Holokauszt Emléknap Kolozsváron

2007. június 11.

Kolozsváron, a deportáltak templomaként számon tartott Horea úti zsinagógában került sor tegnap a Holokauszt Emléknapja című, évente szokásos megemlékezésre, amely a város összes lakói számára nyilvános alkalmat kínál az 1944 májusa óta elmaradt részvét és a kegyelet lerovására.

Hatvanhárom éve, hogy a városból, ahol 16 000 zsidó élt, a körzetből összegyűjtött családokkal együtt 18 000 embert deportáltak. Édesanyám többször mesélte már, hogyan élte át az izraelita szomszédok tragédiáját itt, az Állomás-negyedben, a Hajdú utcában, hogyan búcsúzott tőle a fiatal zsidó ügyvéd, mielőtt felakasztotta magát a közös padláson, mit érzett ő mint fiatal lány, amikor elhajtották a boltost, aki mindig szívesen hitelezett nekik és az összes szegényebb családoknak, meg az orvost, aki ingyen segített sokszor keresztény szomszédain.

	A Kolozsvári neológ zsinagóga

Régi épületek homlokzatán, jó néhány polgári lakásban fedezem fel ma is egy olyan kultúra nyomait, maradványait, amelyik a Kolozsvárt alapító németek után karakteresen alakította tovább szülővárosom jellegét, hangulatát. A néhány száz túlélő többsége alijázott az évek során, még magam is sokakat ismertem közülük a hatvanas években.

Az utóbbi időben részt veszek ezeken az emléknapokon, ahol rendszerint jelen van az RMDSZ képviselője is, hiszen a szervezők meghívják a város vezetőségét, a pártokat, az egyházi hierarchia tagjait. Hiányérzetem évről évre megújul: az ortodox pópa rendszeresen jelen van, de nem látom a magyar egyházak képviselőit.

No jó, ezúttal vasárnapra tették az Emléknapot, s mint tudjuk, templomainkban ebben az időpontban a kolozsvári magyar lelkészek többsége szolgál, sokukról tudni vélem ezt. De azt is tudom, hogy van, aki szabad, a jelenlétük is megoldható lenne. Mi, római katolikusok például büszkén idézzük Márton Áront, aki a deportálások idején határozottan szolidarizált az áldozatokkal, híres beszédére utalunk a Szent Mihály-templomban.

De vajon mennyire élő ez a hagyomány, hogyan adódik át a következő nemzedékeknek? Egyetlen bátor ember megnyilatkozása elég, hogy elaltassuk vele a lelkiismeretünket? Vagy a kiáltó tények ellenére még mindig azt a tévhitet terjesztjük, hogy mi vagyunk itt, a Kárpát-medencében a balsors által leginkább sanyargatott, egyébként ártatlan és tiszta népcsoport?

Az egyház lenne a leghivatottabb arra, hogy tudatosítsa: ami 1944-ben a zsidókkal Erdélyben megtörténhetett, nem csupán a német megszállók részéről gyakorolt kényszer következménye volt. Nem lehet immár figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Csík vármegyében például jóval a német megszállás előtt, 1940-ben, Máramarosban pedig 1942-ben nem a német SS, hanem a magyar hatóságok gettósították és küldték zsidó-magyar honfitársainkat a megsemmisülésbe.

Ebben a vonatkozásban feketén-fehéren nyilvánosságra kerültek a tények: a bécsi döntés utáni Észak-Erdélyből 127 377 zsidót deportáltak a haláltáborokba, és 1946 májusáig mindössze 19 764-en tértek vissza. Nem feledhetjük, mekkora vesztesége ez az egész erdélyi magyarságnak is: a deportáltak java része magyar anyanyelvű és műveltségű, a magyarság anyagi és kulturális értékeit gyarapító személy volt, az irodalom-, a művelődés-, a tudománytörténetben számon tartandó alkotók is, akik „kettős kisebbséget” vállaltak velünk a Trianon utáni nehéz időkben.

Néhány hónapja mutatták be Budapesten A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájának három kötetét, Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán rendezte sajtó alá, a Park kiadónál jelent meg. Településenként, családokra, személyekre lebontva mindenki számára hozzáférhetően itt vannak a lesújtó tények.

Szégyenkezem, hogy hatvanhárom év alatt hova jutottunk: nálunk Wass Albert olvasottsága megelőzi a Bibliáét. Azé az egyházi segédlettel kultikus figurává avatott íróé, akinek hite szerint a nemzet az Isten, és aki tagadja a holokauszt tényeit.

Cs. Gyímesi Éva

(Forrás: www.maszol.ro)