Hlinka-politika: egyszer fenn, egyszer lenn – A történelem súlya

Forrás: Hírexta

2007. október 31. / Constantinovits Milán Egy száz évvel ezelőtti csendőrsortűz kapcsán nyilatkozatot fogadtak Szlovákiában, amely a magyarok kizárólagos felelősségét hangsúlyozza, és bűnbánatra szólít fel. A tragédia hátterében álló Andrej Hlinka érdemeit pedig a szlovák parlament törvényben ismerte el. Súlyos értékzavarról vagy történelmi igazságtételről van szó?

Társadalmi törésvonalak

	Andrej Hlinka

Az utóbbi hónapokban több politikai színezetű ügy mérgezte az amúgy is kényes szlovák-magyar viszonyt. Malina Hedvig nyitrai egyetemista megtámadását cáfoló ügyészség beismerte, hogy hibázott, ugyanakkor még mindig a lány ellen folyik az eljárás. Borzolta a kedélyeket a szeptemberben elővett, a Magyra Koalíció Pártja és több emberjogi szervezet tiltakozása ellenére kőbe vésett Benes-dekrétumok esete is, amelyekben több cikkely a magyarok kollektív bűnösségét rögzíti.

Jelenleg a csernovai sortűz, illetve annak évfordulója kapcsán a szlovák történelem sötétebb kalapjából elővarázsolt Andrej Hlinka katolikus plébános és nacionalista politikus történelmi megítéléséről lefolytatott parlamenti vita hozta felszínre a társadalmi törésvonalakat. Míg a Benes-dekrétumok főleg az etnikai ellentéteket hegyezte ki, addig a Hlinka-ügy a szlovákok között is nézeteltérésekhez vezetett. De mi is a megosztottság eredője, ki volt a fasisztának és a nemzet atyjának egyaránt beállított Hlinka?

Hlinka, a „szlovák Hitler”

Andrej Hlinka 1863-ban született, Szepeshelyen végezte a teológiát, majd 1889-ben szentelték katolikus pappá. 1898-tól haláláig Rózsahegy (Ruzemberok) plébánosa volt. Hívei körében nagy népszerűségre tett szert, de a hatóságokkal nem ápolt ilyen jó kapcsolatot: 1906-ban magyarellenes agitáció miatt börtönözték be két évre, csak X. Pius pápa közbenjárására helyezték vissza Rózsahegyre, ahol folytathatta papi munkáját.

Politikai munkássága is számottevő, sőt, emiatt állt minden huszadik századi szlovákiai rendszer célkeresztjében, igaz, ellentétes előjellel. A kommunisták tiltólistára tették, Jozef Tisóék szellemi örökösnek tekintették, a fiatal szlovák demokrácia pedig nem tudja még hová helyezni. (Pontosabban a parlament elismerte érdemeit, ám a lakosság, és a történész szakma már nem ilyen egységes.) Hlinka kezdetben a gróf Zichy -féle konzervatív Néppártban kezdett aktívan politizálni, majd radikálisabb elképzeléseit önálló szervezetben, az általa létrehozott Szlovák Néppártban képviselte.

Eszmevilága folyamatosan változott, ám a szlovák autonómia, és a magyarellenesség élete végéig politikai programjának része maradt. 1918-ban síkra szállt a független Csehszlovákia megalapítása mellett, egyenlőségi alapon működő cseh-szlovák országot szorgalmazott. Hamarosan csalódnia kellett, mert Masaryk és Benes egy Prága-központú, cseh dominanciájú államot épített, ahol a szlovák nem is lehetett hivatalos nyelv. Bár a szlovákiai politikai elit hajlamos elfelejteni, de Hlinka második börtönbüntetését a csehszlovák hatóságoktól szenvedte el, csehellenes tevékenysége miatt.

Ami azonban az új szlovák történésznemzedék számára vállalhatatlanná teszi személyiségét, az Hitlerrel és a fasizmussal való fokozódó rokonszenve, és ezzel párhuzamosan megrögzött antiszemitizmusa. 1936-ban például ezt jelentette ki egy népgyűlésen: „Én vagyok a szlovák Hitler, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.” A baloldali pártokat csak “zsidó-bolsevik csőcselékként” emlegette, sőt, azt is kijelentette, hogy: “addig nem nyugszom, amíg a vörös Szlovákiából nem csinálok fehér Szlovákiát”. Emellett felróják neki, hogy a katolicizmus kirekesztő híve volt, és a „nemzet fekélyének” nevezte az evangélikusokat.

Pártjában halála után Jozef Tisó vette át a hatalmat, aki az általa megszervezett Hlinka Gárdával a zsidók és a magyarok deportálásában játszott dicstelen szerepet. Hlinkát a kommunista rendszer tiltólistára helyezte, holttestét a titkosrendőrség kiásta, és jeltelen sírba helyezte a pozsonyi Márton-temetőben. Csehszlovákia felbomlása változást hozott megítélésében, az ő arcképe került az ezerkoronás bankjegyre. Sírjánál mauzóleum épült, és bekerült a Szlovák Nemzeti Életrajzokba is mint: „a modern Szlovákia történetének egyik legfontosabb személyisége, nemzeti keresztény politikus és a szlovák autonóm törekvések képviselője”. A radikális jobboldali Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére pedig törvénybe foglalták mindezt.

Egy hetekkel ezelőtt végzett közvélemény-kutatás szerint azonban Hlinka megítélése igenis megosztja a szlovák társadalmat: ugyanannyian jelölték olyan személyiségnek, akire büszke lehet a szlovákság, mint ahányan olyannak, aki miatt szégyenkezniük kell.

A csernovai tragédia és ami mögötte van

Hlinka vitatott működése összekapcsolódik a csernovai sortűzzel is, hiszen az ő támogatásával kiharcolt – ma Zsolnához tartozó – templomnál tüntettek a későbbi áldozatok. Hlinka épp a szegedi Csillagban töltötte 1907-ben kétéves büntetését, így nem lehetett ott a templomavatón sem, hívei pedig más papot nem akartak elfogadni. A felháborodott szlovák lakosság inzultálni kezdte az érkező egyházi delegációt, mire a pánikba esett csendőrség belelőtt a tömegbe. A hibás intézkedés tizenöt áldozattal járt.

A sortűz helyszínén Fico kormányfő részvételével tartott múltheti megemlékezésen elfogadtak egy nyilatkozatot, ami egyértelműen a magyarokat teszi felelőssé a történtekért, és bocsánatkérésre, illetőleg kártérítésre hív fel. A memorandum szerint: “a szlovák patrióták lebecsülése, üldöztetése, bebörtönzése, gyakori lemészárlása, a szlovák iskolák bezárása, vagy a Szlovákia elleni 1919-es, 1938-as, 1939-es, 1944-es és 1968-as katonai agresszió ténye tipikus módon jellemzi a Magyarországot soha meg nem támadó szlovákokkal szembeni magyar bánásmódot”. Ezen is túlmegy a dokumentum másik gondolata, hogy “Magyarországot az igazságosság nevében joggal ítélték el a béke és az emberiesség elleni elévülhetetlen gaztetteiért.”

A történelmi tények azonban árnyalják ezt a sarkalatos álláspontot, hiszen a tüzet nyitó csendőrök, ahogy a tűzparancsot kiadó őrsmester is, liptói szlovákok voltak. Továbbá gyakran feledésbe merül ama következmény is, hogy 1910-ben a rehabilitált Hlinka felszentelhette a templomot, és plébánosként szolgálhatott Rózsahegyen. Ezek természetesen nem mentik a Monarchia kemény, és gyakran intoleráns nemzetiségi politikáját, mutatott rá Roman Holec történész.

A történészek is vitatják Hlinka érdemeit

Azt a parlament által elfogadott alaptételt is támadják a szakértők, miszerint Hlinka az önálló szlovák állam megalapításában szerzett volna egyedülálló érdemeket. Ivan Kamenc történész szerint például az első, formálisan független Szlovákia kizárólag Hitler döntésének köszönhetően jöhetett létre.

Maroš Hertela, a Szlovák Tudományos Akadémia kutatója azt is kiemelte a Pravdában, hogy Hlinka sosem tudta egységesíteni a szlovák nemzetet, hiszen pártja az 1929-es a választásokon 28, hat évvel később 30 százalékos támogatást kapott, így nem tekinthető a nemzeti egység megteremtőjének sem. E tények viszont nem zavarják a szlovák politikusokat, noha a parlament előtt aktivisták tüntettek „Hitler, Hlinka, jedna linka“ (szabad fordításban: „Hitler és Hlinka egykutya”) feliratú táblákkal, kifejezve azt, hogy egy fasiszta-szimpatizáns személyt nem lehet nemzeti hőssé avatni. A törvénytervezetet a Magyar Koalíció Pártja is megszavazta, de csernovai megemlékezések kapcsán fellángoló magyarellenes megnyilvánulásokkal ők sem értenek egyet.

A fiatal szlovák demokrácia értékválságát jelzi, hogy sorra keresik azokat a történelmi alakokat, akik a nemzet nagyjaként igazodási pontot jelenthetnek. Eme törekvések ugyanakkor a nacionalista politika szolgálatában állnak, hiszen a magyarok bűntetteit szentesítő Benes-dekrétumok, vagy az evangélikusokat és zsidókat elítélő Hlinka piedesztálra emelése felerősítették a több mint félmilliós kisebbséggel szembeni ellenérzéseket.

Kérdés, hogy az Európai Unió demokratikus játékszabályai meddig és miért viselhetik el a nyilvánvalóan egyenlőtlen, és gyűlöletkeltésre lehetőséget adó törvényeket, és mit lehet ezekkel kezdeni. Erről már Stark Tamás történésszel, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával beszélgettünk.

*

Beszélgetés Stark Tamással kutatóval

Szlovákiában Fico kormánya sorra veszi elő a történelmi beágyazottságú ügyeket, és igyekszenek ezeknek aktuálpolitikai tartalmat adni, ami a magyarokra nézve nem éppen kedvező. Nemrég a Benes-dekrétumok kapcsán láthattuk ezt, most pedig a Hlinka-ügy bukkant fel. Ez utóbbi mennyiben befolyásolhatja a magyar-szlovák viszonyt?

Úgy látom, hogy most szlovák részről sajnos nem az együttműködés, a kölcsönös megértés és megbékélés politikája történik, hanem sérelmi politikába kezdtek. Ez válasz arra a felháborodásra, ami magyar részről fogadta a Benes-dekrétumok megerősítését. Nyilvánvaló, hogy egyfajta labdajátékról, politikai presztízsharcról van szó, amit ők kezdtek nagyrészt belpolitikai indíttatásból, azért, hogy a jelenlegi – nacionalista – kormánykoalíció növelje a népszerűségét. Úgy tűnik, hogy a szlovák társadalom java vevő erre a politikára, ezért az ellenzéki pártok is támogatták – az MKP, és a kereszténydemokraták egyik képviselője kivételével – azt a javaslatot, hogy a Benes-dekrétumokat meg kell erősíteni. Ezt felzúdulás követte magyar részről, amit a köztársasági elnök fejezett ki leginkább. Magyar részről viszont a megbékélésre való igény is megfogalmazódott a nyilatkozatokban, mind hivatalos, mind félhivatalos szinten. Ennek ellenére a szlovákok nem az együttműködés felé indultak el, hanem új helyzet akartak teremteni azzal, hogy régi és jogos sérelmet hoztak fel – gondolok itt a száz évvel ezelőtti atrocitásra – és Hlinka személyét, történelmi szerepét hozták előtérbe.

Hlinkát nem szeretik sokan az evangélikusok részéről sem, hiszen nagyon erősen katolizált. Miért kerülhetett most mégis napirendre? Hogy lehet a kizárólagosan katolizáló Hlinkát hősként beállítani?

Szlovákiában a szlovák nemzeti törekvés erőteljesen a katolikus egyházhoz kötődött – ahogy Lengyelországban a katolikus egyház nemzetfenntartó erő volt évszázadokon át – annak ellenére, hogy a szlovák katolikus egyház a magyar egyházszervezet része volt. Csehszlovákiában pedig a cseh protestáns huszitizmussal szemben mindig is szlovák katolikus egyház képviselte a nemzettudatot. Nem véletlen, hogy a szlovák bábállamnak is egy katolikus pap volt a vezetője, Jozef Tisó. Megjegyzem, a magyar katolikus egyház vezető között is sok szlovák származású van, például Csernok János, Vaszary Kolos.

Mind Benes-dekrétumok megerősítése, mind Hlinka-ügy társadalmi vitát váltott ki, ugyanakkor az EU nem reagált érdemben. Mennyire EU-konformok ezek a törvények, hiszen a Benes-dekrétumok demokráciaellenesek, Hlinkát pedig sokan fasisztának, zsidóellenesnek tartják?

A Benes-dekrétumok sajnos elméletileg nem EU-konformok, de az unió ezt elviseli, a tűrőképességén belül van a megerősítésük. Amikor a csehek tették ezt, azt is simán lenyelték. Egyes német politikusok, mint Erika Steinbach tiltakoztak ugyan, de nem verték ki a biztosítékot az EU-nál, ahol él egyfajta közmegegyezés, hogy a világháború utáni status quo-t nem bolygatják. A Benes-dekrétumok ehhez tartoztak. Hlinka esetében sem kell túlértékelni az EU-t: elméletileg nem EU-konform a Hlinka-tisztelet, de Brüsszelből a magyar-szlovák vita mindkét résztvevőjére gyanús szemmel néznek, számukra ez két periférikus ország érthetetlen vitája.

Lehet, hogy az EU-nak érthetetlen vita csak, de azért jelentősen meghatározza a magyarok boldogulását, hiszen a Hlinka-ügynek és a Benes-dekrétumoknak erősen magyarellenes éle van. Milyen esély van a megbékélésre és hogyan lehet érvényesülni a kisebbségi helyzetben lévő magyaroknak ebben a politikai térben?

Rövid távon nincs erre esély. Valószínűleg egy kormány-, és egyidejűleg szemléletváltásra lenne szükség. Hiszen amikor nem ilyen nacionalista vezetés volt, hanem a Dzurinda-féle, akkor a visegrádi együttműködés keretén belül a kapcsolatok normálisak voltak. Így a Hlinka-ügy nem az utolsó szó ebben a viszonyban, ez csak egy nacionalista hullám, amit feltehetően a normalizálódás, ha úgy tetszik, kijózanodás fog követni. Hozzá kell tenni, a jelenlegi helyzet a gazdasági kapcsolatokat nem érinti, azok mindig egy más szférában mozognak. A szlovák nacionalisták ellenséget keresnek, amit mindig is az idegenek széles körében találtak meg: zsidókban, németekben, és szeretik megtalálni a magyarokban. Egy kormányváltás hozhat csak új fejezetet.