Holokausztmúzeum – a tragikomédia sokadik felvonása

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

HOLOKAUSZT MÚZEUM

A tragikomédia sokadik felvonása

2004 áprilisában ünnepélyesen megnyílt a Holokauszt Múzeum1, ám a hosszadalmas hercehurcák miatt nem a tervezett, nagyszabású, állandó kiállítással, hanem egy ideiglenes – noha a körülményekhez képest színvonalas – installációval. Most, egy évvel később, ismét zava­ros a helyzet: az állandó kiállítás ügyét menedzselni hivatott programiroda a beérkezett pályázatokat úgy bírálta el, hogy abból sok min­den kiolvasható, csak nem az ügy iránti elkötelezettség.

A Szombat 2004. áprilisi számában megírtuk, hogy a múzeum építésekor a közvéleményt és a közalapítvány kuratóriumát is „meg­vezette” az ügyeket kézben tartó mi­nisztérium-Hitközség tengely: a múze­um céljaira felajánlott zsinagógát erede­ti állapotában állították helyre, amivel kiállítás befogadására gyakorlatilag al­kalmatlanná tették; s a fennmaradó alig 600 négyzetméternyi tér kialakításában is csekély beleszólást engedtek a Jerger Krisztina vezette kiállítási teamnek.

(Érdekesség: a felújított zsinagóga épületét azóta a Hitközség, a kerületi önkormányzat közreműködésével, vé­detté nyilváníttatta. Így már-kis túlzás­sal – ahhoz is engedély kell, hogy egy szöget beverjenek a falba. Emlékez­zünk vissza: annak idején, a Hitközség egyik fő érve a Páva utca mellett, és a Rumbach utcai zsinagóga ellenében épp az volt, hogy az utóbbi műemlék­épület, ahol a legkisebb átalakításhoz, is engedély szükséges. Purim ünnepe alkalmából egyébként Eszter könyvét ol­vasták fel a zsinagógatérben, amely, ál­lítólag, múzeum.)

Jerger Krisztina, az egyik legismer­tebb kiállítási szakember, akit Vámos Tibor, a kuratórium akkori elnöke kért fel az állandó kiállítást rendezőjének, már az építkezés során számos alkalom­mal szembekerült a kivitelezést kézben tartó Ács Tamás helyettes államtitkárral, illetve tanácsadójával, Breuer Péterrel, aki a minisztérium állományában a Hit­község érdekeit képviselte a beruházás során. A szakmai autonómiához szokott rendező, illetve a nagyberuházások le­vezénylésében gyakorlott hivatalnok (aki már több, hitközségi érdekkörbe tartozó, állami finanszírozású beruházás során közreműködött) érdekei ütköztek: előbbi a kiállítást, utóbbi a már elkészült terveket, a megrendelők és beruházók érdekeit tartotta szem előtt. „Megalázó stílusban tárgyaltak vele” – kommentál­ta Toronyi Zsuzsa muzeológus, a Jerger-csapat tagja. Különösen éles ütközé­si pont volt a kiállító tér padozatát bur­koló fekete kő, amely Jerger szerint nem kiállításra való, a kivitelezést felügyelők viszont minden áron ragaszkodtak hoz­zá. A két fél viszonya megromlott, a rendező szerint Ács Tamás „betartott” a kiállítási munkálatoknak, amit annál is könnyebben megtehetett, mert a pénz­forrásokon ő tartotta rajta a kezét. A vi­szály odáig fajult, hogy Jerger csapata nem kapta meg időben az ideiglenes ki­állításhoz szükséges pénzt. Minden sza­bályosan zajlott, csak éppen a minisztériumi bürokrácia lassan működött, és két hónappal a megnyitó előtt már világos volt: ha az állami pénzre várnak, nem készül el időre a kiállítás. Jerger Kriszti­na és a kiállítás filmes részét felügyelő Varga F. János médiatörténész (vala­mint a közreműködő mesteremberek) ezért saját pénzükből előlegezték meg a költségeket. Így történhetett, hogy 2004 áprilisában, a magyar Holokauszt hatva­nadik évfordulóján, az I.7 milliárdos költséggel felépült múzeum ünnepélyes megnyitója, Mose Kacav izraeli elnök és a magyar közjogi méltóságok jelenlé­tében, csak azért vált lehetségessé, mert két kiállítási szakember (valamint a fes­tők, kőművesek, víz- és villanyszerelők) a magyar állam helyett meghitelezték a kiállítás nyolcmillió forintos költségét.

  • Ez egyszerű utófinanszírozás – mondta erre Varga F. János, aki szerint az. ilyesmi a vállalati világban bevett dolog. (Főleg akkor, ha a felek erről előre megállapodnak… – fűzhetjük hozzá).

  • Harminc éve rendezek kiállítást, de ilyesmi még nem történt velem – szö­gezte le Jerger Krisztina – én művészet­történész vagyok, nem tőkeerős vállal­kozó.

*

Nem túl meglepő módon, a megnyitó után, 2004 májusában Jerger csapatát feloszlatták. Az állandó kiállítás meg­rendezésével megbízott team a koncep­ció kialakításával volt elfoglalva, ám – mivel üléseiknek költsége már igen, de kézzelfogható eredménye még nem volt – további munkájuktól eltekintet­tek. A kuratórium ez irányú döntését Székely Gábor, a testület új elnöke adta át. Jerger Krisztina ez után informális úton arról is értesült, hogy – mivel „részt vett a kiállítás előkészítésében” – annak megvalósítására már nem pá­lyázhat.

Az ügyek kézbentartására képtelen kuratórium mellett, valamint a szétza­vart Jerger-csapat helyett, 2004 júliusá­ban megalakult a kiállítás programiro­dája, amelyben néhány kivétellel ugya­nazok a szakemberek foglaltak helyet (Molnár Judit, Karsai László, Vági Zol­tán, Kádár Gábor, Varga F. János, To­ronyi Zsuzsa). Az irodát a Magyar Nemzeti Múzeum fogadta be, amely elég tekintélyes intézmény volt ahhoz, hogy a kiállításra kiírandó, EU-közlönyben is meghirdetendő közbeszerzé­si pályázatot lebonyolítsa. (Korábban közbeszerzésről nem volt szó: az állan­dó kiállítást Jerger Krisztina és csapata hozta volna tető alá.)

A múzeum ünnepélyes megnyitója után egyéb változásokra is sor került: lemondott a közalapítvány kuratóriu­mának elnökségéről a csatározásokba belefáradt Vámos Tibor akadémikus, akinek helyét Székely Gábor, a Szeren­csejáték Rt. elnöke foglalta el. A Holo­kauszt Dokumentációs Központ és Em­lékhely vezetői pozícióit ezután ketté­osztották: tudományos igazgatónak Varga Lászlót, neves történészt, Buda­pest Főváros Levéltára volt igazgatóját nevezték ki, a technikai ügyeket pedig Martinkovits Judit adminisztratív igaz­gató kezébe tették le. A korábbi ügyve­zetőt, Darányi Andrást és két közeli munkatársát. Vámos Tibor állította a múzeum élére (lásd: Szombat. 2003. áp­rilis), ám ők könnyűsúlyúnak bizonyul­tak: nem irányították az eseményeket, hanem sodródtak azokkal (mint szinte mindenki); kisebb módosításokat kiesz­közöltek, de nem voltak képesek útját állni a kedvezőtlen fordulatoknak.

*

A 2004 júliusában induló programi­roda vezetőjének Molnár Judit törté­nészt nevezték ki, aki a szegedi csendőrkerületről írott könyvével2 mu­tatkozott be a Holokauszt-kutató szak­mában. Molnár Judit – a múzeum ég­isze alatt – szabad kezet kapott az iroda felállítására. Első lépésként – amint azt sokan sürgették – nyilvános vitát hirde­tett a Kádár Gábor-Vági Zoltán által írt kiállítás forgatókönyvéről. A vázlatos, történelmi forgatókönyv viszonylag ha­mar el is készült, a részletes, technikai forgatókönyv azonban csak idén márci­usban állt össze. Előbbit ismerhették a látványterv elkészítésére és a kiállítás kivitelezésére pályázók, utóbbit nem.

Kovács András szociológus, aki Jer­ger Krisztina felkérésére közreműkö­dött a kiállítás koncepciójának kidolgo­zásában, a programiroda megalakulása után felhívta az iroda munkatársainak figyelmét arra. hogy – tekintettel az előzményekre – bármit tesznek és döntenek, azt a lehető legszélesebb nyilvá­nosság bevonásával tegyék. A kiállítás koncepciójáról szóló széleskörű, nyil­vános vita mellett nemzetközi pályázat kiírását javasolta, valamint azt, hogy a terveket a döntés előtt állítsák ki, és a döntést nemzetközi zsűri hozza meg. Elmondása szerint úgy tájékoztatták,

A szakmai zsűri tagjai:

  • Balogh Balázs építész

  • Molnár Judit történész

  • Radnóti Ilona muzeológus

  • Vígh Zoltán informatikus

A döntőbizottság tagjai:

  • Ács Tamás, az NKÖM helyettes államtitkára

  • Hacker Károly közbeszerzési szakember

  • Harsányi László, a kiállítás kor­mánybiztosa

  • Kis István, a Nemzeti Múzeum osztályvezetője

  • Molnár Judit történész

  • Németh Lászlóné, a Nemzeti Múzeum gazdasági igazgatója

  • Szikossy Ferenc történész

  • Varga László történész, a HDKE tudományos igazgatója

  • Vígh Annamária, az NKÖM mú­zeumi főosztályának vezetője

hogy mindezt a közbeszerzés szabályai nem teszik lehetővé. Ezután nem vett részt az iroda munkájában.

Nemzetközi tervpályázat kiírását ja­vasolta Varga László tudományos igaz­gató is – őt úgy tájékoztatták, hogy erre időhiány miatt nincs lehetőség. Ehhez képest a programiroda júliusi felállásá­tól decemberig tartott, amíg sikerült ki­írni a pályázatot. Molnár Judit szerint ez érthető, tekintve a feladat összetettsé­gét. (A pályázóknak három hónapjuk maradt művük benyújtására.) Elmondá­sa szerint egyébként a pályázatkiírás nemzetközinek tekinthető, mivel az EU-közlönyben is megjelent, s ezt más nyelvekre is lefordítják. Mivel azonban Közép- és Kelet-Európa első Holoka­uszt kiállításának megrendezésére összesen hárman jelentkeztek, a hírve­rés nem lehetett túl nagy.

*

A programiroda ezután sem kereste a nyilvánosságot: a pályázatot a közbe­szerzési értesítőben hirdették meg, a be­érkezett pályaműveket nem mutatták be semmilyen fórumon. Az illetékesek az információk visszatartását újfent a köz­beszerzési törvénnyel indokolták. E so­rok írója a vonatkozó törvényt átnézte, ám abban nem talált olyan rendelkezést, amely a pályaművek nyilvános bemuta­tását tiltaná, egyedül a pályázók üzleti titkainak bizalmas kezeléséről rendel­kezik. Ilyesmire azonban egyszer sem hivatkoztak.

A közzétett pályázat tartalmazott egy-két furcsaságot. 14. pontja arról rendelkezik, hogy „a kiállítás… hiteles­ségének biztosításához… elengedhetet­lenül szükséges a bemutatni kívánt szakterület szakértőinek bevonása (egy fő történész, továbbá egy fő álló- és mozgókép szakértő). ” A szakértők szá­mára a pályáztató hétmillió forint elkü­lönítését írta elő. A felkérendő törté­nész-szakértővel szemben támasztott követelmények igen sokrétűek. („Több évtizedes… magyarországi és izraeli, amerikai, olaszországi, franciaországi kutatómunka…; héber, angol, francia stb. nyelvű publikációk; kiváló szakmai kapcsolatok a Yad Vashem Archives, a washingtoni Holocaust Memorial Museum… vezetőivel, munkatársaival; magyarországi történelem tankönyvek… holocaust-képének értékelése, bírá­lata tudományos publikációkban”.) A szakmában jártasaknak nyilvánvaló, hogy a fenti leírás – mely érdekes mó­don nem követeli meg a német nyelvtu­dást és publikációt – egyedül Karsai Lászlóra illik rá. Az érintett szakértelme ugyan vitán felül áll, bevonását megkö­vetelni mégis visszás, nem csupán a ki­írás álságos volta miatt, hanem azért is, mert a pályázat arról is rendelkezik, hogy a kivitelezőnek együtt kell mű­ködnie a forgatókönyv író történészek­kel. Utóbbiak a programiroda alkalma­zásában állnak, és felkészültségük szin­tén nem hagy kivetnivalót maga után. Ráadásul a pályázat első számú fe­lelőse, a programiroda vezetője, Molnár Judit. Karsai László egykori tanítványa, jelenleg pedig közeli munkatársa. (Hí­rek szerint Varga László tudományos igazgató, a bírálóbizottság tagja a kiírás e pontját látva tiltakozott, s ez eredménytelen lévén, a továbbiakban nem szavazott – de a bírálóbizottságból nem lépett ki.) Molnár Judit mindehhez nem kívánt kommentárt hozzáfűzni (mivel az eljárás még nem zárult le), csupán azt jegyezte meg, hogy a pályázatot nem a programiroda, hanem a Nemzeti Múzeum hirdette meg.

Mivel Magyarország kicsi, a szakmai berkek még kisebbek, természetesen mindenki mindenkit ismer, így az összefonódások nehezen védhetők ki. ám a nyilvánosság segíthetett volna az ilyen helyzetek elkerülésében. Ugyanez vonatkozik a vizuális szakember körül­írására, amely igen erősen Varga F. Já­nosra hajaz.

*

Érdekes része a történetnek a brit Event Communications Ltd. pályázata. A manchesteri Imperial War Musem Holokauszt kiállítását kivitelező céggel a világhírű építész, Daniel Liebeskind (a berlini zsidó múzeum tervezője) is együttműködött. Mint azt az Index in­ternetes portál április 14-én megírta, a részvételt a programiroda olyan doku­mentumok beszerzéséhez kötötte, ame­lyek Angliában nem léteznek. Hírek szerint a brit követség mindezt igazolta is, ám a bírálóbizottság elé mégis azt a javaslatot terjesztették, hogy formai okokból a pályázat nem fogadható be. A bizottság a javaslatot megszavazta.

E ponton, a szabályok betartása ese­tén is nyilvánvaló a rosszhiszeműség. Ha az iroda vezetői valóban szívükön viselik a kiállítás ügyét, akkor minden követ megmozgatnak, hogy a neves brit cég pályázatát befogadják. Molnár Judit azonban csak annyi kommentárt fűzött a dologhoz, hogy a pályázat az „alkal­massági vizsgálaton nem felelt meg”.

*

Ezután két pályázó maradt a poron­don: a Rajk László nevével fémjelezett Mafilm Szcenika, mely két nagy Holo­kauszt-kiállítást (1994: Budapesti Tör­téneti Múzeum; 2004: auschwitzi ma­gyar pavilon) tudhatott maga mögött, valamint a Trifólium Kft, amelynek egyetlen, általunk megkérdezett kiállí­tási szakember sem hallotta a nevét, s amely legfőbb referenciamunkaként az MSZP 2001. évi kongresszusának dísz­letét mutatta föl.

Rajk Lászlóék a pályázatra két válto­zatot nyújtottak be: az egyik a már is­mert kiállítási teret töltötte volna be. míg a másik magába foglalt volna még egy 300 négyzetméteres helyiséget, amit eredetileg irattárnak szántak, ám az ott futó vízvezetékek, valamint a be­ázások miatt erre alkalmatlannak bizo­nyult. Ehhez egy falat kellett volna át­törni az alagsorban. A koncepció sze­rint a felújított zsinagóga terében mutat­ták volna be a hajdani aranykort, s az alagsori helyiségekben a pusztulást. A látványtervek a www.epiteszforum.hu honlapon megtekinthetők. A Trifólium a maga projektjéből semmit nem hozott nyilvánosságra.

A kisebbik Rajk-féle projekt költsége 446 millió, a nagyobb teret felhasználó tervé 523 millió forint volt. A Trifólium ajánlata 561 milliós összköltséget tar­talmazott. (A számok a tenderbontáskor kerültek nyilvánosságra.) Ugyanarra a területre vetítve tehát a Mafilm Szceni­ka árajánlata I 15 millióval ked­vezőbbnek bizonyult.

Ezt a hátrányt azonban a Trifólium menetközben ledolgozta: az eredmény­hirdetéskor győztes pályázata már 413 millió forint összköltséget tartalmazott. Rajk Lászlót egyebek közt ez háborítot­ta fel, s késztette jogi lépésekre, vala­mint az ÉS április 8-i számában publi­kált cikke megírására: nemcsak a be­nyújtott pályázat ily mértékű módosítá­sát tartotta megengedhetetlennek, ha­nem azon is elképedt, hogy komolyan vesznek egy olyan pályázót, aki szerint csaknem százötven-milliós költség­csökkentés nem borítja fel az egész pro­jektet.

Tóth László, a Trifólium illetékese szerint azonban itt egyszerű ártárgy­alásról volt szó. A közbeszerzési pályá­zatok esetében bevett gyakorlat szerint a bírálóbizottság végigment a költségté­teleken és rámutatott, hogy hol menny­it kíván változtatni, csökkenteni vagy elhagyni. (Érdekes, hogy növelni, bőví­teni semmit nem akartak.) Így például egymillió oldal (!) szkennelése helyett tízezret is elegendőnek véltek a bírálók, ami egymagában 60 milliós csökkenést eredményezett.

Gárdonyi László, a Mafilm Szcenika ügyvezetője szerint a bírálók az ő pá­lyázatuk esetében egyetlen tételt sem javasoltak változtatni, csak általános­ságban kérdezték meg, hogy óhajtják-e csökkenteni a költségeket, ők erre vála­szul a nagyobbik projekt esetében 523 millióról kerek 500-ra mentek le.

A képlet tehát világos: a bírálók a Tri­fólium Kft-t hozzásegítették ahhoz, hogy konkurensénél jobb árajánlatot adjon. Vajon a 148 milliós költségcsök­kentés nem borította fel az egész projektet? Ezt kívülálló nem tudhatja, de Tóth László szerint nincs ilyen veszély: 51 érintőképernyő helyett 35-öt fognak elhelyezni és ehhez hasonló változások­ra kell számítani. A bizottság egyik tag­ja azonban a projektről szólva így fa­kadt ki: „Egyszerűen botrányos, legin­kább a Terror Háza karikatúrájának le­het nevezni.”

*

A projektek elbírálása egyébként két lépcsőben zajlott: elsőként egy négyfős szakmai zsűri tett javaslatot. Radnóti Ilona Pécsen élő muzeológus elmondá­sa szerint azonban ez a zsűri mint testü­let, nem létezett: tagjai egyetlen alka­lommal vettek részt a két pályázó meghallgatásán, majd erre alapozva – előre megadott szempontok és szorzók sze­rint – pontozták a pályázatokat. Nem ta­nácskoztak egyszer sem, és Radnótinak arról sincs tudomása, miként használta fel a bírálóbizottság az általuk adott minősítést.

A szakmai zsűri tagjai tehát egymás véleményét sem ismerték, s így azt sem tudhatták, hogy ők, „mint testület”, me­lyik pályázót támogatják. A bírálóbi­zottság tagjai azonban egészen biztosan ismerték egymás véleményét, mert – noha ők is hasonló szisztéma szerint, egymástól függetlenül pontoztak – az összesítés egyértelmű állásfoglalást tükrözött: a Trifólium Kft elsöprő fö­lénnyel nyerte a pályázatot. Hogy mik voltak a győztes pályázat hallatlan eré­nyei, azt nem tudhatjuk, mert a progra­miroda a folyamatban lévő vizsgálatra hivatkozva (lapzártánkig) nem adott semmilyen tájékoztatást.

Gadó János

1 Hivatalos nevén: Holokauszt Dokumentá­ciós Központ és Emlékgyűjtemény Közala­pítvány

2 Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Budapest, 1995, Cserépfalvi.

Címkék:2005-05

[popup][/popup]