Holocaust-responzumok

Rabbi Ephraim Oshry 1914-ben született Litvániában. A korszak híres rabbinikus tekin­télyeinél tanult. A második világháborút a kovnói gettóban vészelte át. Jelenleg New York­ban él. Az itt következő fordítások egy ötkötetes responzumgyűjtemény rövidített, angol vál­tozatából készültek.¹ A responzumok szüle­téséről a szerző így vall:

„Sheilos Uteshuvos MiMa’ makim – szó sze­rint: kérdések és válaszok a mélységből – a kovnoi gettóban, Slobodkán születtek, ott, ahol a Holo­caustot átvészeltem. Azokban a sötét napokban jegyeztem le ceruzával, cementeszsákokból tépett papírdarabokra a kérdéseket, amelyekkel zsidó testvéreim hozzám fordultak, és a rájuk adott válaszokat. A lejegyzett esetek a zsidó vallási élet megtartásának problémáival kapcsolatosak, ame­lyeket a gettóélet nehézségei és veszedelmei vetet­tek fel. A feljegyzéseket bádog konzervdobozokba helyeztem. Ezeket pedig a gettó földjébe temettem, abban a reményben, hogy majd előkerülnek a háború után, történelmi emlékül szolgálva arra, hogy a kovnoi gettó zsidósága – a körülményektől függetlenül – a Tóra törvényei szerint igyekezett élni.”

Kockáztathatod-e a saját biztonságodat azért, hogy egy másikat megments?

Kérdés: Amikor a németek 5701 Sziván 28-án, – 1941. június 23-án – behatoltak Litvániába, barbaritásuk a zsidók­kal szemben a legkülönfélébb gonosz és gyűlöletes tettekkel azonnal megmutatkozott. Nap nap után vadászták a zsidó férfiakat és nőket Kovnó utcáin, és a Hetedik Erődbe küldték őket, ahol sorsunk megpecsételődött. Az átkozott gonosztevőket a litvánok is segítették, akik örültek az al­kalomnak, hogy nyíltan üldözhetik a zsidókat, akiket mindig is gyűlöltek.

Ahogy azt a Talmud is mondja: „Bárki, aki bajt hoz a zsidókra, vezetővé válik.” A litvánok között akadtak néhányan, akik különösképpen kegyetlenek voltak, a zsidókhoz. Főleg akkor, amikor kedvében akartak járni német gazdáiknak. A németek a zsidóüldözésben kulcspozíciókat biztosítottak a litvánoknak azért, hogy megerősítsék őket gyűlöletükben. Ezek pedig, akik éppúgy raboltak és öldököltek, mint a németek – sok szenvedést okoztak a zsidóknak. Abban az időben százával tartóztatták le a zsidókat, köztük sok jesiva növendéket is az utcákon, hur­colták el őket otthonaikból.

Azokban a félelemmel telt napokban kért meg mesterem, a nagy gaon² és caddik,³ Rav Avrohom Grodzinsky – az I-ten álljon bosszút haláláért – a Slobodka Jesiva vezetője, hogy menjek el Rabbi Dávid Itzkovitchhoz, a Rabbitanács tit­kárához, és kérjem meg őt, hogy folyamodjon a litvánokhoz – akiket ő még a háború előttről ismert – a zsidóüldözések ügyében. Vegye rá őket arra, hogy bocsássák szabadon a jesiva növendékeket.

Az a kérdés merült fel, hogy vajon szabad-e neki – a halacha szerint – a litvánokhoz fordulni a jesiva növendékek ügyében. Hiszen ők őt is éppoly könnyen elfoghatják, mint bármely más zsidót. Szabad-e neki kockára tenni saját életét azért, hogy zsidó testvéreit megmentse?

Válasz: Szigorúan a halacha szerint senki sem kényszeríthette volna Rabbi Itzkovitchot. hogy életét veszélyeztesse azért, hogy a jesiva növendékeket megmentse. Mégis, hogyha – érzékeny, szellemi ember lévén – kockáztatná önmagát abban a reményben, hogy meg tudja őket menteni, minden bizonnyal senki sem állna az útjába. Egy ilyen esetet nagy figyelemmel kell tanulmányozni. Kötelessége volt az, hogy – saját biztonságára ügyelve – felkutassa azokat az eszközöket, amelyek segítségével eleget tehet bölcseink út­mutatásának: „Aki csak egy zsidó életet is fenntart, olybá vétetik, mintha az egész világot fenntartaná.” Ez kétszeresen is igaz volt abban az időben, amikor az ellenség megkísérelte a zsidóság testét és szellemét egyszerre elpusztítani, mert a Tóra fennmaradása azoktól a jesiva növendékektől függ. akik az életüket arra szánták, hogy azt tanulmányozzák. A néme­tek és a litvánok a Tóra-vezetőkre öntötték ki dühüket, és megbecstelenítettek mindent, ami a zsidó népnek szent. Az­zal is, hogy kínozták és lemészárolták a mártírokat, a zsidók I-tenét becstelenítették meg.

Mindenkinek – aki felmérte, hogy mi forog kockán – kötelessége volt megtenni minden tőle telhetőt, hogy meg­mentse a jesiva növendékeket azért, hogy I-ten gyertyája, a Tóra fénye ki ne hunyjon. Csak így tudtuk valamennyire is meggátolni a gonosz tervet abban, hogy elpusztítsa a Tórát és megakadályozni azt, hogy kitörölje emlékét a világból.

Rabbi Itzkovitch eleget tett a kérésemnek és bátran kiállt a jesiva növendékek érdekében. Elérte, hogy a litvánok szabadon bocsássák őket. I-ten! Emlékezzél meg erről, az ő javára! És állj bosszút az ő ártatlan véréért, amelyet később egy haláltáborban ontottak ki!

Zsidók, akiket arra kényszerítettek, hogy Tóratekercset tépjenek szét.

Kérdés: 5701 Elul 4-én -1941. augusztus 27-én – a néme­tek kóbor kutyákat és macskákat fogtak el, Neier Kloizba vitték és agyonlőtték őket. Ez egy tanház Slobodkán, mely a litván fővárosnak, Kovnonak egy külvárosa. A németek itt állították fel a kovnoi gettót. De a brutális gyilkosok fékevesztett szenvedélye nem elégült ki abban, hogy meg­gyalázták és állatok tetemeinek gyűjtőhelyévé tették ezt a szentélyt. Ezek után több zsidót arra kényszerítettek, hogy saját kezükkel tépjenek szét egy Tóratekercset, és hogy a pergamendarabokat a lelőtt állatok tetemeinek betakarására használják. Másoknak pedig végig kellett nézniük, hogy a Tóratekercset darabokra tépik, és hogy az I-ten neve megszentségteleníttetik az állatok vérétől.

Később néhányan közülük elmentek a néhai kovnoi rab­bihoz, Avrohom DovBer Kahana Shapirához és megkérték őt, hogy határozza meg a bűnbánat módját mindazok számára, akik jelen voltak a tragikus eseménynél és főleg azoknak, akiket arra kényszerítettek, hogy a Tórát a saját kezükkel szentségtelenítsék meg.

A gettó lakosai, akik értesültek erről a rettenetes eseményről, ezt annak jelének tekintették, hogy a németek dühe az egész közösségre kiáradt. Ezért valamennyien he­lyesnek láttuk, hogy a bűnbánat valamilyen formáját ma­gunkra vegyük és kérjük az I-tent, hogy könyörüljön meg népén, és hogy mondja már a Sátánnak azt, hogy „Elég!” Mivel a kovnoi rabbi akkor nagyon beteg volt, engem kért meg, hogy tanulmányozzam a problémát, és hogy pontosan határozzam meg azt, hogy mi is a teendő.

Válasz: Azoknak, akik látták, hogy a Tóratekercset darabokra tépik, meg kellett szaggatniuk ruháikat. Azoknak a gettóbeli lakosoknak, akik nem látták a megbecstelenítés tettét saját szemeikkel, csak hallottak róla másoktól, nem kellett ezt cselekedniük.

Akiket arra kényszerítettek, hogy saját kezükkel tépjék szét a Tóratekercset – még ha fegyverrel kényszerítették is őket – böjtölniük kellett, azoknak is mind böjtölniük kellett, akik tanúi voltak ennek a szörnyű eseménynek. De senki sem kényszeríthette őket arra, hogy böjtöljenek, ha az éhség vagy a gettóban kiállt mindennapos szenvedések annyira legyengítették őket fizikailag, hogy nem tudták volna a böjtöt kibírni. Habár a gettó azon lakóinak, akik nem voltak jelen az esetnél, hanem csak másoktól hallottak róla, nem kellett böjtölni, kötelességük volt, hogy adakozzanak jótékony célra annyit, amennyit csak tudnak.

Az esetet követő szombaton arra buzdítottam a közösséget, hogy vizsgálják meg saját tetteiket és tartsanak bűnbánatot, főleg pedig, hogy adjanak megfelelő tiszteletet a Tóratekercseknek, és – különösképpen – a tóratudósoknak. A kovnoi rabbi mindebben egyetértett velem.

Kaddis-mondás egy nem-zsidó nőért

A szenvedés napjaiban, amikor az átkozott németek kíméletlenül irtottak fiatalt és öreget, férfiakat és nőket, a litvánok, akikkel a zsidók évszázadokon át együtt éltek, együttműködtek a németekkel a zsidók legyilkolásában és vagyonuk elkobzásában. Felkutatták a zsidókat, bárhol rej­tőztek is, és mikor rájuk akadtak rögtön átadták őket német gazdáiknak, akik tovább kínozták, és – végül – megölték őket.

A zsidókkal szemben érzett heves gyűlölet ellenére, ame­lyet a németek a bosszúállás lángjává lobbantottak föl, voltak olyanok is a nem-zsidók között, akiket fájdalmasan érintett mindaz a kegyetlenség, ami a zsidókkal történt, és nem ülhettek tétlenül. Márpedig bármit tettek is, az óriási kockázattal járt, mivel a németek azonnal agyonlőttek bárkit, aki azzal volt gyanúsítható, hogy zsidóknak segít. Mégis, ilyen emberek léteztek, és mentettek zsidókat, bármi áron.

1945-ben, röviddel felszabadulásunk után, Reb Moshe Segal a következő kérdéssel fordult hozzám: őt egy nem­-zsidó nő mentette meg, óriási kockázatot vállalva ezzel magára. A pincébe rejtette el tíz másik zsidóval együtt, élel­met és védelmet biztosítva valamennyiüknek a felszabadulásig. A háború után – mikor ezek a zsidók meg szerették volna hálálni valamiképpen ezt a nagy jótettet – mély megrendüléssel tudták meg, hogy a nő közvetlenül a felszabadulás után meghalt. Elhatározták, hogy Kaddist mondanak érte és Reb Moshe Segalt választották ki a felada­tra. Az ő kérdése az volt, hogy vajon szabad-e Kaddist mondani egy nem-zsidóért.

Válasz: A Kaddis tulajdonképpen egy I-tent dicsőítő ima. Amikor a babiloni Rabbi Nathant Exilarchának nevezték ki, a kántor a következő mondatot toldotta be a Kaddisba: „A te életedben és a te napjaidban és a mi Exilarchánk életében és az egész zsidó nép életében.” Éppígy szokás volt Maimonides idejében hozzáadni a Kaddishoz a következőt: ,,A te életedben és a mi mesterünk Moshe Ben Maimon életében.” Amiként lehetséges másokat megemlíteni a Kaddisban, éppúgy – nyilvánvalóan – lehetséges Kaddist mon­dani azért a nem-zsidó asszonyért, aki oly sok zsidót mentett meg a haláltól. A Sefer Chasidim azt tanítja, hogy megengedett azt kérni I-tentől, hogy jó szándékkal fogadja annak a nem-zsidónak a kérését, aki jót tett a zsidókkal. Az élet megmentése pedig a legnagyobb jó, amit bárki is tehet egy zsidóért. Nemcsak, hogy megengedett rá emlékezve Kaddist mondani, hanem micva is így cselekedni. Aki jótéteményeket ad a zsidó népnek, adjon Ő valamennyi jóakaratú nem-zsidónak is, aki kockáztatta életét, hogy zsidó életet mentsen.

Az „…aki nem teremtett rabszolgának” – áldás mondása a gettóban.

Kérdés: Mi, a kovnoi gettó zsidói Litvániában a németek szolgái voltunk; éjjel-nappal, megállás nélkül dolgoztunk; éheztünk és semmit sem kaptunk fizetségül. A német ellen­ség eltökélte teljes kiirtásunkat. Teljesen feleslegesekké vál­tunk. A többségnek meg kellett halnia.

Egy reggel az ima alatt Reb Avrohom Yosef, aki a közösséget a reggeli imánál vezette mikor az „…aki nem teremtett rabszolgának” áldáshoz ért, keserűen kiáltott az Egek Urához: Hogy mondhatom egy szabad ember áldását? Egy állandóan megvetett és megalázott éhes szolga hogyan dicsérheti a teremtőjét az „…aki nem teremtett rabszol­gának”. Áldással? Minden reggel, mikor az imát vezette, ugyanígy kiáltott fel. És mindazok, aki vele imádkoztak, hasonlóképpen éreztek. Arra kértek, hogy adjak útmutatást abban a kérdésben, hogy vajon ki kellene-e hagyni az áldást, mivel hogy paródiának tűnik. Ez esetben pedig tilos mondani. Vagy pedig tilos kihagyni vagy megváltoztatni annak az imaszövegnek bármely részét, melyet bölcseink állapítottak meg?

Válasz: Egy korai imaszöveg kommentátornál azt olvas­suk, hogy ez az áldás nem a fizikai, hanem sokkal inkább a lelki szabadságunkért dicséri az I-tent. Ezért úgy határoztam, hogy ne változtassuk meg és ne hagyjuk ki ezt az áldást semmilyen körülmények között. Épp ellenkezőleg. Fizikai rabságunk ellenére sokkal inkább kötelességünk volt az áldást mondani azért, hogy megmutassuk ellenségeinknek, hogy mint nép, szellemileg szabadok vagyunk.

Jegyzetek

1. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Rabbi Ephraim Oshry:

Responza from the Holocaust Judaica Press 1989. N.Y. (A ford.)

2. Bölcs.
3. Erényes ember.

Schmelowszky Gusztáv fordítása