Holokauszt a magyar képzőművészetben

Írta: ERDŐ PÉTER - Rovat: Archívum

ERDŐ PÉTER

Holokauszt a magyar képzőművészetben*

Igen Tisztelt Igazgató Úr, Hölgyeim és Uraim!

Örömmel teszek eleget Túrán Ró­bert igazgató úr felkérésének, hogy bevezető szavakat mondjak e jelentős és drámai üzenetekben gazdag kiállí­tás magyarországi megnyitóján. A ki­állítást a múlt hónapban a Római Ma­gyar Akadémián mutatták be, ezzel is tanúsítva, hogy a gazdag művészeti anyag a magyar kultúra egy meghatá­rozó részét tárja a látogatók elé. Ez a meghatározó erő nem puszta történel­mi tény, hanem abban a hatásban is tetten érhető, amely bennünk, mai nézőkben tovább él és működik.

A magyarországi holokauszt hatva­nadik évfordulója számtalan szomorú eseményre és egy egészében is sötét és tragikus korszakra emlékezteti a mai nemzedéket. Ahol szándékosan pusztítják az életet, ott az emberi mél­tóság és minden erre épülő érték is pusztul. Pusztul az emberi bizalom és szolidaritás, pusztul a társadalom, benne a tudomány, az irodalom és a művészet: igen, az érdek nélkül is örö­met okozó, az Örök Szépséget tükröző művészet is. A szépet, jót és igazat megalkuvás nélkül kereső művészben különösen világosan jelenik meg az Alkotó képe. Ez adja a művész hivatá­sának egyedülálló nagyszerűségét és felelősségét is.

Amikor megbélyegezték a magyar zene és irodalom olyan óriásait is, mint Bartók Béla vagy Móricz Zsigmond, amikor olyan magyar költőket gyilkoltak meg, mint Radnóti Miklós, aki a bombázásoktól féltő szeretettel, szinte imádkozva óvta volna a hazáját, akkor a gyilkos szenvedély a képzőművészetet sem kímélte.

Ez a mostani kiállítás részben olyan művészek munkáit mutatja be, akik maguk is odavesztek a vészkorszak­ban, mint Goldman György vagy Far­kas István, aki a párizsi iskola kiemel­kedő festőművésze volt: munkássága mintegy jelképe a háború előtti idők polgári világának – egy egész korszak kultúrájának és elmúlásának. A túl­élők közül többen a képzőművészet új irányzatainak élharcosai lettek, mint Bálint Endre vagy Bokros Birman Dezső. És mennyi újat, értékeset, stílusteremtőt alkothattak volna azok, akik nem tértek vissza?

Ismét mások a korszak túlélői közül művészetükben hordozták a megsem­misítőtáborok szörnyűségeit, azokat a li­dérces emlékeket, amelyektől soha nem tudtak megszabadulni. Kádár György, Lukács Ágnes vagy Hegyi György alko­tásai ezt az emlékezést példázzák. Gedő Ilka, Anna Margit és mások műveit a gettó emlékei határozzák meg.

A mostani nagyszabású, közös kiál­lítás lehetővé teszi számunkra, hogy hatvan év távlatából rátekintsünk az 1938-tól 1945-ig terjedő időszakra. A nézőből, minden magyar nézőből ön­kéntelenül is feltör a kérdés: Mi tör­tént? Az egész magyar kultúra lett iszonyatosan szegényebb annyi mű­vész, tudós, író, költő és annyi más „kiművelt emberfő” elpusztításával. A magyar kultúra egészén hosszú időre tátongó seb maradt. A gyász és a keserűség mindannyiunké. De min­den magyarnak, minden európainak közös lehet a reménye is. Ars longa, vita brevis: a művészet hosszabb, mint a földi élet. A szépség örökkéva­lóságért kiált.

A művészetek arra törekszenek, hogy megismerjék magát az embert, az ember problémáit, az ember leg­mélyebb tapasztalatait magáról és a világról. Azon igyekeznek, hogy fel­tárják az ember helyzetét a történe­lemben és az univerzumban, hogy megvilágítsák nyomorúságait és örö­meit, elemi szükségleteit és csodála­tos képességeit, s elénk vetítsék az ember jobb állapotának távlatait. Így a művészet felemeli magát az emberi életet. Hitünk szerint az igazi műalko­tás Istenhez emeli a lelket (vö. II. Va­tikáni Zsinat, Gaudium et spes 62). Ez a fölemelkedés hozzájárul az igazsá­gosabb és testvériesebb társadalom építéséhez. Munkatársakká avatja a jóakaratú embereket a lényeges erköl­csi értékek megfogalmazásában és megvalósításában, bennünket pedig, akik vallási közösségek szolgálattevői vagyunk, arra hív fel, hogy ne­veljük az embereket a népek és a kü­lönböző hitvallások iránti tiszteletre, méltóságuk elismerésére (vö. közös nyilatkozat az Apostoli Szentszék és az Izraeli Főrabbinátus képviselőinek találkozójáról, Grottaferrata, 2004. október 17-19.).

Elismerés és köszönet illeti a kiállítás rendezőit és szervezőit, hiszen nem csupán egyes műalkotásokat mutatnak be, hanem lenyűgöző összképet nyújta­nak, tanítanak és vigasztalnak. Szívből kívánom, adjon ez a kiállítás minél töb­bünknek tiszta emlékezést, reményt és katarzist, kulturális életünknek, közgondolkodásunknak pedig gazdagodást és igaz önmagára találást.

*Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek be­széde 2004. november 16-án, a Budapesti Zsidó Múzeum azonos című kiállításának megnyitóján hangzott el. A tárlat másik megnyitóbeszédét Schőner Alfréd főrabbi, az ORZSE rektora tartotta.

Címkék:2005-01

[popup][/popup]