Helyettük – Konrád György: Elutazás és hazatérés
Helyettük
(Konrád György: Elutazás és hazatérés, Noran Könyvkiadó 2001, 161 oldal, 1490 forint)
Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog,
minden tekintet számontartatik.
(Tóth Krisztina)
Konrád György legutóbbi regényének címe azt sejteti, hogy az elutazás és a hazatérés nem csak szó szerinti értelemben történik majd meg ezeken a lapokon.* Szó szerinti értelemben egy berettyóújfalusi testvérpár, Konrád Gyurika és nővére 1944-es életmentő pesti utazását jelenti, majd a hazatérést Berettyóújfalura. Hiszen az út metaforája egyike a legrégibbeknek kultúránkban, tudjuk, hogy az út, amelyet a regényhősök megtesznek, mindig belső út is. Itt például, mint egy rendes nevelődési regényben, a felnövekedésé. „Örültem, hogy jön a vonat. A vagonfolyosó ablakából visszanézve már csak a gőzmalmot és a református templom tornyát láttam, aztán semmit sem. Valami befejeződött. Ma úgy mondanám, hogy a gyerekkor. (57) Annyiban nem rendes ez a nevelődési regény, amennyiben a nevelődés szembesülés a halállal, ráadásul nem a sorsszerű, hanem az esetleges halállal. „Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt…, hogy bármikor megölhetnek.” (78) A „hazatérés” toposza legalább ennyire régi, azonban mivel az utazás korántsem tipikus, a hazatérés már nem tűnik problémamentesnek. Sem szó szerinti, sem metaforikus értelemben. Az első hazatérés alkalmával kiderül, hogy az út nagyobb volt, mint sejteni lehetett, nemcsak Berettyóújfaluból Pestre, még csak nem is egyszerűen a gyerekkorból a felnőttkorba vezetett, hanem egy összeomló világot hagyott hátra, ahová nincsen visszatérés. A régi ház lakhatatlan. „Az egész házban a padlástól a pincéig mindenütt csak a szemét és a mocsok, a padlón széttaposott könyvek, fényképek… Kezdtük felfogni, hogy ami volt, az már nem lesz soha.” A ház, a haza lakhatatlanná vált, nem lehetett többé hova hazatérni. Ezért nem tudott Konrád Gyurka dolgozatot írni arról, miért szereti a hazáját. Ha nincs meg az otthon, ha nincs hely, ahonnan elindultam és ahova visszatérhetek, ha történetemnek nincs kezdete, akkor immár „én” sincs. A múltat szakadék választja el a jövőtől, és múltam olyanná válik, mintha tükörben nézném. Más dimenzióban van, soha nem férhetek már hozzá. így, ilyen idegenként köszönti a lakásban megmaradt egyetlen tárgy, a háromajtós rokokó szekrény tükrében önmagát Konrád Gyurka, harmadik személyként. „Néztem az épen maradt tükörben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúfságában, és biccentettem annak a kis figurának, aki lám, így hazatalált.” (133) A múlt megmaradt rekvizitumai, nyomai csak önmagunktól való elválasztottságunkat mutatják, a betemethetetlen szakadékról tanúskodnak. Mindez a szemlélődés folyamán tudatosodik, hiszen a mondat elején még sajátjaként gondol az elbeszélő tükörképére (arcom), de lelkiállapotáról (csodálkozás) már csak a tükörből értesül, a tükörben látott arcon veszi észre, végül, az én és tükörképe elválnak, a tükörkép lesz az, aki hazatért, akiről idáig olvastunk. A hazatérés illúzió, tükörkép pusztán. A hidat, ami a gyerekkorból a felnőttkorba vezetett, felégette a tűz, amelyben elhamvadt Berettyóújfalu zsidó lakossága. A hazatérés nem lehetett sikeres.
„Semmi sem volt igazi, itt voltunk Berettyóújfalun, itt voltunk Berettyóújfaluban, és mégsem voltunk otthon.” (133) A múltat nem sikerül birtokba venni, ezért kell újra és újra megkísérelni az átkelést a tükrön, ezért tér vissza folyton-folyvást később a regény elbeszélője. Mert a múlt végérvényesen elégett ugyan, de éppen ezért lezárhatatlanná vált. Kizökkent az idő. És tudjuk, míg a kizökkent időt helyre nem tolják, addig a kísértetek nem nyughatnak. Ezért, hogy noha minden véget ért, noha semmi sem ugyanaz, az emlékképek változatlanok, állandóak és közeliek. „Még nem tudtam, csak éreztem, hogy nem lesz semmi se. De ha behunytam a szemem, régi mozgásokat ismételtem…” – írja az elbeszélő arról az időről, amikor elindultak haza. Később is ezt teszi, miután megismerte az igazságot. Képtelen elszakadni a gyerekkortól:
„Legelső emlékeimtől fogva ugyanannak érzem magamat, és nem másnak, nem gyerekesebbnek azt a lényt, aki ötéves korában kerékpáron elmerészkedik a Berettyó-hídig, és belenéz a folyóba…” (6-7) Később: „Máig hallom a cselédlányok énekét, beszédét.” Ez a fordulat – máig hallom – arra utal, hogy a beszélő számára érzéki tapasztalatként van jelen a múlt, olyan erővel, mintha még megtapasztalható, hallható lenne. Jelenként. És valóban jelen van a múlt, nem zárulhat le. A szellemek szólnak hozzánk. A kis Konrád számára ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor hazatértükkor rájönnek, hogy rajtuk kívül egyetlen berettyóújfalusi zsidó gyerek sem maradt életben. Egyszer az egyik férfi, akinek meggyilkolták a gyerekeit, azt kérdezi az elbeszélőtől. „Tudod, hogy a többiek helyett élsz?” (124) Az elbeszélő ekkor hírmondóvá, tanúvá válik. Az ő hazatérésének egyetlen lehetősége ez a regény. Az, hogy elmondja a halottak történetét.
Amikor elindulnak Budapestre, a Konrád gyerekek elköszönnek ismerőseiktől: Jött a velem egyidős unokahúgom, Vera is. Fogsz írni? Hova?” Erre a naiv kérdésre keresi az olvasó is végig a választ, egész addig, míg – elég hamar – ki nem derül, hogy Verát 11 évesen Auschwitzban elgázosították és elégették. De a kérdés megmarad. Ma Auschwitzba nem, akkor hová lehet írni. Fogsz írni? – kérdezi Vera Gyurkát, és a kérdés után több mint fél évszázaddal megszületik a válasz. Fog, ha nem is Verának, de róla és érte. A berettyóújfalusi zsidó temetőben sétálgató író még megtalálja egyik kései hazatérése alkalmával nagyszülei sírhelyét. „Még áll mindkettejük embermagasságú, fekete gránit sírköve, a berettyóújfalui, elhagyatott, rommal benőtt zsidó temetőben, ahová évtizedek óta nem temetkezett senki. Az egész zsidó közösség, mintegy ezer ember eltűnt a faluból, amely azóta kisváros lett… A második világháború végén a temető körül is heves harcok zajlottak, de ezeket a gránitoszlopokat a golyók meg sem karcolták, és ha le nem döntik őket, ott fognak még állni sokáig.” (17) Ettől a pillanattól, e mondat leírásától kezdve valóban nem. A zsidótemető és a teljes újfalusi zsidó hitközség immár mítosszá lett, átmentődött ebbe a könyvbe, most már fizikai meglététől függetlenül semmilyen veszély nem fenyegeti. A szerencsés véletlenből, hogy nem érték a sírokat a golyók, mítosz lesz akkor, mikor leíratik, szükségszerűség, és valóban, többé az újfalusi zsidók emlékének nem árthat a golyó. Ez abból is látszik, hogy most, miután az író megtette unokatestvérei és nagybátyjai szelleméért azt, amit megtehetett, a „valóság” többé nem őrzi, nem kell, hogy őrizze a zsidó közösség és az elbeszélő gyerekkorának emlékét. „Betemették a Kállópatakot, eltűnt a kert, ahol a meggyfák között futballoztunk, el a diófa is az ablakom alól, sőt az ablakom is eltűnt, mert befalazták és a zsidó templom továbbra is vasraktár.” A történet véget ért, az író hazaért és a szellemek megnyugodhatnak. Olyan sírkövet kaptak Fizikailag nem létező sírkövük helyett, amilyet csak adni tudott a helyettük élő író-elbeszélő: a történetüket. Az író-elbeszélő elutazásával ért véget először a gyerekkor, hogy aztán folyvást kísértsen, és most a hazatéréssel érhetett véget végképp. Immár nem lenne lehetséges, mint a könyv elején, a dió- és meggyfának, valamint a zsinagóga fényeinek jelen idejűvé tétele. „A gyerekkor helyén ott maradt a hiány, egy kibeszéletlen és talán kibeszélhetetlen történet”. (149) Ebben a pillanatban, hogy a történet végére ért, a zsinagóga és a kert fái elmerültek a távoli gyermekkorban, átköltöztek az író emlékeiből művébe.
Heine azt mondta egyszer, hogy a zsidók hazája a Tóra. A könyv őrzi a földet, Ciont és Jerusalajimot. Ahogy a Tóra őrzi a szétszóratás előtti és a megváltás utáni hazát, Jeruzsálemet, úgy őrzi az Elutazás és hazatérés a szétszóratás és a fogság házát, a hazát a szétszóratásban – Berettyóújfalut. (Ami az én olvasatomban szinekdochként viselkedik, kicsinyítve magában foglalja a világ összes falucskáját, ahol zsidók éltek ’44 előtt, számomra az én családom különböző ágainak lakhelyeit: Lábatlant, Devecsert és Dunaalmást. Immár nemcsak Salamon templomára, de ezekre a településekre is emlékezni kell. Minden magyar faluban és kisvárosban ott kószálnak a szellemek, minden magyar faluban és kisvárosban található egy – Márton László regényének címét kölcsönvéve – Árnyas főutca. A holtak talán megnyugodhatnak, de mi – az Auschwitzot túlélő emberiség, hiszen mindannyian Auschwitz túlélői vagyunk – soha nem nyughatunk. Az árnyak története nem azonos az árnyak életével. Soha többé, tartson bármeddig még az emberiség földi története, soha többé senki nem fog tudni elszámolni azzal, hogy Verát 11 évesen elgázosították. Egyetlen nemzedék sem teheti meg, hogy zavartan le ne hajtsa a fejét a kérdésre, hogy hová fogunk írni neki, nekik. És egyetlen nemzedék sem spórolhatja meg magának, hogy ezt a kérdést feltegye.) Az elbeszélő nem bízhat meg a Gondviselésben: „Mert ha a sorsok ura akarta is az én életben maradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek nálam, nem lehetek olyan bőkezű, hogy Verát, Gyurit, Katit, Jutkát, Babát, Jancsit, Gabit, Icát, Sarolta nénit, Dolli bácsit, Giza nénit, náci bácsit, Ilonka nénit, Pista bácsit, Margit nénit, Béla bácsit, Gyula bácsit és a többieket odaadjam a teljes enyészetnek.” Ezért át is veszi szerepét a tökéletlenül működő Gondviseléstől, menti, ami menthető. A történet, amit hallunk, mitikus. Erre rögtön az elején, a család történetének felvázolásakor Figyelmeztet minket az elbeszélő. „Apai nagyanyám, Gottfried Karolina, az elbeszélések szerint, kedvesen jó humorú, gömbölyded néni volt.” (16) Később is gyakran épülnek bele mítoszok a család és Gyurkáék történetébe. Mítoszinak tűnik a nagyszülők sírkövének sérthetetlensége az előbb már elemzett szövegrészben. Az apa, az elsőszülött fiú megszületésére hosszan kell várni, majd születése után a József nevet kapja, mint Jákob és Ráchel elsőszülött fiúgyermeke. Szintén elkényeztették, mint szentírási előképét. Gottfried Karolina, az édesanya Józsikát matrózblúzba és lakkcipőbe öltöztetve vitte” a szentmártoni kocsmába apjáért, ahogy József is szép, tarka ruhájában ment ki a mezőre testvérei közé. A falu gyerekei közül csak az elbeszélő, nővére és két unokatestvérük menekül meg, azok, akik elhagyják a falut, nem maradnak a szülői házban, épp úgy, ahogy Mózes és Jézus menekült meg. Egy nappal azután, hogy elmennek, megkezdődik a deportálás. A visszatérés a faluba pedig éppen hat napig tart, „utazásunk hetedik napján érkeztünk meg az állomásra”. A hetedik nap a megérkezésé, a megnyugvásé. Még akkor is jelentéses ez a szám, ha később kiderül, megnyugvásról, hazatérésről szó sincs. Az elbeszélő elmondja, hogy mennyire szerette gyermekkora Széderestéit, azokat az estéket, amelyeken az apák elmondják az ősök történetét gyermekeiknek. „Áprilisban, Széderestén átjött (ti. a nagypapa – V. Gy.) Nagyváradról Berettyóújfaluba, és nálunk ő olvasta föl az én kérdéseimre (mert a legkisebbnek kell kérdezni) a válaszokat a Haggadából. Adott nekem egy mozaikdíszes, cédrusfa borítású könyvet, amelyet a kivonulás ünnepén kell felolvasni. Van a Haggadában néhány rajzos ábrázolat is, többek között négy figura: a Harcos, a Kereskedő, a Tudós és az Együgyű, aki kérdezni sem tud. nekem nagyon tetszett ez az Együgyű, aki kérdezni sem tud, de nagyapám azt mondta, hogy ez egyáltalán nem illik rám, mert én szüntelenül kérdésekkel nyaggattam.” (15)
Mi már tudjuk, mire volt jó az, hogy Konrád Gyurka olyan sokat érdeklődött a mítosz és elmesélése iránt. Az ő feladata lesz beteljesíteni az emlékezet, az elbeszélés parancsát. El kell mondani, hogy ők, Vera és mind a többiek itt jártak a világon, itt voltak velünk, amíg kisgyermekkorukban gázzal meg nem fojtották és el nem égették őket. A zsidó nép egyiptomi tartózkodása egy elutazás (József testvéreinek elutazása) és hazatérés (kivonulás) története volt. Berettyóújfalura, a diaszpórabeli hazába a legtöbben nem tértek vissza. Csak most, árnyként, Konrád segítségével. Mert „Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog, minden tekintet számontartatik”. Immár – hála Konrádnak és Mnemnoszünének – az övék is.
Vári György
*Erre mutatott rá Pályi András és Károlyi Csaba is. Pályi András, Elutazás és hazatérés, Beszélő, 2002. január, és Károlyi Csaba, A hazalátogató író, Jelenkor, 2002. 7-8., 841-5.
Címkék:2003-05