Hogyan lesz valakiből Scharf Móric?

Adalékok a Rózsa T.-ügyhöz

Csurka Istvánnak nyilván nagyon kellett Rózsa T. Endre. A kormány hónapok óta folytatja kampá­nyát a média fölötti dominancia megszerzéséért, és e kampányt a jobboldali sajtóban sűrűn kísérik an­tiszemita felhangok. Miután ennek felhánytorgatása már valószínűleg nagyon zavarta a médiahábo­rú kormánypárti harcosait, igazán jól jött nekik a par excellence zsidó, aki a Rádió elleni támadás kulcsemberévé vált. A Rádió belső folyóiratának egyik szerzője ¹ Scharf Mórichoz hasonlította őt, ah­hoz a tizenhárom éves zsidó fiúhoz, aki a tiszaeszlári perben saját apja ellen tanúskodva azt vallotta, hogy szemével látta, amint az apja a zsinagógá­ban vérét veszi Solymosi Eszternek.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, az első igazán autentikus és nem kincstári zsidó szerve­zet megalakításában kétségtelen érdemeket szer­zett Rózsa T. Endre hogyan juthatott egy táborba Csurka Istvánnal, a magyarországi antiszemitizmus egyik élharcosával? Az eset legalább annyira szól a magyarországi zsidóságról, mint Rózsa T. Endre személyéről. Az ő nemzedéke, a mi nemzedékünk szinte csak azt tanulta meg felmenőitől, hogyan nem kell zsidónak lenni. Aki ezzel radikálisan szakítani akar, és ország-világ előtt kipát ölt, az olyan kockázatot vállal, mint az ismeretlen terep­re merészkedő felfedező. Könnyen elsüllyedhet a mocsárban.

A homogenizáló pártállam, amely az autonóm közösségekben mindig veszélyt látott, nem nézte jó szemmel a hivatalostól eltérő magatartásformákat sem. Amikor a hirtelen politikai változásokkal megnyílt a tér a szabad szervezkedés előtt, a megroggyantott, többé-kevésbé államosított szerveze­tek, amelyek a diktatúra idején nem tudtak a civil társadalomban mélyen gyökerező, hiteles kapcso­latokat és ennek megfelelően hiteles szerepeket ki­alakítani, bizonytalanságukat most szerepeik túlkompenzálásával kezdték leplezni. Példa erre a ke­reszténységre hivatkozó politikai mozgalmak hirte­len, agresszív fellépése a közéletben, ezek a más helyről vagy más korból átvett szerepmodellek persze nem hitelesek, ahogy a mástól levetett ruha sem mutat jól az új tulajdonoson: szűk vagy lötyög vagy csáléra áll.

A honi zsidóság esetében még rosszabb a hely­zet. A pártállam egyetlen szerepként a vallásos zsi­dót tűrte meg, azt is csak a templom falain belülre szorítva, a siránkozáson és a hálálkodáson kívül mást nem tolerálva. Mikor a háború után született zsidó nemzedék a hetvenes években körülnézett, és valami fogódzót keresett azonosságtudatának kialakításához, a számára nem túl vonzó vallási get­tón kívül mást nemigen láthatott, az egymás után következő kétfajta totalitarizmus a zsidó közösségi életet, amely továbbadhatta volna a hagyományo­kat, szinte teljesen kipusztította. Nem maradtak a közösségi szokás által hitelesített szerepmodellek. így váltak e korosztály tagjai jellegzetesen „negatív zsidóvá” aki származásának tudatát csak mint veszélyérzést hordozza magában, pozitív kötődése a zsidósághoz nincs.