Hívj fel egy zsidót!
A telefonáló általában meglehetősen zavarban volt. – Ön nem ismer engem – hebegte az illető -, a telefonszámát ettől és ettől kaptam, és ő azt mondta, ön tudna nekem segíteni. Tudja – és újra a hezitáló hang -, én zsidó származású vagyok, és nem tudom, kihez fordulhatnék…
Zsidónak lenni Lengyelországban a nyolcvanas években elég problematikus dolog volt. Létezett ugyan két, hivatalosan is megtűrt zsidó szervezet, amelyek együttvéve körülbelül ötezer tagot számláltak (átlagéletkor 60), azonban mindent megtettek, nehogy valaki is észrevegye létezésüket, legyen az hatóság lakosság vagy bárki más. Az tény, hogy az én telefonálóim semmi esetre sem fordultak volna e két szervezethez. Az egyik, a Zsidó Társadalmi és Kulturális Egyesület hírhedt volt rendíthetetlen kommunista párti lojalitásáról, és tette mindezt akkor, amikor az egész ország lázongott. A másik, az ortodox kehila pedig túlságosan távolinak tűnt mindazok számára, akik asszimilált családban nőttek fel, vegyes házasságból születtek vagy ők maguk léptek házasságra nem zsidóval. A jiddiskeit számukra a zsidó származás bűnös tudatát adta, amely ellen bármennyire is küzdöttek, attól megszabadulni nem tudtak. „Hajótörött” zsidóknak hívtuk őket.
Döntően az antiszemitizmus késztette őket arra, hogy gyökereiket felfedezzék. Igaz, a „hajótöröttek” közül soknak sikerült identitását titokban tartani saját ismerősei előtt, míg másokat zsidó származásuk ellenére is elfogadott környezetük. Mégis, a bántó – bár nem feltétlenül rossz szándékú – megjegyzések, viccek, alkalomadtán egy-egy újságcikk vagy templomi prédikáció mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy óvatosak és gyanakvóak legyenek. Állandó készenlétet kívánt meg tőlük az, hogy tudják, mikor hogyan reagáljanak, s hogy megtalálják az egyensúlyt az önvédelem és az önbecsülés között.
Másokat, a szerencsésebbeket, kíváncsivá tett, de egyben meg is rémített az a tudat, hogy az örökség, mely valahogyan mégiscsak az övéké, teljesen ismeretlen a számukra. Minél többet olvastak – és olvasmányaik eklektikusságába belefért Scholem Aschtól kezdve Cion bölcseinek jegyzőkönyvén át sok minden -, annál kíváncsibbakká, de egyben zavartabbá is váltak.
Mások mindössze annyit szerettek volna tudni, hogy mi is ez a nagy felhajtás tulajdonképpen.
Ezt mi magunk is szerettük volna tudni.
A hetvenes évek vége felé Varsóban megalakult egy csoport az ilyen hajótöröttekből, bár mindez egy véletlen eseménynek volt köszönhető. Történt ugyanis, hogy Carl Rogers, a nagy amerikai humánpszichológus terápiás gyakorlatot tartott érdeklődőknek. A tanfolyam befejeztével, mintegy melléktermékként, létrejött egy kis csoport a zsidó résztvevőkből (jómagam is köztük voltam), és a gyakorlat során átélt közös tapasztalatokon felbuzdulva tovább folytatta identitásának feltárását. Az első sokk természetesen annak felfedezése volt, hogy kis csoportunk minden tagja zsidó. Korábban aligha tudtam ezt sok barátomról, ugyanúgy, mint ahogy ők se tudták rólam. Zsidóságunkról nem igazán szívesen beszéltünk nyíltan. Az 1968-as antiszemita kampány, melynek következtében körülbelül húszezer zsidó hagyta el az országot, még mindig erősen élt emlékezetünkben. Ez egyrészről fenyegető emlék volt, másrészről meghatározó és alakító erejű tapasztalat. Az, hogy saját zsidóságunk vagy legalábbis annak fontossága tudatossá vált, erre az eseményre vezethető vissza.
Lengyelország a hetvenes évek második felében heves intellektuális forrongások színhelye volt. Egy demokratikus ellenzék kialakulásának lehettünk tanúi, és sokunk közvetlenül is részt vett a mozgalomban. Az egész lengyel társadalom kezdte felülvizsgálni a hivatalosan előírt igazságok valóságtartalmát, melynek következtében egy újfajta intellektuális és morális nyitottság jött létre. Ez vezetett oda, legalábbis az entellektüelek nagy része körében, hogy számot vetettek a lengyel múlt sötét oldalaival, elvetették az antiszemitizmust, és még tovább lépve, elkezdték értékelni a „zsidó dolgokat”. Csoportunk, a „Repülő Egyetem”, amely nevét az ellenzék által szervezett önművelő mozgalomtól kölcsönözte, aranykorát élte ebben a kritikailag nyitott időszakban. Habár hivatalosan nem ismertek el bennünket, mégsem voltunk underground szervezet, mivel tevékenységünket nem próbáltuk meg eltitkolni. Ezt egyébként a hetvenes évek végét jellemző új légkör tette lehetővé.
Az egész országgal közösen osztottuk a Szolidaritás mámorító napjainak lelkesedését, és az 1981-es decemberi puccs ránk nézve is ugyanolyan következményekkel járt, mint az ország egészére. A Repülő Egyetemet be kellett zárni.
Továbbra is kivettük részünket az egész nemzetre kiterjedő demokratikus mozgalomban, néhányan közülünk még az illegális Szolidaritáshoz is csatlakoztak, azonban nekünk megvolt a saját programunk is. Az a két értékes év, amelyet zsidó identitásunk tisztázásával töltöttünk, nem volt hiábavaló. Különböző irányokban fejlődött és vált identitásunk éretté: volt, aki a vallásos vagy a cionista, esetleg a kulturális önazonosság útját követte. Zsidóságunk vállalása már nem csupán reakció volt külső gúnyolódásokra és fenyegetésekre. Azzal mindannyian tisztában voltunk, hogy ide egyedül nem jutottunk volna el. Közösen fejlődtünk azáltal, hogy tapasztalatainkat megosztottuk egymással, meglátásainkat továbbfejlesztettük együttes erővel, tudásunkat közkinccsé tettük. A legfontosabb azonban mindannyiunk számára az a tény volt, hogy többé nem egyedül kellett szembenézni ezekkel a kérdésekkel.
A Repülő Egyetem megalakulásától kezdve neveink és telefonszámaink terjedtek mindenfelé. Alkalomadtán teljesen ismeretlen emberek hívtak fel bennünket, hogy érdeklődjenek tevékenységünk felől, és néha az is megesett, hogy eljöttek, csatlakoztak klubunkhoz. Magamban ezt „Hívj fel egy zsidót!” mozgalomnak neveztem. Sok telefonáló az intellektuális kíváncsiság kényelmes alibijét használta fel, hogy érdeklődését megindokolja. „Nem vagyok zsidó, de hallottam csoportjukról és csak érdekelne, hogy…” Néhányuk ténylegesen csak ezért telefonált, de voltak olyanok is, akik nagyobb biztonságban érezték magukat, ha elfedhették valódi kilétüket. Mások minden köntörfalazás nélkül elmondták, milyen személyes okok vezették őket arra, hogy megkeressenek bennünket Élénken él az emlékezetemben egy fiatal vidéki fiú, aki, amikor először megjelent köztünk, sírásban tört ki. Miközben csoportunkat szemlélte – ahol is körülbelül húsz-harminc ember gyűlt össze alkalmanként megjegyezte, hogy ő még életében nem látott ennyi zsidót egy helyen.
A telefonhívások abbamaradtak a nyolcvanas évek elején. A statárium bevezetése elriasztotta az embereket attól, hogy különböző titkos gyűléseken tárgyalják meg az aktuális kérdéseket, még akkor is, ha nem zsidó találkozóról volt szó. Az évtized közepe felé újra megszólaltak a telefonok.
Ebben az időben nem volt zsidó Repülő Egyetem, ami indokolta volna a hívásokat: a katonaság rossz szemmel nézett minden „nem hivatalos” szervezetet. Nem volt kibúvó: a telefonálónak nyíltan el kellett mondani hívásának okát.
Többször eltöprengtem azon, miközben á telefonálókkal beszéltem, hogy ha én lettem volna az ő helyükben, lett volna-e elég bátorságom felhívni egy teljesen idegen embert csupán ama támaszkodva, hogy valaki biztosított a vonal végén lévő idegen jó szándékáról, felfedni identitásomat és segítséget kérni. Barátaimnak és nekem megvolt az az előnyünk, hogy tudtuk, egy olyan csoport vesz körül bennünket, amelyben megbízhatunk. Együttes erővel megértettük saját mivoltunkat, segítettünk egymásnak a fejlődésben, és tudtuk, hogy mindez megérte a fáradságot.
Honnan tudhatnák mindezt a telefonálók, kérdeztem magamtól, amikor a legjobb esetben is egy hosszú és keserves út előtt állnak, amelyet meg kell tenniük, hogy újra „otthon” legyenek. Mi késztetheti őket arra, hogy a kockázatot is vállalva valójában megtagadják eddigi életüket, és egy olyan örökség után kezdjenek el kutakodni, amit igazából alig ismernek?
Aztán eszembe jutott, hogy az 1968-at követő sivár években, amikor úgy tűnt, az összes zsidó elmenekült, hogyan próbálkoztam könyvekből kiolvasni az értelmét annak az új, rémületet keltő identitásnak, melyet az antiszemita kampány erőszakolt ram. Mindig is tudtam, hogy zsidó származású vagyok, de ez teljesen irreleváns volt abban a szocialista, internacionalista Lengyelországban, ahol a nemzet, vallás és faj fogalma avítt, idejétmúlt ócskaságnak számított. 1968 azonban mindent megváltoztatott.
Alig ismertem valakit, aki ugyanezzel a problémával küszködött volna. Ellenben, akiket elüldöztek, hátrahagyták könyveiket. Varsó antikváriumaiban könnyen rálelhetett az ember Scholem Asch, Peretz, Scholem Alejhem vagy az idősebb Singer kitűnő lengyel fordításaira. Eredeti nyelven is meg lehetett ezeket kapni, de én, asszimilált hátterem miatt, nem tudtam jiddisül.
Emlékszem, hogyan faltam a könyveket, és hogyan ámultam a rabbik, a különös kulináris szokások, a hagyományok furcsa egzotikumán, amelyeket sehogyan sem értettem, mígnem hirtelen felfedeztem, hogy tejesen otthonosan érzem magam e regények világában. Ekkor még nem tudtam, mi is az a talesz, de azt már megértettem, milyen erők mozgatják a taleszok viselőit. Ismertem érzelmeiket, megértettem vicceiket, éreztem fájdalmaikat. Bíztam ezekben az emberekben. Otthon voltam.
Segítettem-e valaha úgy telefonálóimnak, ahogyan Joszele Kalb segített nekem? Ezt persze soha nem fogom megtudni. Néhányuk csak beszélt – a háttérzajokból következtetve utcai fülkéből, nehogy le tudják nyomozni kilétét, ha esetleg lehallgatnák a készüléket – és aztán egyszerűen letette a kagylót anélkül, hogy bemutatkozott volna. Másokkal találkozót beszéltünk meg, aztán vagy eljöttek, vagy nem, végül eltűntek. Néhányukkal megmaradt a telefonos kapcsolat, és volt olyan, hogy személyes barátságukkal is kitüntettek.
Megkérdezték, hány zsidó van Lengyelországban, és együtt nevettünk a válaszon, hiszen az attól függ, ki kérdez kit, mikor, hol és miért. A kasrusz furcsaságairól érdeklődtek, aztán kijelentették, hogy ők még életükben nem hallottak ilyen ostobaságról, aztán újra megkérdezték, mi is az. Tudni szerették volna azt is, miért ez a nagy gyűlölet ellenünk. Megkérdezték, miért maradtam Lengyelországban. Megkérdezték, hogy mások miért mentek el.
Ezek a kérdések jelentették a legnehezebb próbatételt a Repülő Egyetem évei alatt – úgy hiszem – komolyan kiforrott zsidó identitásom számára.
A próbatételek nem a tárgyi tudásra irányultak – habár tájékozatlanságomat sokszor be kellett vallanom magamnak -, hanem a jelentésre. Az elkötelezettségre. Az összetartozásra.
Megérte ez neked? – hallottam a ki nem mondott kérdéseket. És te méltó voltál erre? Lehetséges-e az örökséget visszakövetelni? Van-e örökség egyáltalán? És mi az ára mindennek? És mit veszítünk akkor, ha meg sem próbáljuk?
Mezítelennek és sebezhetőnek éreztem magamat, miközben válaszok után kutattam e ki nem ejtett, de mindig jelen lévő kételyekre. Soha életemben nem vállaltam volna föl önként ekkora felelősséget. Se nem voltam a megfelelő tudás birtokában, se nem voltam elég érett e feladatra. Miért nem kérdeznek meg inkább egy rabbit?
Nem voltak rabbik.
Jó néhány éve már annak, hogy utoljára felhívott valaki. Lengyelország túljutott az 1989-es vízválasztó éven, és belekezdett egy olyan demokrácia építésébe, amely csak a maga által vállalt béklyókat tűrte el. Ugyanekkor a zsidóság is ocsúdni kezdett, és lassan újraszerveződött. Újra vannak rabbijaink, közösségeink, ifjúsági táboraink, dühödt politikai csatározásaink, hatalmi harcaink – egyszóval minden. Alakulóban vagyunk, és épp megfelelő létszámmal, hogy belőlünk is csak egy „ugyanolyan, mint a többi” kis unalmas közösség legyen.
Néhanapján a zsinagógában ismerős hangokat vélek hallani. Aztán valaki odafordul hozzám: „Tudja, mi már beszéltünk egyszer telefonon. Még akkoriban.”
Nagyritkán veszem a bátorságot és visszakérdezek, hogy volt-e valami hatása a mi beszélgetésünknek. Nem mindig kapok választ. Néha pedig nem szeretem hallani azt, amit mondanak.
Ezek a válaszok azonban, mint minden, amit zsidók mondanak vagy nem mondanak, csinálnak vagy nem csinálnak, változtatják és kiegészítik az én zsidóságomat, néha tejesen átformálják, de mindenesetre állandóan mélyítik. Ekkor jövök rá, hogy bármi legyen is a hatásom mások zsidó identitástudatára, engem ők ugyanúgy és megállás nélkül alakítanak, hogy a ki nem mondott kérdések, amelyeket hangjukban hallottam vibrálni, örök kérdések maradnak, és ezeket folyamatosan fel kell tennem saját magamnak.
A kérdés a kétely ellentéte. Csak a már létezőre kérdezhetsz rá. Örökké hálás maradok az én telefonálóimnak.
Vidra Zsuzsa fordítása
Konstanty Gébért újságíró, esszéista Varsóban született. A rendszerváltás előtt ellenzéki tevékenységet folytatott, Dávid Warszawski néven publikált szamizdatokban. Ma a Gaze- ta Wyborcza munkatársa. Lapunk 1996. januári száma közölt vele interjút.
Címkék:1996-12