Hit – illúziókkal

1993 őszén jelent meg Szabolcsi Lajos az Egyenlőség, a II. világháború előtti legnagyobb példányszámú zsidó lap egykori főszerkesztője memoárja. Immár hagyományos rendezvényünk, a Szombat Szalon keretében, október 23-án kerekasztal-beszélgetést szerveztünk a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben a műről az általa megidézett korszakról – memoár tévedéseiről – máig ható tanulságairól. Az est résztvevői voltak: Szabolcsi Miklós irodalomtörténész, akadémikus, Schweitzer József főrabbi, az Országos Rab­biképző Intézet főigazgatója és Schmelzer Hermann Imre St. Gallen-i főrabbi, akinek a könyvről írott elemzését szintén itt közöljük, ezért álláspontjának csak ahhoz képest új momentumait rögzítettük az alábbi beszámolóban, mely terjedelmi okok miatt csak a szimpózium gondolatmenetének egyik szálát, a korabeli neológia és a hatalom viszonyát idézi fel. A kerekasztal-beszélgetést Schweitzer Gábor történész és Szántó T. Gábor, a Szombat főszerkesztője vezette.

SZABOLCSI MIKLÓS: Amikor az Egyenlőség – nem annyira az első zsidótörvény, mint inkább a sajtótörvény követ­keztében sok más lappal együtt – 1938-ban megszűnt, utódja egy „Magyar Zsidók Lapja” nevű újság lett, ahol azonban apám már csak szerződtetett újságíróként dolgozott. (Ez utóbbi lap formátumában pontosan az Egyenlőség mása volt. Az Új Élet pedig – kis változtatásokkal – ugyanezt a formátu­mot és tördelést viszi tovább.) Miután apám állás és foglal­kozás nélkül maradt, anyagi gondokkal küzdve és egyre betegebben fogott hozzá emlékiratai megírásához, főként anyám javaslatára, aki ezt jó terápiának tartotta. Az emléki­ratok 1940 és 42 között készültek el. Miután a kéziratot befejezte, apám teljes naivitással benyújtotta azt a királyi ügyészségnek engedélyeztetésre. Természetesen nem engedélyezték. A nálam levő kézirat-példányon ott van az ügyészség többszörös pecsétje: „Nem engedélyezem”. Még egyes részek publikációját sem engedték meg. Apám régi barátai sem tudtak segíteni, sőt, mereven elzárkóztak a kérés elől. 1944-ben anyám őrizte meg a kéziratot, és amikor én 1945-ben munkaszolgálatból hazajöttem, akkor megkaptam tőle. Az elmúlt évtizedekben nem gondoltam arra, hogy megjelenhetne. Először 1984-ben próbálkoztam vele. Bead­tam a kéziratot a Magvető könyvkiadónak a Tények és Tanúk sorozatba. A lektori jelentés, amelyet egy – egyébként kitűnő – költőnő írt, közölhetetlennek minősítette. Ezután 1990-ben mutattam meg a kéziratot Komoróczy Géza professzornak, aki elolvasta és lelkesen támogatta a megjelenést. Az ő közreműködése, valamint a könyvben felsorolt támogatók tették lehetővé, hogy az emlékiratok e „házi kiadásban” megjelenjenek.

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Mi volt az Egyenlőség – fény­korában – a magyarországi zsidó közösség számára? Tudomásom szerint a harmincas évek elején 30-40 ezer példányban jelent meg. Milyen szellemi irányzathoz sorol­hatjuk a lapot, és ez az irányzat mit jelentett a korabeli zsidó közösségben?

SZABOLCSI MIKLÓS: Édesanyám, apám segítőtársa, pontos nyilvántartást vezetett a példányszámról, de ez – mint oly sok más dokumentum – 1944-ben megsemmisült. Em­lékezetem szerint a lap fénykorában – a húszas években – valóban mintegy harmincötezer példányban jelent meg és – nagyjából – el is tartotta önmagát. Először a nagy gazdasági válság ritkította meg erősen az előfizetői tábort, majd az, hogy a lapot egyes cikkei miatt a szomszéd országokból kitiltották. Először Jugoszláviából, többször egymás után Romániából és a végén Csehszlovákiából is. így meg­szűnésekor a lap példányszáma már nem volt több mint 8-10 ezer.

SCHWEITZER JÓZSEF: Ez a lap elsősorban azt igyekezett a nagyon sokszor megbántott zsidók előtt bebi­zonyítani, hogy ezek a bántások nem igazak. Hogy vannak nagyon tekintélyes magyar közéleti emberek, akik az an­tiszemitizmus ellenségei. Aztán igyekezett a lap bebi­zonyítani, hogy a zsidók a magyar társadalom szempontjából milyen hasznos szolgálatokat végeznek. Ez volt a politikai üzenet. A lap hitbuzgalmi részében igen szép, magvas gon­dolatokkal teli cikkek jelentek meg különféle rabbiktól. Volt egy szépirodalmi része is az Egyenlőségnek: a felekezeti irodalom nem ritkán „lesajnált” műfajában itt nagyon szép és nemes hangú írásokat lehetett olvasni.

Az újság egy bizonyos kör számára rendszeres szellemi táplálék volt. Voltak a lapnak persze kritikusai is. Bizonyos mértékig ezek a kritikusok is az Egyenlőség talajából nőttek ki, mint például Patai József, a Múlt és Jövő szerkesztője, e kritikai szellemek legnívósabbja, aki – cionista oldalról – az Egyenlőség túlzottan hazafiasnak tűnő szellemét igyekezett elegánsan tompítani.

A magyar zsidók nagyobb része inkább az Egyenlőség oldalán állt. Szabolcsi Lajos azonban a végén rájött arra, hogy a valóság mögött egy képzelt világot tételezett fel: azt hitte, a magyar közvéleményben azok a hangadók, akik tényleg humánusan – vagy legalábbis politikai tekintetben korrektül

• gondolkodtak. Úgy érzem, erőlködés volt azt bemutatni, hogy mi milyen jó magyarok vagyunk, mert ez az együttélés
• ahol az egyik fél nagyon rajong és szerelmes, a másik pedig ezt a szerelmet nem viszonozza – a fasizmus következtében kudarcot vallott.

SCHMELZER HERMANN IMRE: Mi a zsidóság: et­nikum vagy vallás? Ez a kérdés a XIX. században Európában napirenden volt. Aki ismeri a korabeli francia és német zsidóság történetét, az tudja, hogy ez a kérdés zsidót és nem zsidót egyaránt foglalkoztatott. Az Egyenlőség zsidóságképe

• hogy elnémítsa a keresztény társadalom gyanúját és nyug­talanságát – inkább a vallási momentumot helyezi előtérbe. Ugyanakkor gyönyörű, amit a nagyapa ír a palesztinjai látogatásról. Nem véletlen, hogy Szabolcsi Miksa írta meg a magyar Palesztina-irodalom legszebb könyvét. Valószínűleg ez a kettősség jellemezte ezt a két nagyon tehetséges és nagyon szenvedélyes embert, ami – azt hiszem – bennünket, zsidókat is jellemez. Mi két világnak vagyunk polgárai és e két világhoz tartozás feszültségbe helyezi a zsidó embert, aki ezt tudatosan éli meg. Ebből a feszültségből jöttek elő aztán azok a csodálatos történeti irodalmi és művészeti alkotások, amelyekkel a zsidó származásúak, mind a magyar, mind az európai kultúrtörténetet gazdagítot­ták.

SCHWEITZER JÓZSEF: Szabolcsi Miksa az orto­doxizmusból és a neológizmusból az esztétikumot és a tartal­mat egyaránt át akarta menteni egy olyan zsidóságba, amely politikailag asszimiláns, de vallásilag megőrzi teljes integ­ritását. Ugyanakkor a lap 1937-38-ban, amikor Palesztinában a nagy arab lázongások voltak, mindenről hírt adott. Nem úgy, mint Magyarországon az irányított sajtó, amely úgy jelent meg évtizedeken át, mintha Izrael Állam nem is létezett volna – noha ez nem bűne senkinek, ez a kor bűne. Az Egyenlőség nem volt tehát érzéketlen minden iránt, ami nem magyar zsidó vonatkozású.

SCHWEITZER GÁBOR: Nemrégiben olvastam az Egyenlőség 1896-97-es évfolyamaiban a politikai cionizmusra vonatkozó első reflexiókat. Ezek elítélő hangneműek, hiszen akkor a recepció és a millennium fényében élt Magyarország és a magyar zsidó társadalom is. De amikor előre lapoztam a harmincas évek közepére és második felére, azt láttam, hogy a cionizmussal foglalkozó írások – noha a megítélés stílusa sokat finomodott – politikai tartalma nem változott: ugyanolyan egyenes és határozott hitvallást tesz az Egyenlőség – és a mögötte álló neológia – a zsidók magyarsága mellett, mint a múlt század utolsó éveiben. Valóban nem volt más alternatíva Magyarországon? Hiszen a Monarchia korában más zsidó alter­natívák is felmerültek.

Szellemi vonzáspontok

SZABOLCSI MIKLÓS: Schweitzer József már említette az illúziókat: apám és nagyapám is egy olyan Magyarországot képzelt el, amely imaginárius volt. Hadd mondjam el azonban, hogy ez a virtuális Magyarország zsidó és nem zsidó intellektuelek egész generációjának volt vezérlő csillaga.

Példa erre Radnóti egész költészete.

Apám is és nagyapám is a magyar liberalizmushoz, Tisza Kálmánhoz, Tisza Istvánhoz, sőt a húszas évek Bethlen Istvánjához asszimilált magyar zsidóságot képzelt el. A nagy magyarsághoz tartozó, az uralkodó magyar szupremáciát biztosító magyar liberális réteghez való asszimilálódást hirdették. Ez paradoxon. Ugyanakkor fenn akarták tartani a zsidóságot először vallásos formában, de mindvégig hang­súlyozott kulturális háttérrel, ami rendkívül nehezen definiál­ható. Hadd mondjak egy személyes emléket. 1940-ben ezek a kérdések a mi köreinkben alapvető szerepet játszottak. Mi az, hogy zsidó kultúra? Van-e ilyen? Akkoriban azt a választ adtuk rá, hogy a zsidó kultúra elsősorban a világ kultúrájának egyfajta gazdagítása. Apám politikája tehát a vallási és a nehezen meghatározható kulturális „background” meg­tartását célozta.

Apám politikai irányvonalának megértéséhez három kiegészítést tartok szükségesnek.

Az egyik a baloldalhoz való viszonya. (Nagyapámnál ezek a kérdések föl sem vetődtek.) Apám, nem csak a XX. század körkérdésétől, de kora ifjúságától fogva szembeszegült Jásziékkal. Az a kör, amelyben apám mozgott, amelyben felnőtt, a Hét köre, az mindenestül szemben állt a magyar polgári radikalizmussal. Ez már irodalomtörténeti kérdés. Nemkülönben bizalmatlan volt apám a szociáldemokráciával és a szocializmus minden válfajával szemben. Ehhez hoz­zájárultak azok a személyes ütések, amelyek őt 1919-ben érték (ez olvasható az emlékiratban.) A dolgoknak voltak tehát pusztán személyi, de voltak elvi vonatkozásai is.

Bonyolult, nehéz és fájdalmas volt apám és nagyapám viszonya a cionizmussal. Egyrészt a könyvben leírt beszél­getés Herzllel, másrészt a palesztinai utat végigkísérő óriási lelkesedés: sajátos kettősség ez, amely végig jellemezte, nem csak az ő életüket, hanem a miénket is.

Apám az Egyenlőség utolsó idejében érezte már, hogy álláspontját a történelem nem igazolta. 1933, Hitler hata­lomra jutása után, próbált valamit változtatni. Hogy ez nem sikerült, abban része volt annak, amit röviden Dohány utcának neveztek. Bárhogy szépítsük, a pesti izraelita hit­község és főleg a Dohány utca a tőkés középrétegekre épült. Apámat ez fogta anyagilag. Nem a nagytőke. A nagytőkések közül ebbe a körbe csak a budai Goldbergerék tartoztak. Weiss Manfrédék soha nem vettek részt a zsidó hitközségi közéletben. Az a bizonyos, bankigazgatókból, építési vállal­kozókból álló középréteg – ez volt az egyik tényező, amelyik őt lefogta. Az akkori Chevra vezetőség, az akkori hitközségi vezetőség, amelyet egy személyben Stern Samu szemé­lyesített meg. Ez a réteg szorosan összefűződött az akkor liberális(nak vélt) kormánnyal.

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Ami a korabeli neológiának a nemzeti középosztályhoz, a hivatalos Magyarországhoz való viszonyát illeti, a könyvből számos helyen kiérezhető a törleszkedés. Például az Egyenlőség ötvenéves jubileumán borzasztó nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a kultuszminiszter jelen legyen. A mérték is mindig ez volt: hogyan lehet ezekkel a kormánykörökkel – mondjuk így – hasznosan együttműködni. Szabolcsi Lajosék nyilván a zsidó közösség javát akarták. De ez az attitűd végigvonul az egész könyvön, és nem érződik, hogy a harmincas évek végén Szabolcsi Lajos próbált volna distanciát tartani.

Ami volt, és ami kellett volna

SZABOLCSI MIKLÓS: Persze, így volt. Apám ama vir­tuális Magyarország képviselőiben reménykedett, mint amilyen Balthazár Dezső püspök vagy egy ideig Bethlen István volt. 1910 körül Magyarországon felnőtt egy liberális, szabadkőműves, européer, író-költő-tudós-közhivatalnok réteg. Amikor én 1938-ban a budapesti egyetemre be­kerültem, ezek az emberek, apám régi barátai még ott tanítot­tak. Ebben a rétegben látták a támaszt és ennek a rétegnek a mellettük való kiállásában reménykedtek. Gondolom, hogy apám a 30-as évek közepén rájött ennek az illuzórikus voltára.

SCHWEITZER JÓZSEF: Én azt hiszem, nincs igaza Szántó T. Gábornak. Mert az első háború utáni nemzeti kereszténység fő ideológusait, Prohászkát és Bangha Bélát Szabolcsi nagyon erősen támadta.

Viszont, ami a Bethlen István liberalizmusába vetett hitet illeti: a Szinai Miklós által szerkesztett: ,,Horthy Miklós titkos irataiban” van egy idézet Bethlentől, ami engem szíven ütött: „Semmiféle lármás antiszemitizmusnak nem vagyok híve.” Ha pedig ezután elolvassuk Romsics Ignác köny­vében, hogy Bethlen milyen finoman tudott disztingválni, hogy mint miniszterelnök egy interpellációra úgy felelt, „igen tisztelt barátom”, vagy „tisztelt képviselőtársam”, amíg Propper Sándornak vagy Buchinger Manónak csupán annyi jutott, „Propper képviselő úr” vagy „Buchinger Manó képviselő úr”, merthogy ők szociáldemokraták és még zsidók is voltak – nos mindezek után nem tudom, komolyan lehetett- e venni Bethlen István valamelyik korszakának is a libe­ralizmusát.

SZABOLCSI MIKLÓS: Ha úgy teszem föl a kérdést, hogy merre kellett volna orientálódni ennek az asszimiláns hitközségi körnek, akkor a nem létező vagy nagyon gyenge magyar baloldalt kéne említeni. Vagy a szociáldemokrata szervezett munkásságot vagy a nagyon kicsi Rassay vagy Rupert-féle polgári demokratikus orientációjú pártot. A magyar polgári fejlődés féloldalassága e ponton nyilvánvaló. A zsidóságot a gazdasági érdekek is az uralkodó körökhöz fűzték. A harmincas évekig nem is nagyon volt más alter­natíva. De persze igaz: nagyon furcsa és sajátos kép az, amikor a hivatalos magyar zsidóság a 20-as évek Magyarországán a megszelídült ellenforradalomhoz asszimilálódik. Nehéz ilyet mondani, de kétségtelen, apámnak, apám nemzedékének, ennek a körnek egyik történelmi hibája volt ez. Hogy a magyarországi zsidóság nagy tömegei számára vajon a cionizmus reális alternatíva lett volna, azt nem tudom. így csak kérdőjeleket teszek.

Ami Bethlent illeti: Bethlen a 20-as évek végén a maga erdélyi ravaszságával azt az illúziót keltette, hogy ő Gömbös ellen, a fajvédők ellen valamifajta alternatíva lehet. És ne felejtsük el: Bethlen rendkívül erősen összefonódott a magyarországi zsidó finánctőkével. Chorinékkal és Kornfeldékkel.

SCHWEITZER GÁBOR: Ha jól emlékszem, Katzburg professzor valamelyik írásában olvastam, hogy Gömbös miniszterelnöki kinevezésekor Horthynak egy feltétele volt. Azt mondta állítólag Gömbösnek: ,,Gyula, csinálj, amit akarsz, de ne nagyon zsidózzál”. Ez lenne az oka annak, hogy a miniszterelnöki bemutatkozó beszédében Gömbös azt mondta: keblére ölel minden hazafias zsidót és testvérének tekinti őket. Az illúziót tehát részben magyar kormánykörök is tovább élesztették.

SZABOLCSI MIKLÓS: Az 1932-es első Gömbös-kor­mány idején még, azt hiszem, az angol orientációjú külpoli­tika volt irányadó Horthy számára és csak később lett egyön­tetűen német irányú a külpolitika. Az „ifjútörökök”, a ma­gyar keresztény középosztály frusztrált része és főleg az elcsatolt területekről származó, helyüket követelő egyete­misták 1932-ben még nem, de 1935-ben már masszívan fölléptek a közéletben. Ezekből lett azután a későbbi kormányok egyik vezető rétege, egészen Szálasiig. Ekkor egyúttal világos irányváltás történt Németország felé.

Az üzenet

SZÁNTÓ T. GÁBOR: Meggyőződésem, hogy a Két em­beröltőt kályhának kell tekintenünk, ahova minduntalan vissza kell térnünk és újra onnan indulnunk, nem csupán, ha a század első harmada magyar zsidóságának útvesztőit, útvesztéseit elemezzük, de akkor is, ha mai szemmel, mai problémáinkra törekszünk megoldást, alternatívákat keresni. Hogyan látják ezt?

SCHWEITZER JÓZSEF: Szabolcsi Lajos az Egyenlőség főszerkesztője és munkatársai a magyar liberalizmus meggyőződéses hívei voltak. Eszméikért oly korban is küzdöttek, nem-zsidó és zsidó eszmetársaikkal együtt, amikor a hazai politikai hatalom, már egészen más célkitűzéseket szolgált. A sokszorosan megrágalmazott zsidóság becsületéért folyta­tott küzdelmük történelmi jelentőségű. Történelmi tévedés, hogy bár a vallásos- és a kultúrcionizmus nem volt számukra idegen, a politikai cionizmus célkitűzéseivel nem tudtak egyetérteni. Annak ellenére a Palesztina-építés munkájáról sok közlemény jelent meg hasábjain, hasonlóképpen a két világháború közötti Palesztina zsidósága elleni arab terrortámadásokról is beszámolt. Politikai tévedéseiben, a zsidóság politikai célkitűzéseit illetően nem volt egyedül, de érdemei a zsidó ügy szolgálatában elévülhetetlenek.

SZABOLCSI MIKLÓS: Van egy nagyon általános üzenete: van értéke a kemény és elszánt munkának, a vállalt meggyőződéshez való hűségnek és van fájdalmas pillanata az addigi út felülvizsgálatának. És közelebbről: kialakult az a sajátos történelmi képlet, amit „magyar zsidóságnak” nevezünk és története része a magyar és a zsidó történetnek, voltaképpen Európa történetének. És az a történet tele van reménységgel és tragédiákkal, nagy pillanatokkal és szörnyű vereségekkel. És az is a könyv üzenete, hogy a magyar zsidóság önmagában sem egységes, hogy belső konfliktusai végigkísérik külső történetét. És ebből a külső és belső történetből az igazi értékek, teljesítmények, életművek fog­nak megmaradni.

lejegyezte Gadó János

* Szabolcsi Lajos édesapja, Miksa, az Egyenlőség első főszerkesztője.