Herman Wouk lázadása

Az alábbi írás szerzője Ungvárról az USÁ-ba elszármazott magyar-zsidó szülők gyermeke. Há­rom évtizeden át végzett közösség­építő munkát a Union of Orthodox Congregations kötelékében, majd a Yeshiva University oktatója volt. Pályája izgalmas epizódja, amikor a híres íróval és gyakorló vallásos zsidóval, Herman Wouk-kal találkozott, és a szekularizálódó Amerikában életre segítettek egy ortodox zsidó hitközséget. 

Amikor megérkeztem, egy széles, gömbölyded vállú, magas férfi fogadott a vasútállomáson, baráz­dált arcán barátságos mosollyal. Fesztelen viselke­désével olyasfajta vidéki emberre emlékeztetett, akit épp kellemes kötelességek szólítanak a városba. Az a könnyedség, ami intelligens, nyílt tekintetéből áradt, egy ösz­tönösen figyelmes, mégis tartózkodó személyiségről árulko­dott. Ezzel a talánnyal vette kezdetét Great Neck-i látogatá­som egy nyári délutánon.

Az egész valójában akkor kezdődött, amikor irodánk még hetekkel korábban kapott egy levelet. Ez állt benne:

Az Amerikai Ortodox Zsidó Hitközségek Uniójának (UOJCA)

305 Broadway

New York, N. Y.

Tisztelt Uraim,

Great Neckben lakom. Minthogy nincs nálunk ortodox kö­zösség, jelenleg a helyi konzervatív zsinagóga istentisztelete­in veszek részt. Ekkora zsidó lakosság mellett, mint ami ná­lunk van, kellene lennie ortodox közösségnek is. Szeretném felmérni egy ilyen közösség szervezésének lehetőségeit. Szá­míthatok-e egy ilyen ügyben az Önök hivatalának segítségé­re? Várom mielőbbi válaszukat.

Tisztelettel Herman Wouk

Minthogy részben az én közreműködésemmel sikerült nemrégiben létrehozni a brooklyni Glenwood Jewish Cen­tert, hajlamos voltam a zsidó közösségi erőfeszítés eme újabb területének egyik szaktekintélyét tisztelni magamban. S amikor rám tört a lelkiismeret-furdalás, hogy egyetlen ta­pasztalat talán mégsem tesz valakit szakértővé, azzal hessegettem el, hogy ez még mindig több, mint amennyivel orto­dox kollégáim közül bárki is rendelkezik.

A levélíró neve eleinte nem mondott semmit. Mire felszáll­tam a Long Island vasút Long Neck-i járatára, már tudtam, hogy Mr. Wouk kisebbfajta híresség. Mint értesültem, író és a Ered Allén rádióshow készítésében is részt vesz. Az egyik legnépszerűbb vidám rádióműsor szerzője, amint ortodox zsinagógát szervez – ígéretesnek tűnt. Alig vártam, hogy megismerkedhessek ezzel a furcsa emberrel.

Mire megérkeztünk házigazdám otthonába, már Hermannak és Victornak szólítottuk egymást. A ház igen nagy volt, és egy dűlőút mellett állt, más épületektől távol. Herman be­vezetett a ház egyik oldalán végighúzódó üvegezett verandá­ra, leült a sarokban álló hatalmas, nád karosszékbe, és fel­emelt egyet a kisasztalon egymás hegyén-hátán heverő irat- kötegek közül. A kötegeket egy-egy nagy iratkapocs tartotta össze.

Várjon egy percet, amíg ezeket összerakom, aztán el­kezdhetjük a beszélgetést.

Úgy látom, ír valamit.

Igen. Ezek a most elkészült könyvem hasáblevonatai.

Mi lesz a címe?

Lázadás a Caine hadihajón.

És miről szól?

A haditengerészetről a háború alatt. Remélem, ez lesz a haditengerészet válasza James Jones könyvére. (Az ekkori­ban bestseller Most és mindörökké-ről van szó.)

Miután szépen elrendezte a levonatokat, Herman rátért a találkozó voltaképpeni témájára. Elmondott egy-két dolgot a helyi zsidó közösségről, hogy tisztában legyek a körülmé­nyekkel és a várható problémákkal.

Találkozásunk idején – 1950 júliusában – Great Neckben egy reform- és egy konzervatív templom volt. Herman időn­ként eljárt a konzervatív templomba, ahol egy idő után ő lett „a mi fekete ortodoxunk”. Ez a kétes hírnév a vasárnap reg­geli minjanban betöltött szerepének volt köszönhető.

A minjan nagyrészt a kaddist mondó gyászolókból áll. Herman örült, hogy egy minjannal együtt imádkozhat és egyre gyakrabban csatlakozott hozzájuk. Ezt követte az a gyakor­lat, mely szerint az istentisztelet után még ott maradt egy ki­csit a Tórát tanulmányozni. Nem telt bele sok idő és néhányan a többi hívő közül is jelezték, hogy szívesen együtt ta­nulnának Hermannal.

Végül kialakult egy csoport, amely elfogadta Herman aján­latát és vele együtt kezdte tanulmányozni a kicur Sulchán Áruch, vagyis a rövidített zsidó törvénytár angol fordítását. Már ez sem számított szokványos tárgynak egy konzervatív templomban, de Herman ennél is tovább ment. Az amúgy is törékeny helyzet hamarosan kínossá vált.

A konzervatív templomok gyakorlatával összhangban az imaház bimója, a szószék, nem az aron hakodessel, a frigy­szekrénnyel ellenkező irányba, hanem az imádkozok felé né­zett. A vasárnapi minjan minden egyéb tekintetben tejesen hagyományos volt. Minthogy nők nem vettek részt rajta, a ha­gyományosság a szövegre és az ülésrendre is vonatkozott Amikor a rabbi nem volt jelen, Hermanra úgy tekintettek, mint a csoport nem hivatalos mentorara, ő pedig a maga ré­széről nemcsak a tanulmányok irányítását látta el, hanem az istentiszteletek tradicionális légkörét is igyekezett erősíteni.

Ezt fejezte ki kézzelfogható módon a bimó megfordítása az aron hakodes irányába.

Ezzel finom kötélhúzás vette kezdetét. Ha a rabbi megje­lent az istentiszteleten, a bimót a hívek felé fordította. Ha pe­dig nem. Herman visszafordította a frigyszekrény felé. Még bonyolultabb volt a dolog, ha a rabbi elkésett és mire megérkezett, már elkezdődött az istentisztelet. Eddigre ugyanis a mindig pontos Herman már átfordította a bimót a klasszikus irányba. Mindez nyílt konfrontációt okozott az istentisztelet kellős közepén. A rabbi néha engedett, máskor viszont min­denáron érvényt szerzett a hatalmának. A bimó körüli udva­rias csatározás így folytatódott anélkül, hogy különösebb re­mény lett volna arra, hogy befejeződjön, bárki nyerje is meg.

Miután Herman mindezt tudomásomra hozta, másfél órán keresztül mérlegeltük a lehetőségeket. Sok megfontolásra ér­demes szempont is kínálkozott. Hányan fogadnák el Herman vezetését? Megértették-e mindannyian, Hermant is beleértve, hogy mihelyt az ügy nyilvánosságra kerül, könnyen lehet, hogy kritika éri, nevetség tárgya lesz, vagy éppen kiközösítéshez vezet? Vannak-e más, Herman számára ismeretlen ortodoxok a közösségben, akik inkább otthon imádkoznak, sem­hogy egy konzervatív templomba járjanak? És hol tartaná egy ilyen csoport az istentiszteleteket?

Az általam fölvetett kérdések Herman számára fogódzót jelentettek a probléma továbbgondolásában. Azzal fejeztük be a beszélgetést, hogy a soron következő tennivaló az, hogy ezekre próbáljon választ keresni. Megígérte, hogy amint az egészet végiggondolta, ismét felveszi velem a kapcsolatot.

Amikor mentünk vissza az állomásra. Herman megállította a kocsit egy könyvesboltnál a Middle Great Neck Roadon.

Rögtön jövök.

Nemsokára csakugyan meg is jelent egy könyvvel a kezé­ben. A Most és mindörökké volt az Jonestól.

Gondoltam, megveszem az „ellenfelem” könyvét, csak hogy lássam, mivel állok szemben.

Házigazdám nemcsak a vallás, hanem az irodalom frontján várható támadásra is igyekezett felkészülni.

Elváltunk és a vidéki látogatás ezzel véget is ért Hazamen­tem és nem is gondoltam többet a Great Neck-i útra Bár­mennyire kellemes volt is, nemigen áltathattam magam az­zal, hogy a nemes kommunális érc ígéretes lelőhelyére bukkantam.

Három hét is eltelt, mire Herman jelentkezett. Levele ud­varias volt és rövid.

Kedves Vic!

A néhány héttel ezelőtt tett látogatása igen sokat segített nekem. Az ortodox zsinagógával kapcsolatos gondolataimat gyakorlatiasabb mederbe terelte. Arra jutottam, hogy egyel­őre még komi volna a dolog. Hogy csak egy okot említsek, azt hiszem, én vagyok az egyetlen somer sabosz a közös­ségben.

Ahogy majd javulnak a dolgok – és biztos vagyok benne, hogy javulni fognak -, ismét önhöz fogok fordulni.

Köszönettel,

Herman

Hónapok teltek el.

Késő ősszel aztán megint jött egy rövid lap Hermantól.

Kedves Vic!

Bizonyára örülni fog ha megtudja, hogy az ortodoxok száma megduplázódott Great Neckben. Egy ilyen mértékű növekedés sorainkban meggyőzött arról, hogy elérkezett az idő a cselek­vésre.

Szeretnék találkozni magával, hogy megbeszélhessük az első tennivalókat.

Herman

Le voltam nyűgözve ettől a statisztikátóI, és rögön vála­szoltam is. Második Great Neck-i látogatásom emberi és szakmai szempontból is jobban sikerült az elsőnél. Herman kevésbé volt tartózkodó, szívesebben beszélt magáról és az írásairól. Elmesélte, hogy fiatalságának intenzíven zsidó kör­nyezetét hogyan hagyta el a világ írás és szórakoztatás tága­sabb világáéit.

Mint oly sokan mások, akik hasonló utat jártak be, Herman is egyre kevésbé szigorúan tartotta a vallási előírásokat. Nem elutasította, inkább csak lazábban alkalmazta a gyakorlatban mindazt, amit korábban megtanult. De még a háború évei­ben is, amikor pedig sok hagyományos szabályt kényszerült felfüggeszteni, hovatartozását döntően ezek határozták meg.

Még mielőtt összeházasodtak volna, Sarah elfogadta magáénak vőlegénye hitét. Amikor hazatértekor Herman teljes kö­rű Tóra-tanulmányokba kezdett. Sarah is lépést tartott vele. Találkozásunk első pillanatától kezdve érződött a férje sze­mélye és hite iránt érzett odaadása.

Wouk személyes és spirituális égboltján nagyapja és taní­tója, Reb Mendel Leib Levine volt az állócsillag: ő vezette fénylő Észak Csillagaként a felnőtté válás rögös útjain, nagy­apja szent alakja késztette Hermant arra is, hogy a Lázadás a Caine hadihajón-t „tiszta” könyvnek írja meg.

Úgy döntöttem, hogy nem fogok, hogy nem tudok olyan könyvet írni, amit szégyellnék megmutatni a nagyapámnak. Ezért írtam bele ezt az előszóba – mondta Herman, és átnyúj­tott az előszó levonatából egy lapot. Ez állt benne:

„A fedélzeten szokásos beszéd obszcenitása és istenkáromló jellege szinte teljesen kimaradt innen. Az effajta jó kedélyű trágárság elég monoton, és a verbális központozáson kívül nincs különösebb jelentősége, viszont nyomtatásban való megjelenítése zavar egyes olvasókat…”

Ami a gyakorlatot illeti, az első találkozás elvont kérdései helyett áttértünk a konkrét feladatok megtervezésére. Meg­beszéltük, hogy Herman összeállít egy listát azokról, akiket el akar hívni egy megbeszélésre. Ezen a megbeszélésen fog ja­vaslatot tenni egy ortodox zsinagóga megalapítására Great Neckben – mint a helyi szervező beszélne, én pedig afféle rá­menős utazó ügynökként meggyőzném őket, hogy valóban itt az ideje egy ilyen vállalkozásnak. Sarah, akinek volt érzé­ke a társasági érintkezés stílusához, azt javasolta, hogy ne nyilvános helyen kerüljön sor a megbeszélésre, hanem Hermannal inkább hívják meg ezeket az embereket egy vasár­nap délutáni koktélpartira.

Decemberben Herman lassan összeállította a meghívandók listáját. Emellett tanítványainak legszűkebb körében elkezdte megvitatni az ortodox zsinagóga kérdését. Rendszeresen beszéltünk telefonon arról, hogyan halad és mik az első reakciók. A következőkről számolt be:

Az első tucat ember között, akikkel beszéltem, volt két „lelkes”, egy „szimpatizáns”, három szerint „érdekes”, négy „nem akarja elkötelezni magát és kettő szerint „nincs rá szükség”. Széllel szemben haladunk, de azért szilárd a talaj a lábunk alatt.

Egy hét múlva azzal hívott fel Herman, hogy van egy köz­lendője és egy kérése. Sarah-val 1951. január 21-ét nézték ki a koktélparti dátumának. Addigra már mindenki visszajön, aki elutazott. Ötven házaspárt fognak meghívni délután há­rom órára.

A kérés Herman Sulchán Áruch-órájára vonatkozott. Hagy súlyt fektetett arra, hogy óra ne maradjon el. Úgy érezte, hogy a Tóra-tanulmányozás idejének állandósága mint elvi kérdés nem kevésbé fontos, mint a szöveg maga. Most de­rült ki azonban, hogy személyes okokból halaszthatatlan ügy­ben el kell hagynia a várost december 31-én. Ez annál is kel­lemetlenebb volt, mert korábban ő ragaszkodott hozzá, hogy az órát megtartsák annak ellenére, hogy szilveszter napjára esik. Azt kérdezte, megtartanám-e helyette ezen a bizonyos vasárnapon. Azért is jó lenne, mert így rögtön találkozhatnék több emberrel is, akikre számítunk az új zsinagóga ügyében.

Felírtam a parti időpontját, és megígértem, hogy elmegyek helyette tanítani. kissé körülményes volt a Long Island-i va­súton szilveszter napján eljutni Great Neckbe és hazajönni, de az óra maga jól sikerült. A rabbi nem vett részt a minjanban (én már otthon imádkoztam) és a bimó a frigyszekrény felé nézett. De a legtöbb okot az optimizmusra az a csodálat adta, amivel a tanítványok tanítójuk iránt viseltettek. Gondol­tam, hogy ha ezt a megbecsülést valahogy ki tudjuk aknázni, nyert ügyünk van.

A vasárnapi koktélparti napján a tél csak finoman hallatta hangját: nem fütyült a csontig ható hideg szél, hogy emlékez­tesse az embert a természet közönyére. Amikor beléptem Woukék tágas házába, azonnal egy nagy, jó hangulatú össze­jövetel duruzsolása vett körül. A feketébe öltözött inas és a szolgáló hangtalanul hordta körbe az italokat és az előétele­ket a vendégek között a nappaliban, a dolgozószobában és az üvegezett verandán.

Megálltam és végignéztem rajtuk. Reméltem, hogy pillanat­nyi várakozásomat a nonchalance jeleként értékelik. A kok­télpartikról való ismereteim kizárólag filmekből származtak, és csak onnan tudtam, hogy Johnnie Walker nem az egyik meghívott vendég, mert olyan gyanúsan nem zsidó volt a ne­ve. A highball-ról leginkább azt hittem, hogy elhibázott ütés lehet a baseballban. Azzal igyekeztem vigasztalni magam, hogy nem vendégként, hanem hivatalból vagyok jelen.

Herman és Sarah tökéletes házigazdáknak bizonyultak anélkül, hogy szerepet játszottak volna. Herman nem csinált titkot abból, hogy örül érkezésemnek. Lelkes, emelt hangon beszélt és hosszú karjával átkarolta a vállamat. Sarah üdvöz­lete ennél finomabb volt Leengedett karral, valódi hölgyként csupán egy sugárzó mosollyal köszöntött, mely a szájától in­dult és magas járomcsontjain áthúzódva végül a szemében állapodott meg, ahol újabb erőre kapott. Sarah helyett a sze­me beszélt

– Nagy örömet szerzett nekünk azzal, hogy eljött. Hálásak vagyunk, hogy ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy jól érezzük magunkat ezen a napon.

Röviden megbeszéltük a délutáni programot. Megállapod­tunk, hogy még háromnegyed órát adunk a kötetlen társalgásnak, aztán jön a beszéd. Herman lesz a házigazda és ő fog elnökölni. Tart egy bevezetőt aztán pedig átadja nekem a szót. Végül az est fénypontjaként Herman felkéri a jelenlé­vőket, nyilvánítsák ki, hajlandók-e részt venni egy ortodox zsinagóga létrehozásában. A jelentkezők közül megpróbá­lunk kiválasztani egy szervezőbizottságot, akikkel aztán el­kezdhetek dolgozni.

Miközben körbejártam a szobákban, azon gondolkoztam, vajon Herman elmagyarázta-e nekik, valójában mi járatban vagyok. Egyelőre úgy tűnt. Herman barátjaként vagyok meghíva és ebben a minőségemben köszöntem néhány ember­nek, akikkel az újévi órán ismerkedtem meg. A verandán azonban egy hevesen vitatkozó csoportra bukkantam. Talál­tam egy kényelmes helyet, úgyhogy leültem és elkezdtem hallgatni a beszélgetést.

Úgy tűnik, volt valami cikk a New York Times-ban egy connecticuti kis keresztény templom papjáról, aki azzal hívta fel magára a közfigyelmet, hogy hadat indított a karácsony kommercializálódása ellen. Híveit arra biztatta, hogy lapozzanak vissza néhány száz évet a naptárban és próbáljanak csak egy hétig úgy élni, mint az első keresztények.

Wouk vendégeinek csoportja a pap kihívását tárgyalta. Tisztában vannak-e ezek az „egyhetes első keresztények”, hogy ez esetben úgy tesznek, mint a zsidók? Ha igen, milyen zsidó szokásokat, gyakorlatot tartanak be? A kommentárok többet árultak el a vitatkozók saját zsidóságtudatáról, mint az újságcikk tárgyáról. Ahogy lassan elhalt a beszélgetés, halk női hang hallatszott a bejárat felől.

Engem egy dolog érdekel. Most akkor abban a connecticuti templomban egy hétig az összes férfi fölvette a tefillint vagy nem?

A leginkább zsidó kérdést természetesen Sarah tette fel.

Herman sorra járta a különböző vitacsoportokat és megkért mindenkit, hogy jöjjön a nagy nappaliba, ahol a délutáni prog­ram hivatalos részére kerül sor. Mire mindenki bejött, több mint hatvan ember volt ott. Bár a meghívások házaspároknak szóltak, csaknem kétszer annyi férfi volt jelen, mint nő. Herman nem beszélt hosszan. Mindenkit üdvözölt és elmondta, hogy már egy ideje úgy érzi, valami hiányzik a Great Neck-i – egyébként csodálatos – zsidó közösségből. Egyetlen intéz­mény hiányzik a teljességhez: az ortodox zsinagóga. Ez a hiány a zsidó élet jelentős erejétől fosztja meg Great Necket. Herman jelezte azt is, hogy ez az összejövetel reményei szerint egy olyan mozgalom kezdete, amely ezt a hiányt pótolni fogja

Egy zsinagóga megszervezése nem kis szakértelmet igé­nyel – folytatta Hennán. Ezért is örül, hogy körükben üdvö­zölhet engem, a dolog szakértőjét, aki el fogom mondani, hogyan kell a feladathoz hozzálátni.

Én ezek után hangsúlyoztam, milyen elengedhetetlen az ortodox zsinagóga egy magára valamit adó közösség számá­ra. Azt is megkockáztattam, hogy ebben a szobában jelentős szellemi, kezdeményező- és szervezőerőt sikerült összegyűj­tenünk. Egyszóval azt állítottam, hogy rendelkezünk azzal a vezetéssel, ami a kitűzött cél eléréséhez szükséges. Mondan­dóm további részében a praktikus tennivalókat taglaltam.

Korábbi brooklyni tapasztalataimból tudtam, hogy a meg­beszélés akkor lesz sikeres, ha élénk vita követi a beszéde­ket, úgyhogy azzal is fejeztem be az előadásomat, hogy min­denki nyugodtan tegye fel kérdéseit.

Ezután egy több mint harmincperces udvarias és kimért párbeszéd következett, ami épphogy csak megfelelőnek volt mondható, nem tudtam érzelmileg áthidalni a távolságot és nem sikerült kapcsolatot teremtenem velük. Végül az egyik fal melletti nagy karosszékből felállt és szót kért egy kifogás­talanul öltözött, sovány férfi. Sötét, kockás gyapjúinge fölött világos drapp kardigánt viselt. Megvárta, amíg mindenki rá fi­gyelt. Hozzászólása és kérdése egy csapásra megváltoztatta a megbeszélés hangulatát.

Itt ültem és figyelmesen hallgattam magát Mindez na­gyon érdekes, de nem érintett valamit, ami szerintem alapve­tő kérdés. A kérdés számomra nem az, hogy „miért” legyen Great Neckben ortodox zsinagóga. Elfogadom azt, amit Herman mondott, nem is az a kérdés, „hogyan” lehet megszer­vezni. A programot is elfogadom. Hanem az, hogy „miért ép­pen én”? Csak a magam nevében beszélek, bár azt hiszem, a legtöbb jelenlévőre nézve is jellemző, amit mondok. Igen, igaz, hogy ortodox brooklyni családból származom, Nagyszüleim szigorúan tartották a vallást. Megtartották a sabbatot, az ünnepeket, száz százalékig kóser háztartást vezettek. Tudja, mi szokott történni, és már biztos ezerszer hallotta is. Én már nagyon sok mindent nem tartok be, amit valaha a nagyszüleimnél vagy éppen a szüleimnél láttam. Örömmel látnék itt egy ortodox zsinagógát. Csak erősítené a közösséget. De úgy érzem, nem én vagyok a megfelelő ember a dolog elindításá­ra. kényelmetlenül érzem magam. Mit mondok, ha kinevet­nek a barátaim és azt mondják, hogy most aztán vallásosabb vagyok, hogy nem a templomba, hanem egy ortodox súlba jövök a kocsival sabeszkor. Azt fogják gondolni, hogy kép­mutató vagyok, és nem is hibáztathatom őket. Tehát a kér­désem két szóban összefoglalva: „miért én?”

– Nagyon helyes és fontos kérdés – feleltem. – Hadd pró­báljak meg válaszolni rá. képzeljük azt, hogy mindannyian, akik itt ülünk, most költöztünk ide. Valljuk be azt is, hogy egyikünk se olyan vallásos, mint szüléink vagy nagyszüleink voltak. Minthogy a zsidó hitnek itt semmiféle háza nincs, el­döntöttük, hogy összefogunk és építünk egyet. Az építész megmondta, hogy a kóser konyha elhagyásával csökkenteni lehet az építési költségeket. Ezért megbeszélést tartunk. Megkérdezzük, van-e, aki kósert tart. Nincs. Még igazságo­sabbak és tapintatosabbak akarunk lenni. Van-e, akit sérte­ne a kóser konyha elhagyása? Senki nem teszi föl a kezét. Egyhangúan megszavazzuk a kóser konyha elhagyását. Ez a demokratikus, közösségi szempontból ésszerű döntés egy zsidó szempontból tökéletesen értelmetlen cselekedet. Min­denkinek, aki itt ül, két lehetősége van mint zsidónak. Meg­tart bizonyos dolgokat vagy nem. Amit nem tehetünk, az a zsidó tanítás megtagadása. A zsinagóga egyediségét az adja, hogy a zsinagóga az összes micvó, az összes tanok és az ott őrzött Tóra összege. A sabosz, a kasrusz, a cedókó, a brisz miló és a semitta év csak néhány spirituális ékkő rajta. A zsi­nagóga a zsidó tökéletesség kollektív ideáját táplálja, nem pedig egyéni zsidó korlátainknak a mércéje. Te és én soha nem fogunk tökéletesen megfelelni, de ez nem teszi keve­sebbé a Tórát. Ha én csak lányokkal vagyok megáldva, eltörlöm-e ezzel a miló micvóját? Ha egy embernek, ne adja az ég, csak egy karja van, akkor attól kevésbé érvényese a te- fillin parancsa? Ha a diaszpórában élve nem tudok részt ven­ni maászér micvójában és Erec Izraelbe tizedet adni, kisebbítem-e ezzel ezt a kötelességet? A kasrusz, a shabosz és más micvók zsidó abszolútumok. nem attól kapják a szent­ségüket, hogy mi betartjuk őket és nem is veszítik el attól, ha nem. Viselkedésünk mindannyiunk esetében egyéni lelkiis­meretünk dolga. A zsinagóga nem szabad, hogy az legyen. Nem jó, ha vallási szempontból úgy áll, mintha „ránk öntöt­ték volna”. Mindig egy-két spirituális számmal nagyobbnak kell lennie annál – hogy tudjunk fejlődni. A Great Neck-i or­todox zsinagóga nem egy újabb tükör lenne a közösség szá­mára, hanem egy nagyon is szükséges példa.

Amikor befejeztem, ránéztem a kérdezőre, aki bólintással köszönte meg részletes válaszomat. A szeméből úgy láttam, hogy kapott valamit, amiről otthon komolyan el fog gondolkoz­ni. Ahogy körbenéztem, az volt az érzésem, hogy a többiek se mennek el üres kézzel.

Herman búcsúzóul szerette volna megtudni, milyen siker­rel járt a megbeszélés. Kérte, hogy kézfeltartással jelezzék a jelenlévők, ha készek csatlakozni hozzá az ortodox zsinagó­ga megalapításában. Huszonegy kéz emelkedett föl. Nekik megígérte, hogy hamarosan találkoznak és megtárgyalják a szervezés kérdéseit. Ezután megkérte, hogy azok jelentkezzenek, akik esetleg a későbbiekben csatlakoznának és sze­retnék figyelemmel kísérni az eseményeket. Ekkor tizenha­tan jelentkeztek. Herman mindenkit megkért, hogy mielőtt elmegy, írja föl a nevét a két lista valamelyikére. A korábban jelentkezőkön kívül még hárman fölírták magukat az informálandók listájára.

Egy órával később leültünk Hermannal és Sarah-val és pró­báltuk megítélni a koktélparti sikerét. Ők úgy érezték, hogy si­keres volt, én kevésbé. Az igényes közönség kemény üzletem­berekből és szakemberekből állt, akiknek nem először próbál­tak valamit eladni, és akik egyáltalán nem ígérkeztek könnyű vevőnek. Azt mondtam Hermannak, hogy az ügy nem remény­telen, de nem állunk túl jól és hogy valami különlegesre volna szükség. A segítség a lehető legváratlanabb irányból érkezett.

– Erre nem volt semmi szükség! Nem lett volna szabad meg­tennie! – Jack Slote, Herman tanítványainak egyike még mindig ki volt kelve magából. Mr. Slote, akinek megjelenésére senki sem számított a parti utáni első megbeszélésen, arról a prédi­kációról beszélt, amit a rabbi akkor tartott a templomban, ami­kor az ortodox zsinagógával kapcsolatos tervekről értesült.

Mr. Slote elmesélte, hogy milyen lekezelően és gúnyosan beszélt a rabbi a Great Neck-i ortodox zsinagóga tervéről, mint valami teljesen abszurd és nem helyénvaló elképzelés­ről. Azt jósolta, hogy sohasem fog sikerülni a megvalósítása. Slote és rajta kívül többen is felháborítónak találták a prédi­kációt. Mint a templomba tartozók, kikérték maguknak mind a tartalmát, mind pedig a hangvételét. A reformtemplom rab­bija eközben gratulált az új közösségnek.

Bár eredetileg csak az informálandók listájára iratkoztak fel, Slote és társai úgy döntöttek, csatlakoznak a vasárnapi minjan tanítójának „lázadásához”. Elhatározták, hogy segíte­nek nekünk.

Nem volna igazságos az ortodox közösség létrehozásának érdemét teljes egészében a konzervatív rabbinak tulajdoníta­ni. Nélküle is megtörtént volna; a lökés, amit ő adott, csak felgyorsította az eseményeket. S ehhez még hozzájött Herman irodalmi sikere.

A márciusban megjelent Caine hadihajót dicshimnuszok fogadták. Herman hirtelen nagyon híressé vált és ez a kör­nyéken igencsak megemelte vállalkozásának presztízsét. Én pedig rávettem a Yeshiva Egyetem Talmud fakultásának egyik fiatal tagját, hogy legyen az új közösség rabbija. A cso­port elfogadta azt a javaslatomat, hogy hívják az új zsinagó­gát Great Neck zsinagógának. Ideiglenes helye a Middle Great Neck Road mellett volt

1951. április 20-án a Great Neck News cikkben számolt be a Great Neck zsinagóga megalapításáról. Rabbi Tendler meg­választásáról és arról, hogy a peszách hetedik napján meg­kezdődnek az istentiszteletek. A beszámoló a következőkép­pen zárult:

…A peszáchi istentiszteletek különlegességét egy ritka egy­beesés adja: nem hallhatunk gyakran bestseller írót a kántor szerepében. A Lázadás a Caine hadihajón című nagy sikerű háborús regény szerzője. Herman Wouk, Kings Pointból, ön­ként vállalta a feladatot, ameddig nem sikerül kántort találni. Mr. Wouk már régóta aktívan részt vesz a Great Neck-i zsidó közösségi életben.

A Lázadás a Caine hadihajón egy tehetséges szerző műve. Meghozta az elismerést írójának.

A Great Neck zsinagóga a minszki, New York-i és tel-avivi Reb Mendel Leib Levine tanítványának kezdeményezése volt.

Nagy tisztességet szerzett tanítójának.

Orbán Katalin fordítása