Holocaust, Babij-Jár, Bor

Beszélgetés Varga Imrével

A Dohány utcai zsinagóga kertjében 1990. július 8-án avatták fel a Holo­caust-emlékművet

A GYENGE SZÉLBEN hajladoznak az acélágak, leveleiket rájuk most rögzítik. Azokon olvasom: dr. Bajor Sándor Szolnok… Winter Chaya Budapest… Bleier Jenő Nagy­atád … dr. Krausz Zsigmond Székesfehérvár … Lefkovics család Sátoraljaújhely… Mártírok, akik­nek teste valahol a távolban enyészett el, a kicsiny fémlap őrzi majd nevüket. Az emlékmű felavatása előtti napokban vagyunk. A befeje­ző munkákat irányítja Varga Imre, közben erről és más műveiről, em­berségről és embertelenségről beszélgetünk.

-Udvariaskodó bevezető és élet­rajzi adatok helyett elsőként inkább a mindenkit foglalkoztató kérdésre szeretnénk választ kapni: Ön, a ke­resztény ember, aki 1944–45-ben nem szenvedett, nem érte gyász az üldöztetések miatt, miért állított mementót az elveszetteknek?

-1945 óta fájlalom, és a magyar nép szégyenének tartom, hogy az országban évtizedeken át egy tenyérnyi kő sem siratta elpusztított honfitársainkat. Igaz, a háborúnak más áldozatai is voltak, de más do­log fegyveres harcban, a hazáért dicsőségben elesni, mint gyermek­ként, aggként, terhes asszonyként meggyötörve, megkínozva elpusztul­ni. Háromszor zarándokoltam el Auschwitzba, s aki ott jár, még ha gránitból van is a lelke, akkor sem maradhat érzéketlen a látottak iránt. Én azonban idegrendszeremmel dol­gozom, azonosulok minden szenve­dővel. Egy-egy auschwitzi látogatás megerősítette elhatározásomat, hogy itthon is el nem felejthetővé teszem az áldozatokat. A 60-as, 70-es évek­ben – miközben a terveket készí­tettem – tárgyaltam miniszteriális személyekkel, a Magyar Zsidók Or­szágos Képviselete illetékeseivel – eredménytelenül…

-Nemcsak együttérzőként, ha­nem művészként is járt a szörnyű­ségek színhelyén, mert elkészítette a magyar mártírok szenvedéseit fel­idéző barakkban a szögekből kivert rács-kompozícióit.

-Nem tudom, hogy áll-e még, mert a kiállítás felújításakor elrak­tározták, s azt hallottam, hogy pénzhiány akadályozza visszaállítá­sát.

-A zsidókhoz tehát legfőképpen a szánalom fűzi?

Szó sincs róla! Én eddig nem zsidókról szóltam, hanem mártírok­ról. Nem vagyok filoszemita, mint ahogy nem vagyok magyar-, len­gyel-, franciabarát se. Földbirtokos apám, paraszt származású anyám, egész családom és jómagam immunisak maradtunk minden faji uszí­tással szemben. Ezért volt számom­ra természetes 1944-ben, hogy ami­kor az utcán összetalálkoztam gye­rekkori cimborámmal, Siklós Pistá­val, őt a régi szeretettel öleljem át, én, aki pilótahadnagyi csillagot vi­seltem, a másik csillagost, aki azt mellén viselte – sárgából. Hogy származásuk nem különbözteti meg az embereket, ezt a véleményt erő­sítette fel bennem pályám, hivatá­som, a művészet. Ugyan mit számít, hogy egy költőnek, zenésznek, fes­tőnek, szobrásznak mi a nemzetisé­ge, vallása!

-Lenyűgöző művei között a Há­ború emlékműve. A katonaszobro­kon daliák állnak, vagy hullnak porba. Az öné féllábú, csonkolt ke­zű, kitüntetésekkel teli torzó, elret­tentő figyelmeztető a militarizmusra. Hatásos lenne felállítani ott, ahol katonai vezetők tanácskoznak, vagy éppen az ENSZ-ben.

-Csak a Norvég Nemzeti Galé­riába jutott el… De visszatérve előbbi témánkra: miközben nem te­szek egyénileg különbséget izraeli­ta és más vallású honfitársaim kö­zött, a zsidóságnak, mint etnikum­nak, meghatározó szerepet tulajdo­nítok a múlt századi reformokban. És az ipar, kereskedelem mellett gazdagították a magyar tudományt, és művészetet is, alkotóként, mecé­násként.

-Ezért készítette el Hatvani La­jos mellszobrát?

-Úgy van!

-Megrázó alkotása, a Babij-Jár csupán kiállításokról ismert. Olva­sóink tudják, hogy a Kijev melletti Babij-járban napokon át gyilkolták a németek a város és más ukrán te­lepülések zsidóit. A mű verembe hulló Jézusokat ábrázol. Nem értem az allegóriát.

-Minden ártatlanul megsemmi­sített emberben az Istent ölik meg. Hogy ezt tudatosítsam, ábrázoltam Istent, vagyis Jézust. (Ennek az emlékműnek meg nem valósításá­ról a mester nem akart nyilatkozni, de köztudott, hogy felajánlotta azt a szovjet követségen keresztül Ki­jev városának. Nem tartottak rá igényt. Bízunk abban, hogy ez az álláspont nem végleges.)

-Halálra ítéltekről szól a jól is­mert erőltetett menet is.

-Kevés halálra ítélt írta meg sorsát, ezek egyike Radnóti Miklós, s az Erőltetett menet az egyetlen vers, amelyik sírhalom alól került napvilágra. A szobornak kettős ér­telme van: a meghajszoltak és tovatűnők egy-egy emberi tragédiát fejeznek ki, az egész kompozíció ugyanakkor a szenvedés megformá­lása.

-Magáról a költőről is van szobra, bakancsban, megfáradva, tá­maszkodva ábrázolja.

-A magyarországinak, ha nem is mása, de hasonló hozzá az, ame­lyik Borban őrzi az ott elhunyt munkaszolgálatosok örök álmát.

-Külföldre került munkái közül a legismertebb a vatikáni magyar kápolnában látható. Hol van még a határon kívül köztéri szobra?

-Párizsban, a róla elnevezett té­ren áll Bartók Béla, Antwerpenben egy öt méter magas Prometheus, ugyancsak Belgiumban található a

Professzor. Most dolgozom Brüsszel számára egy újabb Bartók-szobron.

-Éppen találkozásunk okáról, a Holocaust magyar áldozatainak em­lékművéről nem beszéltünk még. Amit látok: talpazata vörös és feke­te márvány. Felirata: „A 600000 magyar zsidó mártír soha el nem felejthető emlékére. Akik a történe­lemben páratlanul álló gonoszság ártatlan áldozatai lettek.” E talpa­zatból magasodik ugyancsak fekete márványból a megnyújtott kőtábla, rajta héberül bibliai idézet: Senki sem ismeri a kínt, amit szenvedtem. A kőtáblát rozsdamentes acélból készült stilizált fűzfa öleli körbe.

-A fa törzse tulajdonképpen egy fordított menóra. Én ezzel a földre fektetéssel magyar nemesi hagyo­mányokból vettem az elmúlás jel­képes kifejezését. A kihalt családok címerét ugyanis megfordították. A márvány a legnemesebb fajtából való, abból a tömbből faragtam a Wallenberg-oszlopot is. A pasaréti emlékmű és ez kompozíciójában bi­zonyos fokig össze is tartozik. Még jobban összekapcsolódott volna az eredeti terv szerint. Abban ugyanis Wallenberg neve is szerepelt volna a Wesselényi utcai emlékműnek azon a részén, amelyik a megmentők iránti hálát fejezi ki. Erre nem kerülhetett sor, mert hál’ Isten nem fért rá a sok jótett. Helyette a jeruzsálemi Igazak Ligetének jelmonda­ta hirdeti: aki egy lelket megment, az egész emberiséget menti meg.

-Köszönöm a nyilatkozatot, és még inkább a gyönyörű alkotást!