„Hol szamárpad van, ott rendes ember abban ül”
„Hol szamárpad van, ott rendes ember abban ül”
Bächer Ivánnal beszélget Várnai Pál
Történelem szakos tanár, újságíró, író. 1991-től a Népszabadság munkatársa, majd főmunkatársa. Számos irodalmi díj kitüntetettje. Könyvei az utóbbi tíz évben folyamatosan jelennek meg. Néhány cím: íz-lelő (1993), Rötúr (1993), Elindulni három nővel (2000), Az elhagyott falu (2001), A zongora helye (2001), Kezdőbetűk (2002), Haláltánc (2002).
„Hol szamárpad van, rendes ember abban ül.” Ez a Blum Béla „magyar könyvestől” származó idézet lehetne Bächer Iván ars poéticája is. Mindig szolidáris a kisebbségekkel, erkölcsi bátorságához pedig kétség nem fér. A baloldal rajong érte, a másik oldal viszont nem kedveli, s akkor még finoman fogalmaztam. Politikai ügyekben ugyan ritkán szólal meg, de akkor szókimondóan. Olykor felmerül a kérdés, jogosan beszél-e valaki a nemzet nevében – többségnek, kisebbségnek egyaránt. Egy érett demokráciában kölcsönösen tekintettel kellene lenni egymásra. De hol vagyunk még ettől? S vajon hol van nálunk a szamárpad?
– Hogy szamárpad van-e, azt sohasem a szamárpadban ülő dönti el, azt mindig azok döntik el, akik szamárpadot létesítenek. S hogy éppen ki ül bele, az szintén mások kénye-kedvétől függ. Azt gondolom, hogy aki szamárpadban ül, akár az iskolában, akár az életben, többnyire érdemtelenül kerül oda, és az emberi szolidaritás azt kívánja, hogy az ember odaüljön közéjük. Ez a hasonlat azért nem pontos. A legalapvetőbb kisebbség az egyes ember, ez az alap, és aki ír, vagy egyáltalán gondolkodik, az ebből kell, hogy kiinduljon. Csak a második lépés az, hogy hova tartozik valaki.
Érteni vélem, amit mond, bár nem erre gondoltam. Egy 1989-ből keletkezett, A kommunista című szatírája egy egyszerű, átlagos párttagról szól, aki nemcsak rettentően igénytelen, hanem balek is, akit saját elvtársai is kinevetnek. A rendszerváltás után viszont gyerekei, unokái semmizik ki, komcsizzák le, majd az utcán is megverik. Minden rendszernek vesztese ez a kommunista. De, mint tudjuk, nemcsak áldozatok, hanem haszonélvezők is voltak jócskán a pártban. Ilyenekről nem írt?
– Ez nem egy konkrét figura, hanem többeknek az elképzelt sűrítése. Nem is szeretem már ezt az írásomat igazán, jobban szeretek konkrét emberekről írni, nem kedvelem a példázatot. Mindenesetre, a szocialista gondolat alapelveit alapvetően demokratikusnak és a keresztény-zsidó kultúrkörbe illeszthetőnek tartom. A kommunista elfajulást elsősorban abban látom, hogy a kommunista változat egyáltalán megszületett, hogy a polgári rendszer összeomlásából fakadt, ami már 1914-ben bekövetkezett, és ebből szinte természetesen következett az erőszak, melynek megjelenése az európai történelemben nem a kommunizmussal kezdődött. Az emberek már 1914-ben kezdték egymást irtani, Európában természetessé vált az erőszak, és ennek következményeként jelent meg a kommunizmus is, amely az erőszakos hatalomátvételt képviselte. Sok egyéb mellett még fontos jellemzője ennek az eszmének az is, hogy az elkötelezettség fogalmával a teljes emberi személyiséget bekebelezte. Aki ehhez a mozgalomhoz csatlakozott, annak a teljes személyiségét oda kellett dobnia, s ez volt a dolog legtragikusabb része. A kommunista mozgalommal ellentétben a szocialista mozgalom ezt nem kívánja. Mivel 1957-ben születtem, ennek már csak a végjátékát láthattam, de ma is mélyen megvetem az elkötelezettséget, azokat, akik személyiségüket, érzelmeiket, gondolataikat valamely közösségnek alárendelik. Ez számomra elfogadhatatlan. Csak a kritikus hozzáállást fogadom el, tehát csak olyan közösséghez vagyok hajlandó csatlakozni, amely elviseli a kritikát, sőt akár a gúnyt is, a tréfát, a folyamatos froclizást. Olyan közösséghez, amely nem viseli ezt el, nincs közöm
Kifogyhatatlan a családi történetekből, adomákból, legendákból. A sok rokon, ismerős persze fedőnéven jelentkezik írásaiban. Az olvasó csak találgathat: Gold Jenő, Romlaky Anna – kik ezek? Mondjon pár szót felmenőiről, apjáról, a neves zongoraművészről, az író és hírlapíró Thúry Zoltánról, az írónő Thúry Zsuzsáról. Ha következetesen a szamárpadot választja is, azért az ön származása sem nyilvánvaló. Mit jelent önnek a zsidóság, azon túl, hogy azonosul az üldözöttekkel, és felháborodik, amikor gyűlöletet tapasztal?
– Nem vagyok vallásos, semmilyen valláshoz nem kötődöm. Kulturált embernek igyekszem magamat kinevelni, és kultúrákhoz, sorsokhoz, történetekhez kötődöm. Azt gondolom, hogy egy normális, kulturált magyar ember nem térhet napirendre a magyar zsidóság tragédiája felett. Akármit beszélnek, ez nem hasonlítható ahhoz, amikor csatában esik el egy katona, fegyverrel a kézben, az ország határaitól több ezer kilométerre. Nem kaptam zsidó nevelést, és csak felnőtt fejjel találkoztam olyan emberekkel, akik ezt nyújtották nekem: Benedek István Gáborral, Kardos G. Györggyel, aki szintén nem volt vallásos, ám ugyanakkor mélyen zsidó volt. A zsidóság bonyolult dolog, vállalás. Nevem miatt a szélsőjobboldali körök persze zsidónak tartanak, legutóbb éppen a Magyar Demokratában küldött el engem Izraelbe az egyik vezető publicista, holott sose jártam ott, nem beszélem az ottani nyelvet sem. De hát vállalom a zsidóságot, hiszen most úgy látszik, ez az a szamárpad, hogy lezsidózzák a más véleményen lévőket, s ezt minden következmény nélkül tehetik. Így hát zsidó vagyok, ez ilyen egyszerű.
Persze a zsidóság ennél többet jelent a számomra, például a zsidó sorsból fakadó irodalmat. Hovatartozásom alapvetően a magyar irodalomhoz tallózás.
Édesapja Bächer Mihály zongoraművész volt, de kik voltak önnek a Thúryak?
Apám anyja Thúry Zsuzsa volt, s az ő apja volt Thúry Zoltán. Ő keresztény volt, felesége pedig, dédanyám, zsidónak született, de áttért református hitre. Persze ezek az áttérések 1939-től kezdve nem sokat értek. Apám és nagybátyám is munkaszolgálatosok voltak, holott nem kaptak zsidó nevelést. Innentől kezdve mindketten vállalták zsidóságukat, majd kommunisták lettek, hiszen abban az időben ez eléggé természetes volt.
Családkutatás ez, vagy fikciót ír? Azért arra rájöttem, hogy Romlaky Anna csak Thúry Zsuzsa lehet.
– Nem használom az eredeti neveket, mert valahogy így érzem ezt helyénvalónak. Nem találok ki semmit. Fikció talán csak a párbeszédben jelentkezik, de hát a szóhasználat is csak részben az, hiszen ismerem a szereplőket, meg rengeteg dokumentum, levél, napló, irodalmi anyag maradt rám, így ezekből gyártom a párbeszédeket is. Tulajdonképpen nem találok ki semmit.
– Írásainak az a része – hogy a családi baráttal, Heltai Jenővel szóljak -, „mely túlnyomónak mondható”, a háború előtti polgári világot tárja elénk. Egyfajta értékőrzés, értékmentés ez, a polgárság felbecsülhetetlen szerepét megörökítendő a magyar gazdaságban és kultúrában. Nosztalgiával emlékszik a régi polgári világra, amikor még voltak klubok, egyletek, kávéházak. Sajnos a holokauszt, meg az ötvenes évek gondoskodtak arról, hogy ez a polgárság alaposan megfogyatkozzon. A Rákosi-rendszerben szitokszó volt a polgár, ma pedig nem azt jelenti, ami. Vannak még polgárok, abban az értelemben, ahogyan például Márai használta?
– Azt gondolom, hogy már a két háború közti polgárság is maradvány volt, amelynek nyomai még az ötvenes években, sőt még ma is fellelhetőek. Nekem semmi bajom a polgárral, de a proletárral és a paraszttal sincs. Ilyen szempontjaim nem léteznek. Paraszt barátaimat leparasztozhatom, proletár barátaimat pedig leprolizhatom, s ők tökéletesen értik, hogy ebben semmi előítélet nincs. A mi családunk egyébként egy proletalizálódott polgárcsalád volt, tehát bizonyos értelemben prolik voltunk. Polgári származású dédanyám és nagyanyám varrásból élt. Prolik voltunk és szegények. Még annyit mondhatok, hogy valahányszor a Népszabadságban idézőjel nélkül jelenik meg ez a kitétel, hogy „polgári oldal”, én betelefonálok és üvöltök. Ez viszont a Népszabadság bűne.
Ön urbánus, és mégsem az. Járja a vidéket, szociográfusa a falunak. Ír magyarországi svábokról, szlovákokról, kúriákról, templomokról. Egyfajta múltba vágyódás ez is, vagy csak egyszerűen hazáját, a múltját, a történelmet próbálja megismerni?
Ugyanezt látom mindenütt: a megszűnést, a nyomokat, a szamárpadokat. A svábok a zsidóknál nem kevésbé voltak ártatlanok, ugyanúgy voltak köztük gazemberek, mint a zsidók között, és mégis kollektív büntetést szenvedtek, ha nem is olyan borzalmasat, mint a zsidók, de a kitelepítés akkor is bűn volt. A bűn az bűn. Én ugyanúgy megvetem a cseh politikusokat, amiért nem ismerik el a benesi dekrétumok bűnös voltát. Kollektív szamárpad volt, fasiszta jellegű dekrétumok. Csehország nem nevezheti magát polgári államnak, amíg bocsánatot nem kér ezek miatt. Haragszom a magyar szocialistákra is, mert nem merik ezt kimondani. Minden kollektív büntetés fasizmus, ez a véleményem.
Nemrég személyes nyilatkozatot tett a felszabadulásról. Senkitől nem vehetik el afeletti örömét, hogy ezek vagy azok megmentették az életét. Elég csak elolvasni a korabeli naplókat, hogy mit jelentett ez az élmény sok embernek, akkor. Más kérdés, hogy a jövőbelátás képessége csak keveseknek volt birtokában. Maga a „felszabadulás” szó viszont elég szerencsétlen, amelyet különösen lejárattak a kötelező és önfeledt április 4-i ünnepségek. Ön Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatásával kapcsolatban két Magyarországról írt. Sajnos, ez a tény aligha vitatható, s egyik oldalon sem látni túl sok empátiát. Hogyan látja ezt?
– Rendkívül szomorú vagyok, hogy nincsen demokratikus magyar jobboldal, s ebben benne van a tragédia, sőt a polgárháború veszélye is. Remélem, hogy erre, elsősorban nemzetközi okok miatt, nem fog sor kerülni. A magyar jobbközép vezetői nem határolódnak el a szélsőségektől, nem háborodnak fel megnyilvánulásaiktól. Ez nagyon veszélyes helyzet.
Címkék:2005-09