Senkiföldje – Jeles András filmje

Egyik kedvenc filmem az olasz Cinema Paradiso. Nem mintha kö­zöm lenne ahhoz a világhoz, amelyben lejátszódik. De nagyon is sok közöm van – mint az én generációmból olyan sokaknak – ahhoz az életérzés­hez, mely kifejeződik benne. Ez volt az a generáció, amelynek tagjai a világhá­ború alatt kezdték meg tudatos életü­ket. Közülük sokan nevelkedtek fel apa nélkül, sokan ismertek fázást, éhséget, nélkülözést. Ez volt az a generáció, melyben olyan sokan éheztek a kultú­rára, „lógtak be”, mint magam is, mozi­ba, színházba, koncerttermekbe, s ahol a könyv világa beletartozott a gyer­mek világába. Ez volt ugyanakkor a nagy mobilitás generációja is. Innen ke­rültek ki korunk „híres emberei”. Akik, mint az olasz film Totója, könnyes szemmel emlékeznek vissza gyermek- és fiatalkori álmaikra, első szerelmeik­re, azokra a fikciókra, amelyek igazabbak voltak minden valóságnál, vagy legalábbis hozzátartoztak a valóság igaz­ságához. De a könnyes szem sem kér­dőjelezi meg a film hősének döntését, hogy elhagyja kis városkáját, hogy ké­sőbb Rómában híres filmrendezővé válhasson. A gyerekkor álmai talán igazabbak voltak, de a felnőttnek hűt­lennek kellett lennie hozzájuk, hogy visszatérhessen – akár csak nosztalgia formájában is – hozzájuk. A film a fel­nőtt szemével, s nem a gyerek szemé­vel tekint a hős gyermekkorára.

Szerintem a Senkiföldje a legmegrá­zóbb film mindazok között, melyek va­lamilyen formában a magyar holocaust­ról szólnak. Nagyon sok közöm van ah­hoz a világhoz, amelyben lejátszódik. Hősnője körülbelül velem egykorú, és világa nagyon hasonlít az enyémhez. Nem tudom, hogy a film írói tudták-e, hogy abban az időben Dickens Copperfíeld Dávidja volt talán az egyetlen olyan könyv, mely egy gyermek élettör­ténetével kezdődik és ugyanakkor fel­nőtt kiadásban jelent meg. De így volt. Történetesen én is a Copperfield Dávi­dot kaptam nagyanyámtól születésna­pomra néhány évvel 1944 előtt. Én is együtt éltem Dáviddal, és könyv nélkül tudtam a regény első két oldalát, meg egyéb részleteket is, már nem emlékszem pontosan, melyeket. Ez is egyfaj­ta „cinema paradiso” volt. A fikció para­dicsoma, az egyetlen paradicsom, melyből – amíg éltünk – nem tudtak bennünket kiűzni. De amennyire sok közöm van a Senkiföldje történetéhez, úgy nincsen semmi közöm, azaz nem szabad, hogy bármi közöm is legyen ahhoz az atmoszférához, mely a film szereplőit körüllengi. Itt az élet meg­szűnt, mielőtt elkezdődött volna. Itt senki nem hagyta ott önként gyermek­kora városát, itt nem tért vissza senki, hogy felidézze a gyermekkor helyeit, itt nem álmodja senki újra a gyermekkor álmait. A történetet a gyermek Éva sze­mével nézzük, egy gyerek szemével, aki sosem fog felnőni. Onnan tudjuk, hogy sosem fog felnőni, mert történe­tét a gyermek szemével mondja el. Nincs felnőttszeme. Ez a lány nem lesz asszony soha. Nem fog ez a szem so­sem könnybe lábadni, amikor vissza­gondol Copperfield Dávid történetére. Éva nem jut el egyetlen Rómába sem, ő nem fog soha nosztalgiázni.

A film azért olyan igaz, mert Jeles Andrásnak sikerül mindent a gyermek szemével látni és láttatni. Az embere­ket: a nagyszülőket, az anyát, az anya barátját, az apát, az unokanővért. A tör­ténéseket, legyen az a születésnapi zsúr vagy a beköltözés a gettóba. A gyermek szeme hol nagyít, hol kicsi­nyít. Pontosabban szólva a személyeset nagyítja, a személytelent kicsinyíti. Az anya hisztérikus migrénjei, a nagyma­ma kiabálásai nagyítva jelennek meg, míg az internálótábor vagy a gettó kicsi­nyítve. A gyerek egyiket sem érti, holott mind a kettőt felfogja. Mindkettő fenye­gető, ha másként is. A felnőttek világa fenyegető. De Éva azt is látja-érti, hogy a felnőttek világa nemcsak fenyegető, hanem ugyanakkor fenyegetett. Hogy a felnőttek azért (is) veszekednek annyit, azért (is) szenvednek, mert félnek.

A Cinema Paradisóban az anya gyak­ran náspángolja el a fiát, de ez nincs torzítva ábrázolva, hiszen az elbeszélő nem a gyerek, hanem a sikeres felnőtt szemével látja a múltat. Anyja öregasszony, és hol vannak már azok a náspángolások? De a Senkiföldje hősnőjé­nek, aki sosem fog felnőni, nem ada­tott meg az érett kor látása. A torzítás hiteles. Nemcsak azért, mert elfogad­juk, hogy a gyerek így lát és hogy szá­mára ez a valóság, hanem azért is, mert tudjuk, hogy sosem fog másként látni.

De a gyerek szeme nem csak a gyerek szeme. A gyerekszem ebben a filmben szimbolikus. Azzal, hogy a gyerek pillan­tásával néz a holocaustra, a film jobban tudja érzékeltetni a nézővel az igazsá­got, mint bármi mással. Az igazság feltá­rni, megmutatja magát. Az, ami a sze­replőkkel most már a mi szemünk előtt történik, tudható, hiszen látható. De nem érthető, látjuk és tudjuk, hogy így van, hogy így történik. De nem vagyunk képesek felfogni, hogy miért, nem tud­juk megérteni. A gyerek tekintete most már mindannyiunk tekintete. A kislány tudja, mert szüleitől hallja, hogy a zsi­dókat el fogják vinni, és hogy valamilyen formában megölik őket. Azt is tudja, hogy ő és szülei is zsidók, hogy ez velük is meg fog történni, ahogy az unokanő­vérével már meg is történt. De nem ér­ti, hogy mindez mit jelent. Nem érd az egészet. Copperfield Dávid sorsát érti. Az álomvilág igazi világ, átlátható, értel­mezhető. Az álomvilág lényegében raci­onális. Racionális, mert közös világ. Mondhatnánk, hogy minden intelligens és érzékeny gyerek a „mozi paradicso­mában” is él. De ami Évát és szüleit fe­nyegeti, az, hogy elhurcolják és megölik őket, minden látható ok vagy indok nél­kül, egyszerűen „csak úgy”, mert egy Hitler nevű diktátornak éppen ehhez van kedve, ez a valóságos világ teljes­séggel érthetetlen. Azért szimbolikus a gyermek szeme, mert a gyermek azt nem érti, amit senki sem ért, és soha meg nem is érthet.

Sokszor és sokan kérdezték – időn­ként én is -, hogy miért hagyták magu­kat a magyar zsidók vágóhídra vinni? Kevés volt már a németeknek hátra. Le­hetett volna, ha nem is ellenállni, de legalább megpróbálni ellenállni. A film nem tesz fel efféle kérdéseket, de elbe­szél egy történetet. A történet nem vá­lasz a kérdésre. Nem arról szól, hogy miért történt, ami történt, hanem me­gint arról, hogyan történt.

Kertész Imre holocaustregényének címe Sorstalanság. A Senki földje törté­netében is a sorstalanságról van szó. Aki a senkiföldjén lakozik, az sehova sem tartozik.

A gyermek Copperfield Dávid sokat szenvedett, de nem élt a senki földjén. A regény világába lépve mi is részei le­szünk sorsának. Hiszen a gyermek Dá­vid világa is egyfajta cinema paradiso (mint a filmben, itt is egy sikeres ember beszéli el saját gyermekkorát), ugyan­akkor egy közös álomvilág. De a senkiföldjén rövid ideig lakunk csak. Ebben más nem osztozik. Aki itt lakik, sehová sem tartozik. Sem élő, sem pedig ha­lott. Már nem élő, még nem halott. Ez a föld egy erdő, csupa kivágásra ítélt fá­val. Hamarosan kivágják a fákat, s ak­kor nem erdő többé. Itt nem lehet sé­tálni. Nem a fától függ, hogy kivágják-e vagy sem. A fa nem vesz részt sorsá­ban. Így van ez a Senki földje szereplő­ivel. A szörnyűség rajtuk fog megesni, de valahogy rajtuk kívül történik. Nem az ő sorsuk, hanem az abszolúte kül­sődleges, azaz az abszolút véletlen. Re­agálnak rá, válaszolnak rá, menekülnek – ha nem is nagyon, nem is eltökélten – előle, de semmit sem tesznek igazán, kivéve azt, amit mondanak nekik, min­dent csak elszenvednek. A kor nyelve is jól fejezte ki ezt a magatartást. Így idéztük fel akkoriban a velünk közel­múltban történteket: „akkor jött az összeköltözés, akkor jött a sárgacsilla­gos ház, akkor jött a gettó, akkor jött a bevagonírozás”. (De senki sem tudja azt mondani, hogy „akkor jött a gáz­kamra”.) Ez a bizonyos „akkor jött” a külsődlegességet fejezte ki, azt, hogy mindehhez nekünk semmi közünk, füg­getlen tőlünk, habár velünk, azaz raj­tunk történt meg. Nincs összefüggés a sors és a halál között.

De a filmben mégis van összefüggés a sors és a kislány között. Ezért telita­lálat az álomvilág motívum, a regény és a történelmi történet összefonódása. Mert ez az összefonódás nem egyszerű­en megtörténik Évával, ez az ő műve, ahogy az első szerelem is az ő fantázi­ájának, értelmezésének gyümölcse. Ez Éva sorsa. Saját sorsa. S a másik világ, a holocaust világa behatol ebbe a sors­ba, mint egy tőle idegen elem. Itt válik a kislány számára a saját sorsa a saját árnyékává. Gyönyörű a filmben, ahogy Copperfield Dávid története elenyészik, ahogy Pista, a szerelem, már nem fon­tos többé. Macbeth megölte az álmot. Macbeth saját álmát ölte meg. Itt a gyil­kosok a meggyilkolásra kiszemeltek ál­mát ölik meg. Az álom helyére lép a rémálom, a realitásból átlépünk az ir­realitásba. A bevagonírozás-jelenet, a filmben az utolsó, megöl minden ál­mot. A vagon az abszolút senki földje, ahová Copperfield Dávid már nem kísérheti el olvasóját. Totó sem, és mi sem, akik Totó érzéseiben, ha nem is történetében, magunkra ismerhetünk. Senki sem. Ezért tartom olyan igaznak ezt a filmet.

A Szombat és a Magyar Filmintézet által a Zsi­dó sorsok magyar filmen címmel szervezett konferenciára írott előadás. A szimpózium anyaga terveink szerint önálló kötetben is megjelenik. (Update: A kötet a konferenciával azonos címen jelent meg.)