Hitler mezében III. Richárd

Berlini filmfesztivál ’96

Az idei berlini nemzetközi filmfeszti­válon Andrzej Wajda Nagyhét című filmje szerepelt a lengyelek hivatalos versenyfilmjeként. A lengyel filmiskola megteremtője, az idén hetvenéves Andrzej Wajda, aki tizenhat évesen részt vett a német megszállók elleni varsói felkelésben, nem először foglal­kozik a holocausttal. Az 1990-ben ren­dezett Korczak című filmje megrendítő emléket állít az orvos-pedagógusnak, aki, bár megmenekülhetett volna, a reá bízott gyerekekkel együtt mégis fel­szállt a treblinkai gázkamrákba vezető vonatra. Ezért a filmjéért Wajdát egye­sek – számomra érthetetlen módon – antiszemitizmussal vádolták. E vádat a legnagyobb feltűnést keltően Claude Lanzmann, a holocaustról készített va­lószínűleg legfontosabb film, a Soá ren­dezője fogalmazta meg. Az érv az volt, hogy a film végén, a gyerekeket Treblinkába szállító vagon egyszerre csak megáll, kinyílnak az ajtók, és a gyere­kek a doktorral együtt szétszélednek a virágokkal borított mezőn. Csak az utolsó felirat tudatja velünk, hogy Korczak doktort és a gyerekeket 1942-ben megölték a treblinkai koncentrációs tá­borban. A szkeptikusok, azt hiszem, összekeverik a szimbólumot a valósággal, a költészetet a dokumentummal. Ezt a megrendítően szép filmet min­denkinek tiszta szívvel ajánlom. Ilyen előtörténet után készített Wajda ismét játékfilmet egy zsidó lány sorsáról.

A Nagyhét (Wielki Tydzien) című film 1943 áprilisában, húsvét, illetve Pészach hetén játszódik, a varsói gettó­felkelés idején. Irena (Beata Fundalej), akinek szüleit meggyilkolták a né­metek, kiszökik a gettóból. Kétségbe­esetten, kitaszítottan járkál a városban, amikor összetalálkozik régi szerelmé­vel, Jannal, aki félve bár, de hazaviszi. Anna, Jan felesége, előrehaladott ter­hessége ellenére kedvesen, félelem nélkül fogadja és mindenben segíti az életveszélyben lévő lányt. A házmester­nő azonban felszólítja Jant, hogy dobja ki a rejtegetett zsidót, akit már többen észrevették a házból. A házmesternő részeges férje udvarolni is kezd a lány­nak, tovább bőszítve ezzel feleségét. Jan elmegy Irena ruháiért, de a Gesta­po karjaiba fut. Azonnal agyonlövik. Eközben a házmesternő felbujtására Irenát közös erővel kiüldözik a házból, ahonnan számára csak vissza, a gettó felé vezet az út.

Wajda mély együttérzéssel jeleníti meg a lány néhány napjának történe­tét. Bár a főszereplő kiválasztása nem volt a legszerencsésebb, átfogó képet kaphatunk egy szörnyű korszak mikrovilágáról. A lengyelek legnagyobb ren­dezőjének még pályája vége felé is van mondanivalója a soáról.

A Nagyhét a fesztiválon Ezüst Medve­díjat nyert.

Az angol versenyfilmet, a III. Richárdot szintén Ezüst Medvével dí­jazták, mégpedig azért, mert ez a film is egyéni látásmóddal szól a fasizmusról. Érdekes és elgon­dolkodtató az az elté­rés, ahogy az angolok megközelítik a témát, ahogy idézőjelbe téve, nagyobb távolságtartás­sal, sőt némi humorral vizsgálják a fasizmus je­lenségét.

Richard Loncraine an­gol rendező és forgató­könyvíró Shakespeare III. Richárdját a harmin­cas évek Angliájába he­lyezi. Az országban pol­gárháború dúl, és a film végén III. Richárd tan­kot követel ló helyett. A címszereplő Ian McKellen, a londoni Royal Na­tional Theatre egyik legkiválóbb és legelismer­tebb Shakespeare-színésze.

A műben III. Richárd – miközben módszeresen irtja családját és egyre nagyobb hatalomra tesz szert – fokozatosan Hitlerré alakul át, mind ideológiájában, mind küllemé­ben, beleértve az SS-egyenruhára emlé­keztető uniformist is. Környezete és családja – már aki megmaradt közülük a vérfürdő után – megbabonázva, tétle­nül szemléli a történteket. A Hitler me­zébe öltözött III. Richárd éppoly gyor­san tud híveket és tömegeket toborozni maga köré, mint huszadik századi alteregója, de, mint a mesékben általában, a gonoszt most is utoléri végzete. Rich- mond gróffal folytatott párviadala köz­ben „Richárd-Adolf” megcsúszik egy ki­égett épület tetején, s egy kézzel ka­paszkodva átkokat szór, „sosem fogtok elfelejteni!”, kiáltja, majd arccal a né­zők felé, ördögi vigyorral a mélybe zu­han, míg körülötte emésztő lángok csapnak az ég felé. Felszabadultan mo­solyoghatunk, hiszen az egész csak egy rossz álom, ami nem is volt olyan ször­nyű, utólag visszatekintve. De valóban túl vagyunk rajta? Valóban végleges a gonosz bukása? Ezek a kérdések merül­tek fel bennem, miközben a közönség tapsviharban tört ki a berlini fesztivál legnagyobb mozitermében. Amikor két­ségeimet megosztottam nyugati filmkri­tikus kollégáimmal, rosszallóan csóvál­ ták a fejüket Ez csak egy vicc. Arról is szól, mi lett volna, ha Hitler hatalomra jut Angliában. Nem szabad a filmet ilyen „kelet-európai súlyossággal” nézni, mondták megrovóan. Lehet, hogy az ő szempontjukból igazuk van…

A 119 plusz három golyó című új izraeli dokumentumfilm nagy érdek­lődést váltott ki a fesztivál Fórum szek­ciójában. A film, amelynek rendezője Yeud Levanon, 1994-ben kezdődik, amikor Hebronban Baruch Goldstein 119 golyót lőtt ki a Pátriárkák barlang­jában imádkozó arabokra, és 1995 no­vemberében fejeződik be, amikor Jigal Amir három golyóval végzett Jichak Ra­bin miniszterelnökkel. A film Tel-Avivtól Hebronig végigjárja azokat a helyszí­neket, ahol a mai Izrael történetének legfontosabb eseményei játszódtak le. A vallási és a politikai fanatizmus okait, következményeit vizsgálva arra a kér­désre próbál választ keresni, vajon mi­képpen alakulhat Izrael jövőbeli politi­kai és kulturális identitása, s hogy mi lesz a sorsa a pluralista demokráciának az országban. A legújabb események – a Hamasz-terroristák sorozatos merény­letei – még inkább aláhúzzák a film ak­tualitását.