Holokauszt konferencia a 60. évfordulón

Holokausztkonferencia a 60. évfordulón

Antiszemitizmus és mentőakciók, zsidótörvények és azok átültetése a bírói gyakorlatba, az Olaszországban tartózkodó magyar zsi­dók deportálása és a romániai-erdélyi zsi­dók sorsa, felelősségre vonás és recepció – néhány kiragadott kérdéskör a Magyar Tudományos Akadémián április 16-18. között megrendezett nemzetközi tudomá­nyos konferencia programjából. Történé­szek, szociológusok, pszichológusok és irodalmárok, tudományterületük szakte­kintélyei elemezték a holokausztot külön­féle szemszögből.

Annak ellenére, hogy a szervezők igye­keztek többféle nézőpontot is bemutatni, túlnyomórészt a történelem dominált a konferencia programjában. Ez a törté­nészdominancia érthető, hiszen számtalan kiváló történész foglalkozik a kérdéssel, azonban izgalmas lett volna, ha több olyan előadást hallhatunk, amely a művé­szetek és a holokauszt kapcsolatával fog­lalkozik. Erre nagy igény lett volna, amit az is bizonyít, hogy Horváth Rita és Sanders Iván irodalmi témájú előadásának hallgatói gyakorlatilag megtöltötték az Akadémia dísztermét.

Egy konferencia programjának összeál­lítása természetesen mindig szubjektív, és elmondhatjuk, hogy a program kárpótolni tudott a hiányérzetért. Több olyan kutatási eredményt is megismerhettünk, amelyek általában inkább csak a szakma szűk ber­keiben ismertek – vagy mert részterülete­ket ölelnek fel, vagy mert Magyarorszá­gon még nem lettek publikálva. Ilyen volt például Kovács M. Mária és Karsai László előadása a zsidótörvényekről, és Schweitzer Gábor előadása arról, hogyan hajtották végre a zsidótörvényeket a min­dennapokban, illetve a bírói gyakorlatban, néha hogyan születtek egymásnak teljesen ellentmondó bírói ítéletek. Viszonylag kis szerep jutott a „klasszikus” mikrotörténeti megközelítésnek, pedig a holokauszt jobb megismeréséhez mindenképpen hozzájá­rulnak az olyan naplók, életrajzi beszámo­lók, mint Szilágyi Ernő memoárja, amelyről Novák Attila tartott előadást.

A konferencia igyekezett felvillantani olyan momentumokat, amelyek valaho­gyan kapcsolódnak a magyar zsidóság tragédiájához. Viszonylag kevéssé ismert például a külföldön élő, ott rekedt magyar ajkú, magyar állampolgárságú zsidóság sorsa. Erről számolt be Michele Sarfati, a milánói Zsidó Dokumentációs Központ alapítvány professzora, de ezt a kérdés­kört érintette Jean Ancel, Radu Ioanid és Holly Case előadása is az erdélyi és romá­niai holokauszttal kapcsolatban.

Külön szekciók foglalkoztak a Soá in­terpretálásának és recepciójának, oktatásá­nak a kérdéseivel. Az utóbbival kapcsolat­ban Kovács Mónika ama figyelmeztetett, hogy a nyugati, izraeli tananyagok nehe­zen illeszthetők be a magyar oktatás struk­túrájába, és komoly a veszélye annak, hogy a Soá oktatását sokan összemossák a holokauszt-emléknappal. Érdekes lett vol­na kitérni ama – akár egy másik előadás keretein belül is hogy az emléknap léte, amely egyébként kétségtelenül tisztessé­ges szándék eredménye, mennyire muzeumizálja és teszi kötelezően letudandó pen­zummá a holokausztot – immár nemcsak az oktatás keretein belül. Ez ugyanúgy hozzátartozik a recepcióhoz, mint azok a pszichológiai következmények, ame­lyekről Erős Ferenc beszélt, vagy azok a negatív tendenciák – mint a holokauszt relativizálása/tagadása -, melyekről Kovács Éva értekezett, és a társadalmi, történészi viták napjainkig tartó hiánya, amely Pók Attila előadásának témája volt.

A művészi-filozófiai interpretáció – mint mindig – a holokauszt esetében is összefügg a társadalom interpretációjával vagy annak hiányával. Bence György Hannah Arendtnek az Eichmann-pert kö­vetően megfogalmazott híres-hírhedt tézi­sét értelmezve a „gonosz banalitásáról”, utalt ama a hatalmas vitára, amelyet Arendt könyve (Eichmann Jeruzsálemben) kiváltott. Míg Arendt és Bence György az elkövetőkre és az elkövetésre fókuszált, az irodalmi témájú előadások az áldozatokra (és ezen belül a túlélőkre). Mindkét előadás tanulsága, hogy a holokausztirodalom gyakori, szinte visszatérő motívuma az identitáskeresés, öndefiníció. Horváth Rita szerint korántsem a véletlen vagy a divat az oka annak, hogy a Soával foglalkozó szépirodalmi alkotások között soknak a családtörténet a műfaja. A foly­tonosság vagy éppen a diszkontinuitás igé­nye logikusan vezet az identitás keresésé­hez és az öndefiníció szükségességéhez. Sanders Iván Kertész Imre munkásságá­nak elemzésekor utal ama, hogy amerikai szempontból Kertész kelet-közép-európai zsidóságképe könnyen tűnhet zsidó ön­gyűlöletnek (és valóban léteznek Kertész műveiben negatív zsidóképek), még akkor is, ha ez az állítás nem helytálló. Az asszimiláns, a vallásos nevelést nem kapott, zsidó kultúrához nem kötődő Kertész ré­széről egyrészt természetesen érthető, hogy zsidósága a Soát, a veszélyeztetettsé­get jelenti, hiszen a „zsidóságélményt” számára Auschwitz nyújtotta, nem a haszidizmus vagy más pozitív azonosulási lehetőség. Ugyanakkor éppen ez a holokausztélmény tette lehetővé számára, hogy átéljen „valamit”, így a Soá mint zsidóság­definíció Kertész esetében nem öngyűlö­let, sőt a zsidó öngyűlöletet megveti.

A konferencia célja nemcsak a szigo­rúan vett új tudományos eredmények be­mutatása volt, hanem annak konkrét vizsgálata is, hogy az eltelt hatvan év mi­lyen mentális változásokat hozott – hozott-e egyáltalán – a zsidó és a nem zsi­dó társadalomban, s hogy mit jelentett a holokauszt az elmúlt évtizedekben és mit jelent ma. És a konferencia címének – A holokauszt Magyarországon 60 év után, európai perspektívában – alighanem ez az igazi tartalma.

Peremiczky Szilvia