Hogyan tovább MAZSIKE?
Beszéljünk őszintén Egyesületünkről. Alapításakor a rendszerváltás eufórikus hangulatában, az önazonosságát kereső magyar zsidóság a rég óta nélkülözött közösségi élet ígéretét tőle remélte. A létrehozók lelkesedése és felelősségvállalása a tagság elvárásainak megfelelő, az önmagunkkal való találkozás és az önművelés, a zsidó identitás gerincegyenesítő alternatíváját jelentő) a kultúrális programok gazdag választékát biztosította.
Hozzám hasonlóan számosán itt második otthonra leltek, és ennek a közösségi légkörnek hatására kaptak ösztönzést olyan tevékenység elkezdéséhez, amelyre korábban zsidóságuk nyílt vállalása miatt nem volt lehetőségük. Kreatív tevékenységünkhöz ez az egyesület adott lendületet és szabadított fel bennünk olyan energiákat, amelyeknek létezéséről korábban talán nem is volt tudomásunk.
Érzékeltetni szeretném, hogy milyen csalódást jelentett, amikor az egyesületi fejlődés aláhanyatlott, és megértük azt is, hogy a korábbi széles választék helyébe szűk, többnyire csak rögtönzött programok léptek.
Mi a baj?
Sokáig nem tudtam a visszaesés okait megérteni, mert úgy véltem, hogy az Egyesület mindannyiunk szívügye, és a vezetőség minden tagja elkötelezettnek érzi magát közösségi életünk fejlesztése és kiteljesedése iránt. A lazulásnak szembetűnő’jelenségei: a programok és a látogatottság csökkenése, a Szombat szerkesztésével és fenntartásával kapcsolatos, az elnökségi üléseken túl gyakran szereplő és annak idejét rabló személyi és anyagi kérdések, s a szerencsétlenül felizzított és túlpolitizált nemzetiségi viták voltak. A korábban megfogalmazott egyértelmű célok ilyen körülmények között elhomályosodtak. Az elnökség tagjai között ellentétek keletkeztek, a célok tisztázatlansága működési zavarokat okozott. Ugyanis voltak olyanok, akik, bár a magyarországi zsidóság tradicionálisan asszimilálódott, Egyesületünket további „asszimilációs törekvések színhelyének” tekintették. Ugyanakkor tudomásom szerint az elnökségi tagok többsége az Egyesület elnevezésben is megjelölt eredeti céljainkhoz ragaszkodva a magyarországi zsidó kultúrális hagyományok vonzáskörében kívánta tevékenységünket folytatni.
É belsőviharokkal vette kezdetét a megtorpanás. Legutóbbi két közgyűlésünk már a hanyatlást tükrözte. A tagság „mérsékelt” megjelenése miatt az elnökség megválasztása is nehézkes volt.
A 18 tagú elnökség ülésein szerzett tapasztalataim csak fokozták az egyesületi élet elvesztése miatti nosztalgiáimat. Bizonyos elfáradást tapasztaltam ott, ahol lelkes csapatmunkának kellett volna érvényesülnie. Gyakran elmaradt az elnökségi ülések határozatainak teljesítése.
Ez a helyzet többedmagammal úgy éreztem nem tarthat sokáig, mert hanyatlásunk ellenére egyesületünk (Bokor Judit megfogalmazásában) a „leginkább megközelíthető zsidó szervezet.”
Hogy ez a „megközelítés” mint célkitűzés megvalósuljon, most már szorító időszerűséggel felvetődött a „hogyan tovább?” kérdése. Elnökségi értekezleteinken erre próbálunk válaszokat megfogalmazni. Ez a fajta kritikus szemléleti változás korábbi sikereinket és kudarcainkat elemezve jelentheti egyesületi életünk alternatíváját.
Mit tegyünk?
Olyan szervezeti keretek megvalósítására gondolok, amelyekben a zsidó kultúrát megőrző és teremtő szándékaink következtében a zsidóság eszmei és szellemi hovatartozásától, vallásosságától függetlenül újra találkozhat önmagával, és erősebben kötődhet egy értékteremtő szellemi közösséghez. Az egyesületi élet meghatározó tartalma a magyar zsidó kultúra ápolása legyen, kitekintéssel a világ zsidó kultúrájának horizontjára.
Hosszabb időszakra vonatkozó program kidolgozására gondolok, amely a kultúrális ágazatok sokféleségében a különböző művelődési, társasági, szórakozási igények kielégítésére nyújt majd választékot. Vonzó egyesületi légkört alakítsunk ki, mely nemcsak tagságunk aktivitását növeli, de szellemi kisugárzása zsidóságunkat társadalmi méretekben is erősíti. Céljaink érdekében programjaink szervezésében olyan személyiségeket kivánunk előadóknak, vitavezetőknek felkérni, akik számunkra hitelesen tudják az igazi kultúrális értékeket közvetíteni.
Első tennivalóink között javítsuk meg tagságunk és az elnökség közötti kapcsolatot! Ennek egyik formája a nyitott elnökségi értekezletek beiktatása, amelyeken bármelyik tagunk információt szerezhet az elnökséget foglalkoztató aktuális problémákról. Ilyen légkörben szívesen vállalnának (nem is kevesen) önkéntes munkát a szekciók programjának előkészítésében, vagy az adminisztrációban is.
Igényes programszervezésünk mellett folytatnunk kell egyesületünknek már eddig is tekintélyes érdekvédelmi, közéleti tevékenységét. Felhasználva korábbi tapasztalatainkat, mértéktartó higgadtsággal kell küzdenünk mindenféle diszkriminációs törekvéssel szemben.
Írásom terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy problémáink felsorolásával teljességre törekedjen. Azt mindenképpen elvárom, hogy a jövőben egyesületünk folyóirata, a Szombat kellő súllyal és terjedelemben foglalkozzék egyesületünk eseményeivel, eredményeivel és problémáival!
Meggyőződésem, hogy a zsidó szervezetek együttesében a MAZSIKE-nek meg van és meg kell hogy legyen a többiekétől megkülönböztethető méreteiben és hatásában elkülöníthető szerepe. Ezt a feladatot csak úgy tudja teljesíteni, ha a vezetőség közelebb kerül a tagsághoz, ha határozottabban körvonalazott arculatot tud számukra felmutatni és az egyesület immanens szemléletét az alapvető kultúrális célok elérésében mindenki számára érthető’formában meg tudja fogalmazni.
Közös szándékunk, reményeim szerint való találkozása szervezeti megújulásunk időszerűségét fogja biztosítani.
Szilárd Gyula, a MAZSIKE elnökségi tagja
*
A MAZSIKE Elnöksége 1993. március 7-re kívánja összehívni a szervezet tisztújító közgyűlését. Kéri a szervezet tagjait, hogy ötleteikkel, javaslataikkal segítsék az előkészület munkáit.
Címkék:1993-01