol, francia stb. nyelvű publikációk; kiváló szakmai kapcsolatok a Yad Vashem Archives, a washingtoni Holocaust Memorial Museum… vezetőivel, munkatársaival; magyarországi történelem tankönyvek… holocaust-képének értékelése, bírálata tudományos publikációkban”.) A szakmában jártasaknak nyilvánvaló, hogy a fenti leírás – mely érdekes módon nem követeli meg a német nyelvtudást és publikációt – egyedül Karsai Lászlóra illik rá. Az érintett szakértelme ugyan vitán felül áll, bevonását megkövetelni mégis visszás, nem csupán a kiírás álságos volta miatt, hanem azért is, mert a pályázat arról is rendelkezik, hogy a kivitelezőnek együtt kell működnie a forgatókönyv író történészekkel. Utóbbiak a programiroda alkalmazásában állnak, és felkészültségük szintén nem hagy kivetnivalót maga után. Ráadásul a pályázat első számú felelőse, a programiroda vezetője, Molnár Judit. Karsai László egykori tanítványa, jelenleg pedig közeli munkatársa. (Hírek szerint Varga László tudományos igazgató, a bírálóbizottság tagja a kiírás e pontját látva tiltakozott, s ez eredménytelen lévén, a továbbiakban nem szavazott – de a bírálóbizottságból nem lépett ki.) Molnár Judit mindehhez nem kívánt kommentárt hozzáfűzni (mivel az eljárás még nem zárult le), csupán azt jegyezte meg, hogy a pályázatot nem a programiroda, hanem a Nemzeti Múzeum hirdette meg.
Mivel Magyarország kicsi, a szakmai berkek még kisebbek, természetesen mindenki mindenkit ismer, így az összefonódások nehezen védhetők ki. ám a nyilvánosság segíthetett volna az ilyen helyzetek elkerülésében. Ugyanez vonatkozik a vizuális szakember körülírására, amely igen erősen Varga F. Jánosra hajaz.
*
Érdekes része a történetnek a brit Event Communications Ltd. pályázata. A manchesteri Imperial War Musem Holokauszt kiállítását kivitelező céggel a világhírű építész, Daniel Liebeskind (a berlini zsidó múzeum tervezője) is együttműködött. Mint azt az Index internetes portál április 14-én megírta, a részvételt a programiroda olyan dokumentumok beszerzéséhez kötötte, amelyek Angliában nem léteznek. Hírek szerint a brit követség mindezt igazolta is, ám a bírálóbizottság elé mégis azt a javaslatot terjesztették, hogy formai okokból a pályázat nem fogadható be. A bizottság a javaslatot megszavazta.
E ponton, a szabályok betartása esetén is nyilvánvaló a rosszhiszeműség. Ha az iroda vezetői valóban szívükön viselik a kiállítás ügyét, akkor minden követ megmozgatnak, hogy a neves brit cég pályázatát befogadják. Molnár Judit azonban csak annyi kommentárt fűzött a dologhoz, hogy a pályázat az „alkalmassági vizsgálaton nem felelt meg”.
*
Ezután két pályázó maradt a porondon: a Rajk László nevével fémjelezett Mafilm Szcenika, mely két nagy Holokauszt-kiállítást (1994: Budapesti Történeti Múzeum; 2004: auschwitzi magyar pavilon) tudhatott maga mögött, valamint a Trifólium Kft, amelynek egyetlen, általunk megkérdezett kiállítási szakember sem hallotta a nevét, s amely legfőbb referenciamunkaként az MSZP 2001. évi kongresszusának díszletét mutatta föl.
Rajk Lászlóék a pályázatra két változatot nyújtottak be: az egyik a már ismert kiállítási teret töltötte volna be. míg a másik magába foglalt volna még egy 300 négyzetméteres helyiséget, amit eredetileg irattárnak szántak, ám az ott futó vízvezetékek, valamint a beázások miatt erre alkalmatlannak bizonyult. Ehhez egy falat kellett volna áttörni az alagsorban. A koncepció szerint a felújított zsinagóga terében mutatták volna be a hajdani aranykort, s az alagsori helyiségekben a pusztulást. A látványtervek a www.epiteszforum.hu honlapon megtekinthetők. A Trifólium a maga projektjéből semmit nem hozott nyilvánosságra.
A kisebbik Rajk-féle projekt költsége 446 millió, a nagyobb teret felhasználó tervé 523 millió forint volt. A Trifólium ajánlata 561 milliós összköltséget tartalmazott. (A számok a tenderbontáskor kerültek nyilvánosságra.) Ugyanarra a területre vetítve tehát a Mafilm Szcenika árajánlata I 15 millióval kedvezőbbnek bizonyult.
Ezt a hátrányt azonban a Trifólium menetközben ledolgozta: az eredményhirdetéskor győztes pályázata már 413 millió forint összköltséget tartalmazott. Rajk Lászlót egyebek közt ez háborította fel, s késztette jogi lépésekre, valamint az ÉS április 8-i számában publikált cikke megírására: nemcsak a benyújtott pályázat ily mértékű módosítását tartotta megengedhetetlennek, hanem azon is elképedt, hogy komolyan vesznek egy olyan pályázót, aki szerint csaknem százötven-milliós költségcsökkentés nem borítja fel az egész projektet.
Tóth László, a Trifólium illetékese szerint azonban itt egyszerű ártárgyalásról volt szó. A közbeszerzési pályázatok esetében bevett gyakorlat szerint a bírálóbizottság végigment a költségtételeken és rámutatott, hogy hol mennyit kíván változtatni, csökkenteni vagy elhagyni. (Érdekes, hogy növelni, bővíteni semmit nem akartak.) Így például egymillió oldal (!) szkennelése helyett tízezret is elegendőnek véltek a bírálók, ami egymagában 60 milliós csökkenést eredményezett.
Gárdonyi László, a Mafilm Szcenika ügyvezetője szerint a bírálók az ő pályázatuk esetében egyetlen tételt sem javasoltak változtatni, csak általánosságban kérdezték meg, hogy óhajtják-e csökkenteni a költségeket, ők erre válaszul a nagyobbik projekt esetében 523 millióról kerek 500-ra mentek le.
A képlet tehát világos: a bírálók a Trifólium Kft-t hozzásegítették ahhoz, hogy konkurensénél jobb árajánlatot adjon. Vajon a 148 milliós költségcsökkentés nem borította fel az egész projektet? Ezt kívülálló nem tudhatja, de Tóth László szerint nincs ilyen veszély: 51 érintőképernyő helyett 35-öt fognak elhelyezni és ehhez hasonló változásokra kell számítani. A bizottság egyik tagja azonban a projektről szólva így fakadt ki: „Egyszerűen botrányos, leginkább a Terror Háza karikatúrájának lehet nevezni.”
*
A projektek elbírálása egyébként két lépcsőben zajlott: elsőként egy négyfős szakmai zsűri tett javaslatot. Radnóti Ilona Pécsen élő muzeológus elmondása szerint azonban ez a zsűri mint testület, nem létezett: tagjai egyetlen alkalommal vettek részt a két pályázó meghallgatásán, majd erre alapozva – előre megadott szempontok és szorzók szerint – pontozták a pályázatokat. Nem tanácskoztak egyszer sem, és Radnótinak arról sincs tudomása, miként használta fel a bírálóbizottság az általuk adott minősítést.
A szakmai zsűri tagjai tehát egymás véleményét sem ismerték, s így azt sem tudhatták, hogy ők, „mint testület”, melyik pályázót támogatják. A bírálóbizottság tagjai azonban egészen biztosan ismerték egymás véleményét, mert – noha ők is hasonló szisztéma szerint, egymástól függetlenül pontoztak – az összesítés egyértelmű állásfoglalást tükrözött: a Trifólium Kft elsöprő fölénnyel nyerte a pályázatot. Hogy mik voltak a győztes pályázat hallatlan erényei, azt nem tudhatjuk, mert a programiroda a folyamatban lévő vizsgálatra hivatkozva (lapzártánkig) nem adott semmilyen tájékoztatást.
Gadó János
1 Hivatalos nevén: Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány
2 Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Budapest, 1995, Cserépfalvi.
Címkék:2005-05