Holokauszt – Az örökség használata

Forrás: Népszabadság

2008. március 1. / György Péter 2004-ben a világszerte sok vitát kavaró varsói művész, Artúr Zmijewski arra kérte az Auschwitzot túlélt, kilencvenkét éves lengyel Jozef Tarnawát, hogy a már a beszélgetésüket is rögzítő kamera jelenlétében tetováltassa újra az évtizedek alatt elhalványult tábori identitását jelző számot a karján.

Zmijewski a megújított tetoválás rekonstrukciójának, renoválásának előnyeire hívja fel az aggastyán figyelmét, s kifejti, hogy megítélése szerint az eljárás nem von le semmit a tetoválás eredetiségéből, tehát bizonyító erejéből.

Ha valaki arra tenne kísérletet, hogy tud-e olyan – a kortárs művészet kontextusában – értelmezésre váró akcióról, amely minden egyes mozzanatában, etikailag és esztétikailag egyaránt elháríthatatlan prokovációt jelent, akkor bizton fordulhat a 80064 címet viselő alkotáshoz. Igaz, Zmijekwski további munkái is alkalmat teremtenek arra, hogy számos kritikusnál, megfigyelőnél, szó szerint kiverjék a biztosítékot. Azaz a TRAFÓ-ban bemutatott művész azok közé a kortársak közé tartozik, akiknek minden alkotása magának a művészetnek a mibenlétére kérdez rá. Ugyanakkor a műalkotás mibenlétére vonatkozó kérdés elválaszthatatlan a művészi szabadság erkölcsi határainak problémájától. A Zmijewski kiállítását értelmező eddig megjelent kritikák egyik része megállapította, hogy az – kétségtelenül – határátlépést jelent, egy festő-kritikus pedig egyszerűen giccsesnek nevezte. Ha azonban nem tévedek, a tulajdonképpeni kérdés nem az, hogy Zmijewski provokációt hajt-e végre, tabut sért-e, hanem az, hogy miért teszi? – s attól tartok, hogy a válasz reményében, kicsit hátrébb kell lépnünk.

Ha provokációról, traumáról, szimptómákról, tehát a holokauszt emlékezetkultúrájának visszatérő fogalmairól beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a 80064 kortárs lengyel alkotás. Lengyelül beszélni a holokauszt történetéről nem ugyanaz, mint németül, vagy épp magyarul, még akkor sem, ha ez a három nyelv, kultúra, társadalom széjjelbonthatatlan közös történeteinek, felelősségeinek, kiszolgáltatottságának egyik színtere épp Auschwitz. Lengyelül azonban Oswieczimet mondanak s gondolnak, még akkor is, ha az előbbi árnyéka ráborul az utóbbira. Azaz: abban a ma is létező városban egyszerre zajlott le a XX. század világtörténelmi botránya, és a mai lengyel társadalom elháríthatatlan, nyomasztó feszültségeit is okozó történelme. (Vö. a Népszabadság múlt hétvégi számában a háború utáni antiszemitizmus összefüggéseit elemző Jan Gross könyve kapcsán Miklós Gábor is rámutatott.)

Zmijewski tehát nem egy imaginárius és neutrális térben beszélgetett egy holokauszt-túlélővel, hanem egy nagyon is reális kontextusban. Két lengyel beszélt egymással egy olyan dologról, aminek végigondolását, elemzését millió és millió feddhetetlen lengyel is máig hárítja, s ha tehetné, tán még évekig hárítaná. Sietve tegyük hozzá, hasonlóan millió és millió feddhetetlen magyar állampolgárhoz, s a kortárs magyar kultúra nagy részéhez. Megítélésem szerint mi, magyarok rémülten és tehetetlenül nem tudunk sem mit kezdeni, sem tudomást venni mindazzal az iszonyatos és magyarázhatatlan vérengzéssel, amit például a 2. magyar hadsereg követett el Ukrajnában, még pusztulása, majd évtizedekre szóló felejtése előtt. Ahogyan mit sem gondolunk arról, hogy miként tartozna mindannyiunkra majd félmillió magyar állampolgár módszeres kiirtása. Ó, hányszor hallottam már okosnak tűnő ifjaktól, hogy mi közük van nékik ehhez az egészhez – némely budapesti álértelmiségi úrigyerekek körében divat lett lenézni az antirasszizmust.

Zmijewski összes provokációja, hűvös ésszel végiggondolt bonyolult alkotása a rettenetes háború áldozatainak országát, a nácik ellen harcoló Honi Hadsereg dicsőséges múltjának megbonthatatlan bizonyosságában élő lengyel társadalmat provokálja. S lássuk be: a szimptómákat teremtő elhárítás, az elfojtás feloldása nem szép szavakon, s végképp nem a humanista pedagógia bevált és krízist elkerülő megoldásaival oldható fel. Zmijewski olyan lengyel, aki – úgy tűnik – egy olyan társadalomban szeretne élni, amelyben összehasonlíthatatlanul kevesebb a hazugság, önsajnálat, alkalmanként érdemtelen büszkeség. Zmijewski e műve elkészülte előtt két évvel forgatta le Varsóban Polanski a Zongorista című filmet, amely egy, a varsói gettót, majd felkelést egyaránt rejtőzködve túlélő szerencsés túlélőről szól – s minthogy a tündérmese mögött egy igaz élettörténet rejlett, a mégoly “kegyetlen” képek is vigasztalást ígértek mindazoknak, akik a humanista pedagógia hívei. Miközben lengyelek, magyarok: nem nagyon óhajtjuk megérteni, hogy az évtizedes elhallgatások, nemzedékeken átívelő sebek, szorongások, soha végig nem elemzett sértésekből összeálló sors-összefüggések rendszere, melyet mindközönségesen nemzeti kultúrának is hívunk, nem oldhatóak fel traumák által teremtett új kontextus, új tapasztalatrendszer megértése, megélése nélkül. A Sorstalanság című film nem más, mint ennek a humanista pedagógiából következő esztétikai csődnek a magyar mintapéldánya, amely Polanskihoz hasonlóan megváltást, megoldást, katarzist kínál ott – ahol minderre semmi, de semmi ok nincsen. Az a beláthatatlanul bonyolultabb és több kockázatot magában rejtő esztétika, amelyet Zmijewski követ: a műalkotások által teremtett új és ismeretlen összefüggésrendszer, új horizontok – ugyanis az önismeretre kényszerít, s nem megnyugtat, hanem kínosan, zavarba ejtően, kihoz a sodrunkból. S ez így van jól. Különös véletlen, hogy Zmijewski kiállításával egy időben mutatták be a TRAFÓ-ban a Hotel Modern, e holland társulat előadását, a Tábort, amelyben három színész egy igen nagy, Auschwitzot ábrázoló makettekkel teli “terepasztalon” bábukkal játszották el a megsemmisítő tábor egy napját, s a színházi akciót folyamatosan felnagyított, a film nyelvére, médiumára lefordított képek sorozata kísérte. A Hotel Modern művészetpedagógiája – melynek valójában semmi, de köze sincs a gyermekkultúrához – közelebb áll Zmijewski munkáihoz, mint a haláltáborokat, a világháború korát felidéző játékfilmek, amelyek legfeljebb a Morricone-féle light music által ígért terapeutikus megnyugtatásra, rituális emlékezésre alkalmasak.

Látjuk tehát, hogy a trauma és provokáció a holokauszt pedagógia megkerülhetetlen eszköztára: ha csak nem véljük úgy, hogy az emlékezés és emlékeztetés kizárólag olyan reménytelenül üres és nevetséges rítussá züllhet, mint azt több millió magyar állampolgár átélhette április 4-én vagy épp március 21-én, vagy – nem pusztán az én saját rémületemre és bánatomra, október 23-án történik. S persze a kérdés az, hogy a trauma kiváltója miként képes utóbb mégis feloldani, sorsfordító életeseménnyé lefordítani az általa kiváltott, teremtett helyzetet. A francia elnök például pár napja egy olyan törvényt fogadtatott el, amelynek értelmében ősztől, a köztársaság minden általános iskolás gyereke adoptálni köteles egy, a világháborúban, a holokausztban elpusztult francia zsidó származású gyereket, nevét, emlékezetét. Ez az állami szintre emelt prokokávió, traumateremtés, sokat vitatott eszköz, olyan megalomán emlékezetpolitikai akció, ami iránt nekem súlyos kétségeim vannak. Zmijewski módszere tényleg mélyen nyugtalanító, de ne felejtsük el, hogy kontextusa: a kortárs művészet terei, így a TRAFÓ jelentős mértékben elősegítik, előkészítik a trauma feldolgozhatóságát. Ezért is olyan fontos a kiállitás terében megtekinteni ezeket a videofelvételeket, amelyek alapvetően mást jelentenek ebben az elzárt és időtlen térben, mint a populáris kultúra forgalmasabb, kommerciális intézményeiben.

Ám az igazi kérdés – úgy vélem – túlmutat a prokováció megtörténtén, s öszszefüggésben áll annak aktuális kontextusaival: magyarán szólva az esztétikai tapasztalat politikai interpretációjával, a lehető legkevésbé a magas művészet normáihoz illően szólva: hasznával. Mert tagadhatatlan, hogy a holokauszt emlékezetpolitikai kultúrájának, a több mint hatvan évvel ezelőtt történteknek a kivételessége, egyedisége nem légüres térben, önmagában áll. Mindez nem jelenti azt, hogy ami történt, az nem önmagában érdemes a kötelező emlékezetgyakorlatokra. De: mégsem önmagában áll, a posztholokauszt-állapot nem más, mint a kortárs társadalmak feszültségekkel teli jelene. S ez a jelen vészterhes: mert új és új rasszizmusokkal, megvetésekkel, kizárásokkal van tele. Ma senki, de senki nem beszél a mi hazánkban a cigányok kiirtásáról, de szinte – amint azt látjuk – drámai mértékben nő azoknak a száma, akik a roma származásban jóvátehetetlen és feloldhatatlan különbséget látnak, akik számára a különböző elkülönítő intézkedések már nem elfogadhatatlanok. A Magyar Gárda léte nem véletlen. A mai magyar társadalom még azért nem söpörte ki magából ezt a gyalázatos neonáci szervezetet, mert már nem kis mértékben azonos azzal. Ez a drámai tény arra mutat, hogy a traumák nélkül élő nemzedékek: nem tanultuk meg a holokauszt leckéjét.

Miszerint azért kell személyesen és elháríthatatlanul magunkra vonatkoztatva megélnünk mindazt, ami egykor történt, hogy tudjuk, hogyan kell, kellene viselkednünk azokkal a rasszista gazokkal, akik a cigányokkal, tőlünk távolabbra Nyugat-Európában a mohamedánokkal, a ki tudja honnan jövő, miféle menekültekkel szemben fogalmazzák meg az elkülönítés, kirekesztés technikáit, állítják fel a politikai programok kereteit. A holokauszt emlékezete az univerzalizmus álláspontjának fundamentuma. Oswieczim/Auschwitz halottai minden üldözött kisebbség védelmére keltek. Artúr Zmijewski – e Pesten tudomásul nem vett, félreértett művész – kiismerhetetlen provokációi egy fenyegető jelenből a közeljövőre mutatnak.