Hit Isten kegyelmében

FÜRST ERVIN több mint negyed évszázadon át volt a magyarországi evangélikusság egyik központjának, Orosházának lelkésze. Magam is Orosházán születtem, 1942-ben. Ő keresztelt. Szüleimét is Fürst Ervin eskette, bár mint fiatal házasok hamar elköltöztek Orosházáról.

A történelem – és annak embrionális állapota, a napi politika – már régóta izgat, különösen a végzetes 1944-es esztendő. Orosháza ebből a szempontból kivételes helynek számított; az 597 fős zsidó közösségből 381 életben maradt, mivel jó részük nem Auschwitzba, hanem Strasshofba került. Az évek folyamán elegendő időm volt eltűnődni azon a bizonyos történelmietlen „mi lett volna, ha…?” kérdésen: Mi lett volna, ha történetesen zsidó családban születtem volna? Túléltem volna? Milyen lélekkel gondoltam volna szülőföldemre, az ott élő emberekre? Segítettek-e az orosháziak a bajba jutottakon? Az evangélikus egyház vezetői hogyan viselkedtek?

1983-ban felkerestem Fürst Ervint, s mindjárt a lényegre tértem: Mit csinált ő 1944-ben? A nyolcvanadik életévét taposó, élénk tekintetű öregúr figyelmesen végighallgatott, s azt válaszolta, hogy helyesebbnek tartaná, ha erről a témáról a még élő orosházi zsidók beszélnének, de megígérte, hogy előkeres majd egy dokumentumot s címemre el fogja küldeni. Kis idő elmúltával a következő iratot kaptam tőle:

OROSHÁZI IZRAELITA HITKÖZSÉG

Nagytiszteletű Fürst Ervin úrnak, igazgató lelkésze,

az Orosházi Ag. Hitv. Evangélikus Egyház

Orosháza

 

Hitközségünk egy ízben jegyzőkönyvi kivonatban, majd a templomunkban elhelyezett hősi emléktábla felavatásakor az ünnepi szónoklat keretében, dr. Weisz Miksa főrabbi urunk által, legutóbb pedig Gyöngyösi Vilmos ev. lelkész úr egyházi beiktatása alkalmával nagy nyilvánosság előtt elnökünk által elismeréssel adózott azért az emberbaráti és személyes szabadságát is kockáztató magatartásáért, amelyet a felekezetünkre nehezedő súlyos időkben mellénk állásával tanúsított.

Jelen levelünk célja, hogy felsoroljuk az emlékezetünkben élő érdemeit, amelyek megörökítéséül jelen levelünk egy példányát irattárunkban megőrizzük, másik példányát pedig megbecsülésünk jeléül ezennel tisztelettel átnyújtjuk.

1. Nagytiszteletű Úr a gettóba zárás előtt felkereste akkori elöljáróink kérelmére vármegyénknek a Sztójai-kormány által kinevezett főispánját, dr. Székács Istvánt, nagyszénási otthonában, hogy a gettóba való beköltöztetésre vonatkozó parancs visszavonását kieszközölje.
2. Eredményesen tiltakozott saját egyháztanácsában az egyházi épületek üzlethelyiségeit bérlő hittestvéreink bérletének felmondására irányuló indítvány ellen.
3. Megmentette hitközségünk három szent tóratekercsét a visszatértek számára, továbbá megőrizte főrabbi urunk családi értéktárgyait.
4. Ellenezte a zsidó templom padjainak a Rákóczi-telepi ev. templomba való elvitelére irányuló indítványt, amely így nem valósult meg.
5. Rabbi hiányában készséggel vállalkozott zsidó halottaink eltemetésére és három ilyen esetben funkcionált.

Amidőn mindezen érdemeiért hálánkról ismételten biztosítjuk, egyben legjobb kívánságainkat tolmácsoljuk, hogy áldásos papi működését a felekezetek közötti béke, valamint a humánum érvényesülése céljából mennél hosszabb ideig folytathassa.

 

Kelt Orosházán, 1948. évi június hó 20-án.

(Platschek Lajos)        (Nádas Géza)

jegyző                          elnök

 

1984 TAVASZÁN emlékeztünk a magyar zsidóság deportálásának negyvenedik évfordulójára. Arra gondoltam, hogy publikálni kellene ezt a dokumentumot s eljuttatni több egyházi lap szerkesztőségéhez, illetve átadtam személyesen egy egyházi méltóságnak. Először azt kérdezték tőlem, hogy él-e még Fürst Ervin? Igen – feleltem, azt is közöltem, hogy évek óta belső egyházi száműzetésben él, mert nem akart békepap lenni. A dokumentumot természetesen sehol sem közölték. Lelkiismeret-furdalások közepette értesültem 1987 januárjában Fürst Ervin és felesége haláláról. Egy napon temették el őket.

Ki is volt tulajdonképpen Fürst Ervin?

Farkas Elemér, az Orosházi izraelita Hitközség kerületvezetője, a következőket írta róla: „Az orosházi zsidóság annyira szerette őt, hogy többeknek az volt a végrendeleti kívánsága, hogy ő búcsúztassa el a temetőnkben. Megjegyezni kívánom: mivel én orthodox családból származom, ezt nem értettem, és emiatt az akkori vezetőkkel szóváltásaim is voltak. Később értettem meg hittestvéreim ragaszkodását és tiszteletét, ami őket Fürst Ervin nagytiszteletű úrhoz fűzte. Az orosházi zsidók minden jelentős egyházi eseményre meghívták őt. A temetőben 1948-ban felállított emlékfal felavatásakor – amire jól visszaemlékezem – jelen volt és beszédet mondott.”

*

EMLÉKEZETES SZÁMOMRA egy beszélgetés, amelyet Fürst Ervinnel 1985-ben, az egyik orosházi park padján üldögélve folytattunk. Megkérdezte tőlem, mi történt az orosházi zsidó templommal. Feleletet adtam: 1967-ben az Országos Iroda eladta. Észrevettem megrendülését. Szó szerint ezt mondta: „Annak idején, amikor a deportálás volt, mennyire vigyáztam e zsinagóga tóráira, kegyszereire, belső berendezésére! Mindent megtettem, hogy e templomnak ne essék bántódása.”

Özv. Öhlschläger Mártonné, dr. Mlinarics József orosházi orvos anyósa életét is Fürst Ervin mentette meg. A csaknem tehetetlen idős asszony a gettóban biztosan elpusztult volna.

Fürst Ervin nem csak zsidókon igyekezett segíteni, amennyire lehetőségeiből tellett. „… többször is meglátogattam a Csillagban fogva tartott kommunistákat. Sőt volt közöttük egy, akit közbenjárásomra és felelősségvállalásomra szabadon is engedtek. Az illető minden héten, a szabadulás napján hetenként énekeskönyvvel a kezében részt vett a reggeli könyörgéseken. Később persze elmaradt…” – írta hozzám intézett levelében.

*

FELVETŐDIK A KÉRDÉS: ilyen múlttal a háta mögött hogyan alakult a sorsa a háború után egy ötgyerekes vidéki lelkésznek? A felvidéki német származás következményeinek Damoklész-kardja ott lebegett minden német nevű család feje fölött. Azonkívül – látva az egyház romló anyagi lehetőségeit – jövedelmének egy részéről Fürst Ervin önként lemondott. De a legnagyobb veszély a fokozatosan diktatúrába torkolló politika felől fenyegette a családot. Fürst Ervin elbeszélése szerint gyülekezetének csupán 1–2%-át csapta meg a nyilasok szele, a kb. 60 tagú egyháztanácsban egy kézen meg lehetett számolni azokat, akik ki akarták használni a zsidók szorult helyzetét. Ezek közül az egyik, aki később nagy pártkarriert futott be a helyi közéletben, a Fürst-gyerekek továbbtanulását – pedig mind kitűnő tanulók voltak – ott gáncsolta, ahol tudta. A harmadik fiút még a helyi gimnáziumba sem engedte felvétetni. Abba a gimnáziumba, amelynek létesítéséért „oly sokat áldoztam: munkát és pénzt a saját zsebemből” – írja Fürst Ervin.

A kulákoknak minősítettek kisemmizését sem nézhette tétlenül a híveit féltő orosházi lelkész. Ettől kezdve persona non grata lett, s a hatalomban ülők csak az alkalmat várták, hogy mikor lehetne tőle szabadulni. Érdekes módon ez csak 1956 után következett be.

Fürst Ervin felettese, a néhány hónapig püspöki szolgálatait ellátó Ordass Lajos (addig, amíg nem távolították el), igyekezett megvédeni lelkészét, mire az Orosházi Hírlap ismételten megtámadta Fürst Ervint: „Fürst Ervin lelkész az orosházi ellenforradalmi nagygyűlésen sietett felszólalni, és ezt követően naponta fent járt az ellenforradalmi tanács vezetőinél, tartotta velük a szoros kapcsolatot. Nem így tett a népi demokratikus rendszer vezetőivel október előtt és nem tesz így velük ma sem… Az ellenforradalmi tüntetés megkezdésére jeladásként az evangélikus egyház templomában harangoztak, bizonyos, hogy Fürst Ervin vezető lelkész egyetértésével.. .” (Orosházi Hírlap, 1957. július 25.)

MIVEL FÜRST ERVIN nem volt hajlandó megtagadni a törvénytelenül eltávolított Ordass Lajost, minden magasabb egyházi testületből kihagyták, 1962-ben – törvénytelenül – nyugdíjazták. Nyugdíját havi 833 forintban állapították meg.

A különböző egyházi hatóságoknál megpróbált tiltakozni, s kérte nyugdíja törvényes megállapítását. Hiába. Ekkor a Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslatért. Dr. Bárány Aladár ügyvéd, értesülvén a Fürst Ervinnel szembeni eljárásról, beadványban fordult a Legfőbb Ügyészséghez. Dr. Bárány Aladár elmondta, hogy maga is orosházi ügyvéd volt korábban. 1944. május 10-én a Gestapo 37 társával együtt őt is a Debrecen melletti Szentgyörgypusztára, az ottani SS-lágerbe szállította. Egy alkalommal a tiszántúli SS-parancsnok, akit Bauer alezredesnek hívtak, elfogott személyesen egy küldöncöt, akinél a lágerből kicsempészett leveleket találtak. A levelek felbontása után kiderült, hogy az orosházi foglyok Fürst Ervinen keresztül tartották a kapcsolatot családtagjaikkal. Valóságos csoda, hogy ezek után nem került Fürst Ervin maga is koncentrációs táborba. Sajnos, dr. Bárány Aladár közbelépése is eredménytelenül végződött. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Fürst Ervin nem tudta leplezni keserűségét: „Ilyen tapasztalatok után feladtam a sisyphusi küzdelmet. Az orosházi üveggyárban jelentkeztem munkásnak, mivel valamiből csak élni kell. Kinevettek! Feleségem kitűnő oklevéllel jelentkezett tanítani. Üres kifogásokkal őt is elutasították. 38 évi önzetlen és becsületes szolgálat után ez lett a sorsom.”

*

A MÉLTATÁSOK IDEJÉT ÉLJÜK. Úgy gondolom, hogy erre most nincs szükség. A leghívebben úgy tudom jellemezni Fürst Ervint, ha befejezésül őt magát idézem, milyennek látta mindazt, amit négy évtizeddel korábban tett: „…valójában semmi különöset nem tettem. Csupán az történt, hogy a sok szörnyűség láttán, ott és akkor, ahol és amikor szükség volt rá, csak úgy magától, minden előzetes tétovázás és töprengés nélkül, megszületett bennem a szükséges szó és a tett. Ez az, amit a nagy evangélikus költő, Remenyik Sándor úgy nevez: A KEGYELEM.”