Hetedíziglen?

(Dina Wardi: Emlékmécsesek. A holocaust gyermekei. Bp., Ex Libris Kiadó, 1995. 255 old., 480 Ft)

A délszláv válság veszteségeinek fel­számolására életre hívott számos bizott­ság egyikének feladata a háborút át- és túlélt, lelki sérült gyerekek sebeinek gyógyítása, terápiája – olvasom a minap valamelyik újságban.

Dicséretes, de vajon nem reményte­len kísérlet ez? Gyógyítani, netán kitö­rölni a beléjük ivódott rettenetek emlé­két? Kétségeim vannak. Mint ahogy a holocaustot túléltek „kezelésével” kap­csolatosan is. Gyógyulásuk a felejtés lenne, s megkockáztatom: szükség van – fájdalmuk árán is – emlékezetükre, s általuk az emberek kollektív emlékeze­tére. Garda Marqueztől tudjuk, a Macondók pusztulásra vannak ítélve, ha a felejtésbe menekülnek.

Lehet, hogy öntudatlanul ez, a felej­tés árán való gyógyulás reménytelen kí­sérlete motiválja azokat a szülőket, akik „emlékmécsesként” használják gyerme­keiket?

De vajon megoldható feladat-e együtt élni, együtt élni tudni a múlttal, azt igen­is átörökíteni gyermekeinkre, de úgy, hogy ők ne sérüljenek?

Az olasz származású, Izraelben élő pszichoterapeuta, Dina Wardi könyvé­ből – s persze a körülöttünk élő túlélők ma már felnőtt gyermekeinek rejtett vagy felszínre törő neurózisaiból, tehát közvetlen tapasztalatból is – tudhatjuk: ez súlyos útravaló. A pszichológusnő a holocaustot túléltek gyermekeinek, sőt most már a harmadik generációnak, az 50-es, 60-as években születetteknek a terápiájával foglalkozik, s könyvében erről a munkáról számol be.

A pszichoanalitikus szótár száza­dunk második felében új kifejezéssel bővült: az emlékmécses-gyerekekkel. Kik is ők? Mint tudjuk, a zsidók emlék­mécseseket gyújtanak halottaik emlé­kezetére, de a terápiás gyakorlatban így nevezték el a túlélőknek azokat a leszármazottak, akiket szüleik arra a szerepre szánnak, hogy nemzedékek megszakadt sorát mégis betöltsék, to­vább vigyék, és egyúttal élő emlékmé­csesei legyenek meggyilkolt családtag­jaiknak. Természetesen túl nagy teher ennek fölvállalása egy gyermek számá­ra, óhatatlanul neurotizálja őt, s ezért terápiára szorul. (Magyarországon az elmúlt évtizedek abban is bűnösek, hogy a múlt kitörlésével útját állták en­nek a gyógyító munkának. Szüleink nem voltak többé zsidók, nem akartak többé azok lenni, hallgattak, átadatlan és feldolgozatlan maradt mindaz, amit átéltek – ezt tanúsítják az elmúlt né­hány évben végre elindult szociológiai vizsgálódások, mélyinterjúk és a ná­lunk is megindult, ilyen irányú terápiás gyakorlat, mely elsősorban Virág Teréz nevéhez kötődik.)

A könyv több tucat esetleírással bizo­nyítja, hogy ez a jelenség mennyire ha­sonlóan megy végbe ezeknél a közös sorsú családoknál. A lágereket átélt szü­lő gyakran túlzott aggállyal, féltésében a világtól szinte elzárva neveli gyerme­két, akinek egyik sajátossága, hogy azo­nosul a halállal, és ez a halálközpontú­ság egyfajta irracionális bűntudattal is társul. Egész gyermekkorát áthatja az ún. átviteli mechanizmus: a szülő át­viszi gyermekére meghalt szeretteinek terhét. A család, a gyermekkor „a halál és a veszteség honá”-vá válik. A terápia legfőbb nehézsége – fejti ki a szerző -, hogy a túlélő szülő bezárkózik gyerme­ke előtt, aki ezáltal képtelenné válik az önmegvalósításra, a világra nyitásra. Ezekben a családokban rendkívül erős a kötődés a szülőkhöz, az otthonhoz. „Az az üzenet él tovább, hogy nem sza­bad megbízni másokban.”

A túlélő szülők általában csak egyet­len gyerekre vállalkoznak, talán éppen a világgal szembeni bizalmatlanság okán. Az anyaszerep rendszerint súlyo­san torzul, a traumát átélt szülő gyakran képtelen a szeretetre, a kötődésre – nyilván „preventív önvédelemből”: csökkentendő a fölötte Damoklész kardjaként lebegő veszteség fájdalmát. Ilyenkor persze a gyermekét reszketve féltő-óvó, őt mégis öntudatlanul hárító, távol tartó szülő az anyaszerep ellent­mondásait átörökíti az emlékmécses- gyerekre. Így deformálódhat a családok immár harmadik nemzedéke.

Külön fejezet foglalkozik az önértéke­lés és a szexuális identitás problémáival és ezek feldolgozásával a terápia során. A túlélők még kevésbé osztják meg gyermekeikkel életük legintimebb rész­leteit, múltjukat, gyakran kényszer szül­te szexuális kapcsolataikat, mint más szülők.

A könyv záró fejezete egyben a terá­pia utolsó szakasza: bemutatja, hogyan mondhat búcsút az emlékmécses-szerepnek a túlélő gyermeke. Ez a terapeu­ta fő feladata: önálló útjára engedni pá­ciensét.

Sullamit, Havva, Bárukh, Jichák, Arje és a többiek sorsa, álmaik, terápiás be­szélgetéseik leírása hitelessé, érdekessé, olvasmányossá, megrázóan közelivé te­szik ezt a tudományos igényű munkát, s remélhetjük, hogy a hasonló terápiák ha­zai beindulása, a könyvből hasznosítha­tó ismeretek és a szüleinkkkel, magunk­kal, gyermekeinkkel való szembenézés nyomán ezek a sérülések nem öröklőd­nek át hetedíziglen, legalább a mi Juditjaink, Dávidjaink, Esztereink egészsége­sebb, nyitottabb lélekkel tudnak majd él­ni – a múlt fölvállalása mellett.

Mindez persze nem csak rajtunk mú­lik, szükség van hozzá egy el- és befo­gadó, a történelmet, 1944 Magyarorszá­gát soha nem feledő társadalomra, ahol a nemzeti alaptantervben a hatszázezer az hatszázezer.