Hol az arany?

AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEKBEN fel nem tehetett kérdések egyike volt, hogy mi lett a háború alatt a pénz­intézetekben letétbe kényszerített, tehát bankoknak, takarékpénztárak­nak, hitelszövetkezeteknek megőr­zésre átadott értékek sorsa. Letétbe helyezésre először 1942-ben került sor: erre kötelezték a hosszú ideje Magyarországon élő, sőt itt született, de állampolgárságot nem kapott je­lentős számú zsidót, mielőtt a hitleristák megszállta Lengyelországba toloncolták és ott gyilkos kézre ad­ták őket.

1944. március 19. a nácik bevonu­lása után alakult Sztójai-kormány jogfosztó rendelkezései minden zsi­dót köteleztek aranya, nemes kövei, értékpapírjai letétbe helyezésére. A megszállókat és kiszolgálóikat a rablás vezérelte, azonban egyes köztisztviselők tisztességes taktikája is feltételezhető, mert e formulával le­hetőség nyílt arra, hogy a hatalmas kincs ne kerüljön ebek harmincadjára, az üldözöttek más ingóságai­hoz hasonlóan.

A letét ugyanis őrizetet és el nem évülő visszaszolgáltatási kötelezett­séget jelent!

Az átvett tárgyakról a pénzintéze­tek elismervényt adtak. A nyugtá­kat néhány héttel később a bevagonírozást végző csendőrök elszedték, s akikkel ezt nem tették meg, azok se papírjaikat mentették; a buda­pestieknek sem volt módjuk a bi­zonylatok megőrzésére. A szerződés azonban a letétbe helyezők és a Pénzügyminisztérium között máig érvényes!

Németországba és vissza

Az értékeket ugyanis az akkori Pénzügyminisztérium megbízásából vették letétbe a pénzintézetek, s azokat, amikor fronttá vált az or­szág, a Magyar Nemzeti Bank pin­céibe helyezték, majd, mielőtt be­zárult volna a főváros körül az ost­romgyűrű, a bank aranyával együtt nyugatra vitték. Annak ellenére, hogy 1944 végétől a katonai-politi­kai hatalom roskadozott, az állami fegyelem némileg lazult, tehát az úgynevezett Aranyvonatot a mende­mondák ellenére nem dézsmálták meg sem a magyarok, sem a németek. Hadisarcot sem vettek belőle az amerikaiak. 1946 augusztusában hazakerült a Magyar Nemzeti Bank 32 tonna aranykészlete a zsidó ékszerekkel egyetemben – ismét a Szabadság téri trezorba!

Történt ez annak ellenére, hogy 1944 őszétől a hitleristáktól és magyar csatlósaiktól megtisztított tájakon magától értetődően, 1945 februárjától pedig a szövetségesek és az Ideiglenes Nemzeti Kormány közötti fegyverszüneti megállapodás szerint jogilag is megszűntek a zsidókat sújtó törvények. Javaik visszaszolgáltatását pedig az 1947. februári párizsi békeszerződés külön paragrafusban mondotta ki. A Pénzügyminisztérium mégsem tett ennek eleget!

Évek óta foglalkoztat az MNB széfjében rejtőzködő horribilis értékű kincs „titka”. 1985-86-ban félénk érdeklődésem rosszalló elutasításban részesült, legfeljebb „elrabolták a nyilasok … a németek… az amerikaiak” volt a válasz. Az állam mindenhatóságának megszűnésében bízva néhány hónapja ismét keresem. Újságíróként, személyes ismeretséget felhasználva tudakozódtam; zaklattam az MNB és a Pénzügyminisztérium volt és jelenlegi vezető tisztviselőit. Többször úgy éreztem, hogy a „komámasszony hol az olló” játéka szerint küldözgetnek egymáshoz. Találkoztam olyannal is, aki évtizedeken át ült néhány emelettel az arany felett, maga is érdekelt lehetne visszaszolgáltatásában, mégis csodálkozott puhatolódzásom miatt.

Megvan!

Az alábbiakat mégis megtudtam:

Amikor 1946 nyarán befutott az Aranyvonat, még a koalíciós pártok kormányoztak, de már megjelent az erőszak: elkezdődött a Kisgazdapárt széttörése, támadások indultak a „jobboldali” szocdemek ellen, előké­szítették a legnagyobb üzemek álla­mi kezelésbe vételét, ősszel pedig sor került az első kreált összeesküvési perre. Erősödött tehát a Kom­munista Párt befolyása, ami azt is jelentette, hogy fetisizálták a köztu­lajdonnak mondott állami harácsolást. Bizonyára ez hatott a zsidóság képviseletében tárgyalók és a Zsidó Helyreállítási Alap munkatársainak világképére, mert nem követelték vissza az értékeket, illetve nincs nyoma kérésük írásos elhárításának sem. Bonyolítja a helyzetet, hogy az abban az időben megjelent kor­mányrendelet csak 500 grammig ha­gyott meg ékszert személyi tulaj­donban, az azon felülieket el/le kel­lett adni. A kereskedelem államosí­tásakor pedig az ékszerészek kész­letét is elnyelte és a zsidó arannyal együtt kezelte a PM, illetve az MNB, mert a közös készletből áru­sított az ARTEX nyugaton. Egyesek szerint csak az 50-es években her­dálták el, mások azt mondják, hogy ez az „üzlet” a közelmúltban is tar­tott. Megtudtam továbbá, hogy a nem ötvös-értékeket, például a jegy­gyűrűket tömbbé olvasztották.

A Magyar Nemzeti Bankba és az onnan kikerült ingóságokról mindig készült átvételi és átadási elismer­vény, azok az évek múlásával a bank, illetve a minisztérium irattá­rába jutottak sok ezer más doku­mentummal együtt. Jelenleg a PM egyik főosztályvezetője készülő könyve számára személyes érdeklő­désből válogat az írások között. Fé­lő, hogy minden jó szándéka ellené­re tovább nehezül a páncélozott ter­mekbe rejtett letétek tulajdonosá­nak megtalálása. Egy jegyzék, a nagykőrösieké már előkerült!

Az 1944-es letétek tehát, minden bizonnyal megfogyatkozva, de meg­vannak. Mégis, hozzájuk férni – véleményem szerint – csak úgy le­het, ha ą zsidó szervezetek megbízá­sából összeáll egy kutatócsoport, s ahogy mondani szokás, társadalmi munkában átböngészi az MNB és a PM archívumát. Bizonyos titkos ira­tok kivételével erre az engedélyt meg kell kapni, hiszen jelenleg is privát kutatás folyik. A siker kevés­bé szolgál majd egyedi visszatérí­tést, mert azonosítás esetében is alig találhatók meg a tulajdonosok, sőt örököseik sem. A békeszerződés ki­mondja, hogy ilyen esetekben a va­gyon arra a közösségre száll át, ahonnan kikerült. Hozzákezdünk a kutatáshoz?

Várai Emil