Hisztériáink

DE JÓ VOLNA, ha élne Bibó István, ha lenne valaki, aki olyan jól lát, olyan világosan fogalmaz, olyan boncnoki hozzáértéssel elemez és olyan makulátlan erkölcsi tekintéllyel tudna szólni, miként ő tudott. Általában és századunk roncsoló kórjáról, az antiszemitizmusról. Hogy ő hogyan erezné magát itt és most, ebben a fel- bolydult világban, azt még csak elképzelni sem tudom. De hogy a mi számunkra felbecsülhetetlen értéket képvi­selne egy érző szívvel megáldott hideg fej és egy olyan bölcs, aki próféta a hazájában is, mert meg is hallgatják, de meg is fogadják érzelmi viharokat csillapító, értelmi kábulatot oszlató szavait, az egészen biztos. Sajnos ez a kor nem szült igazán nagy filozófiát, írja Csoóri Sándor lélekömléses vallomásfüzérében, amely botránykővé lett e napokban, mert bántottságában írta és leírt olyasmit is, amit sokan bántásként fogtak fel és erre maguk is bántással feleltek. Nos, ha általában vitatható is a tétel korunk és a fajsúlyos bölcselet viszonyáról, Magyaror­szágra ez sajnos igaz.

Nincs senki, nincs egy Bibónk, aki azt tudná mondani, hogy barátaim és ellenfeleim, urak és úrhölgyek, tollművészek és firkászok, ti valamennyien magyarok, hát nem veszitek észre, hogy nemcsak fizikailag beteg ez az ország, de lelkileg is? Nem látjátok, hogy a társadalom ama része, amelynek tanulságánál, képzettségénél, sza­vának súlyánál és a szociális építményben elfoglalt helyénél fogva nem folyvást izgatnia, idegesítenie, pánikba kergetnie kellene honfitársait, hanem óvni őket a vég­letességektől, nyugodt, teremtő, alkotó munkára biztatni lenne kötelessége? Egy szó, mint száz, nem kelteni és fo­kozni kellene a Bibó által oly pontosan jellemzett hisz­tériát, hanem lenyugtatni.

Csak reménykedem, hogy ez a hisztéria nem lesz nem­zeti epidémia, nem ragadja magával az egész országot. De enélkül is és szűk körben hatva és gerjesztve is, a veszélyessége felmérhetetlen. Hadd tekintsek el attól, hogy az írástudók maguk is rosszul érezhetik magukat attól a hisztériától, amelyben leledzenek. Legalább ek­kora a baj, hogy a rész az egészet könnyen kibillentheti egyensúlyából. S ne feledjük, hogy a társadalomnak mindig volt salakja, selejtje, alja, miért éppen minálunk ne lenne. S a csőcselék mindig kész mindenféle kilengésre, lincselésre, pogromra. Egy hisztérikus mag és egy hiszterizált közeg az aljanépet arra késztetheti, hogy szabadjára engedje vak, romboló ösztöneit. Ha pe­dig bűnbakot állítanak elébe, legyen az egy társadalom- politikai eszme híveinek tábora, egy mozgalom, egy faj, egy felekezet, akkor csörrenve törnek be kirakatüve­gek és reccsenve koponyák.

A mi mostani ügyeink furcsa kis ügyek. Egy öreg hadfi rögeszméje, amelyet normális időkben megmoso­lyognak, egy rossz hangulatú nagy költő félresiklott gondolatfűzése, egy bekiabálás nagy hangzavarba ful­ladt parlamenti interpelláció elején – minden egyes eset külön-külön és a sorozatos esetek a maguk láncolatában azt a kérdést vetik fel, hogy a pártállami diktatúrából a parlamenti demokráciába való átmenet azt jelenti-e, hogy a magyarországi zsidóság a biztonság korából a létbizonytalanság korába kerül? Még sarkítottabb fogalmazásban, igaz lenne, hogy amikor egy zsarnoki rendszerben mindenkinek félni kellett és félt is, akkor éltek félelemmentesen a zsidók, s amikor a félelem ide­jének vége, nekünk akkor kell elkezdenünk félni? Ugye, micsoda képtelenség.

Olyan változást él meg az ország, a földrész és az egész világ, amit szavakba önteni szinte lehetetlen, hát még hetek vagy hónapok alatt megemészteni. Csoda-e, ha ká­bák vagyunk, zavarodottak attól, hogy ha valamikor, akkor most valóban a föld látszik sarkaiból kidőlni. Ilyenkor kell a higgadtság, ilyenkor válik el, hogy aki magát írástudónak véli, az-e valóban. Mert az én sze­memben írástudó az, aki nemcsak írás-, de felelősségtudó is. Nemcsak stílusa van, meg tán mondanivalója, de átérzi teljes súlyát annak, hogy mikor mit fogalmaz meg és szavai, mondatai hogyan hatnak a közönségre.

Már szóvá tettük, hogy sajnos az egyedüli, amiből sok jut nekünk, az a kétértelműség. Kétértelmű a politika, kétértelmű sokszor a kormánykoalíció, kétértelműsködnek ellenfelei és kétértelmű a média is. Murphynek úgy látszik, igaza van, sőt az igazság még kellemetlenebb, mint amire ő rájött. Mert az általa felfedezett törvények egyike úgy szól, hogy amit félre lehet érteni, azt félreértik, amit félre lehet magyarázni, azt félremagyarázzák.

Csakhogy ebben a mi túlpolitizált közegünkben még ennél is nagyobb a baj. Az árak emelkednek, a megélhetési viszonyok romlanak. Mindenki fogadkozik, hogy távol áll tőle a szociális demagógia, mégis minden oldalról folyik a felelősségteljesnek éppen nem nevezhető hangulatkeltés. Ebben a lobbanékony légkörben és ideges hangulatban értelemszerűen jön Murphy törvényének rekontrája. Vagyis félreértik és félremagyarázzák, amit nem kellene és főleg nem lenne szabad. Így születnek napjainkban a hisztériák.

Ma mindenki félreért mindenkit, s ha ez így van – márpedig a jelek szerint ez a helyzet -, akkor két olyan parancs van, amire hallgatnunk kellene. Az egyik, hogy ragaszkodjunk konokul és következetesen az egyértelműséghez és ajánljuk másoknak is ugyanezt, a hírlapírókat és a politikusokat is beleértve. S a másik, hogy ne hagyjuk magunkat felingerelni, őrizzük meg a higgadtságunkat, őrizkedjünk a hisztériáktól. Ne lőjünk ágyúval verébre, hirtelen felindulásunkban ne fenyegetőzzünk olyasmikkel, hogy az utcára visszük ügyeinket és happeninget csinálunk a hatvanas évek forradalmi romantikától átfűtött, csak éppen értelmetlen diákmozgalmainak mintájára. Ám ha valóban veszélyek tornyosulnak fejünk felett, akkor ne hunyászkodjunk meg. Méltósággal lenni határozottnak – ez a viharos változások közepette a demokrácia meggyökereztetésének egyetlen biztosítéka.

Zala Tamás