Magánélet — regényrészlet
Henryk Grynberg
Egy régi katonai busszal jártuk az országot, ami már nem felelt meg a hadseregnek, mert beszivárgott az utastérbe a benzingőz. Ott virított az oldalán a felirat: „E.R. Kaminska Állami Színház”1. Nem „Állami Zsidó Színház” és nem is „Estera Rachel Kaminska”, csak „Állami” és csak „E.R.” – hogy ne borzoljuk a kedélyeket. A szállodákban és a hivatalokban, ahol meg kellett adnunk az intézmény teljes nevét, ÁZsSz-ként jegyeztek be minket. Csak nekünk engedélyezték a recepciósok és más hivatalnokok, hogy rövidített néven szerepeljünk a hivatalos iratokban, másoktól nem fogadtak volna el ilyesmit. Volt itt valami titkos egyezmény: zsidó színház volt, de árja papírokkal működött.
Az egyezség félreértéshez vezetett, mert egyszer csak eljutottunk Poznanba, pedig abban a városban még a háború előtt sem élt egyetlen zsidó sem. Nyilván nem tudták, mit jelent az „E.R.” és az „Á.Zs.Sz.”, amikor meghívtak. Hogy elkerüljük a még nagyobb félreértéseket, minden eshetőségre felkészülve argentin darabot játszottunk nekik, bár a címe nagyon is zsidós volt: A fák állva halnak meg. Zsúfolásig megtelt a terem – ilyen még nem fordult elő velünk. Majdnem mindent értettek, mert a poznaniak szeretik a színházat és jártasak bizonyos német nyelvjárásokban. A fogadtatásra sem lehetett panasz – minden várakozást fölülmúlt. Tizenkét éves lánykák iszkoltak a színfalak mögé autogramot kérni. Lehet, hogy azt hitték, argentinok vagyunk? De az épület közelében felnőttek csoportosultak, és amikor kijöttünk, ránk kiabáltak: „Hagyjatok minket békén!” Nem csináltak balhét, meg sem dobálták kővel a buszunkat, amikor elindultunk, csak azt hajtogatták: „Hagyjatok minket békén!”
Ki nem hagyja őket békén? – csodálkoztam. – Mi nem hagyjuk békén őket? Ez a földönkívüli színház? Hisz nem akarunk tőlük semmit. Még játszani is csak magunknak játszunk. Azért jöttünk ide, mert ide küldtek. Jó, persze tévedésből hívták meg az E.R.Á.Zs.Sz-t, de ki nem hagyja őket békén?…
A puszta jelenlétünk – mondta Nysencwajg.
*
Az igazgatónk nem ment el, mert Varsóban volt az anyja, Estera Rachel sírja, aki a mi színházunknak is anyja volt, ott díszelgett a monogramja a buszunkon. Lánya a díszletek mögött született, színpadon és ekhós szekéren nőtt föl – nem dobhatta el ezt az örökséget csak azért, mert kiirtották a közönséget és a színészeket. Nemcsak hogy nem oszlatta föl a társulatot, hanem eljátszotta anyja minden ismert szerepét. Fényképekről és emlékezetből reprodukálta anyja minden jelmezét, s mivel jóval alacsonyabb volt nála, antik koturnusra emlékeztető, erősen magasított cipőben járt, fején spanyol mantillát viselt. Fodros gallérokkal és szárnyként emelkedő, buggyos ujjakkal magasította magát. Ha ránéztünk a színpadon, azt hittük, magával E.R-rel játszunk. Olyan szerepekben is kiteljesítette anyja művészetét, melyeket E.R. nem játszhatott el. Ő játszotta el helyette is. Legnagyobb alakítása A fák állva halnak meg című argentin darab főszerepe volt. Mint a cím is mutatja, ez volt élete nagy szerepe.
*
A leégett kémény és a kis fa, ami kinőtt a színházunk fölött, államunk szerint túlságosan is szembetűnő emlékmű volt. Ezért minden évben Kiszállt egy állami bizottság, amely nem találta biztonságosnak barakkunkat és lebontásra ítélte, igazgatónknak pedig minden legális és nem teljesen legális fortélyt be kellett vetnie ahhoz, hogy még egy évig elhalássza a bontást.
Színházunknak nem volt közönsége, s bármilyen szerény költségeink is voltak, aránytalanul alacsony lett volna a jegybevételünk más színházakhoz képest, ha nem támogatnak a külföldi zsidók és a Joint. A Joint mint külföldi, ráadásul burzsoá zsidó szervezet hivatalosan nem tarthatott el egy „állami” színházat e szocialista berendezkedésű népköztársaságban, ugyanakkor utalhatott át dollárt a valóban állami bankba a Lengyel Zsidók Társadalmi-Kulturális Társaságának közvetlenül alárendelt Zsidó Társadalmi Segélybizottság számlájára. A Társaságnak természetesen joga volt előadást rendelnie a mi állami színházunktól, és kifizethette az összes jegyet, ami nem kelt el Varsóban, Lódzban, Wroclawban, Krakkóban, Bialystokban, Lublinban. Ugyanebből a pénzből hozták el legnicai és wroclawi fellépéseinkre azokat a zsidókat, akik még megmaradtak Swidnicában, Dzierzonówban, Strzegomban és Strzelinben. Ugyanebből a pénzből fizette a társaság varsói barakkunk „teljes felújítását”, ami az állami bizottság minden kiszállása után újból esedékessé vált. így tartottuk fenn magunkat a szerény állami költségvetésből, sőt némi devizához juttattuk az államot, amire igen nagy szüksége volt. Arról már nem is beszélve, hogy ebből a zsidó pénzből nemcsak azt a harminc zsidót foglalkoztattuk, akikkel amúgy sem tudott volna mit kezdeni az állam, hanem ebből fizettük azt az ötven, valószínűleg alacsony képzettségű árját is, akik gépészként, adminisztrátorként, jegyszedőként és portásként dolgoztak nálunk.
Varsóban úgy jártak előadásainkra a zsidók a külföldi turistacsoportokból, mint az istentiszteletre. Azt játszottunk nekik, amit csak akartak, á la carte rendelhettek, naponta változtattuk a repertoárt, hisz ez valójában az ő színházuk volt, az ő pénzükön működött, csak régi zsidó szokás szerint álja cégnek, „állami” színháznak álcáztuk. Varsó bombabiztos devizás látványossága volt, a nem zsidó turistáknak is mutogatták, egymás után küldte hozzánk a csoportokat az Orbis, a hatalom meg elégedetten dörzsölte kezét, mert látta, milyen jó benyomást tesz a szentimentális európaiakra és amerikaiakra azzal, hogy „fenntartja” a színházat – csakis azért, hogy tisztelegjen a meggyilkolt zsidó állampolgárok emléke előtt. Egyébként az igazgatónk, ez a nagy játékos, ez a kártyás diplomata, e szoknyába bújt Talleyrand sugalmazta a hatalomnak ezt a nyerő lépést, mert mindig tudta, mit kell tennie annak érdekében, hogy az állami kecske is jóllakjon, és a mi zsidó káposztánk is megmaradjon.
De a kecske se volt pancser. Egy nap javasolta, hogy szereltessünk be fülhallgatókat, mint az ENSz-ben, hogy több néző járjon hozzánk, és kifizetődőbbek legyenek az előadások. Azoknak az embereknek, akik megnéztek nálunk minden darabot, nem volt szükségük tolmácsolásra, még akkor sem, ha nem értettek jiddisül. Azért jöttek, hogy elnézegessék a múlt képeit, és a múlt hangjait, nem pedig azért, hogy a már lényegtelenné vált szavak fordítását hallgassák. Mit kellett itt tolmácsolni?… Csak a hatalomnak volt szüksége erre a berendezésre, mert nem bízott egyetlen szóban sem. Egyébként volt is rá némi oka. Például az egyik vígjátékunkban a vidéki zsidó hitközség gábéja előrejött egészen a rámpáig, és hangosan gondolkodott: „Menjek? Maradjak?…” Kiderült, hogy a nézőtér nem teljesen üres, és mindenki egy emberként vágta rá: „Menjél!” Pedig a darab a tizenkilencedik században játszódott, és egész más utazásról volt szó benne. Nem, ez a hatalom nem hihetett senkinek. Furcsállom, hogy egyáltalán belement abba, hogy darabokat, pláne zsidó darabokat mutassunk be. A tolmácsgépek felszerelését természetesen – mint mindig – a külföldi zsidók fizették.
Pálfalvi Lajos fordítása
Henryk Grynberg (1936) írói-költői pályakezdésével egy időben, 1959-ben csatlakozott az Állami Zsidó Színházhoz. 1967. decemberi emigrációjáig a társulat színésze volt. A színházat az alapítók lánya, Ida Kaminska (az Üzlet a korzón c. film egyik főszereplője) igazgatta. Végül a ’68-as antiszemita kampány őt is emigrációba kényszerítette. Említett filmszerepében nyújtott alakításáért 1967-ben Oscar-díjat kapott. Emellett írt két darabot, ötvennyolcat fordított jiddisre, hatvanötöt rendezett és százhuszonnégyben lépett fel.
Címkék:1999-04