Hebrion rabbija

Hebrion partjait öt tenger mosta. Az éjvörös, a hajnalsárga, a délfehér, az alkonynarancs és az estszürke. Sok baja volt a zsidóknak a tengerekkel. Szépségesek voltak, de nem telt el úgy esztendő”, hogy békén hagyták volna a szigetet. Hol kiáradtak, és olyankor az emberek a zsinagóga tetején kuporogva nézték a színpompás pusztulást; hol meg fölszálltak a vizek, s akkor olyan szédületes mélységek fölé került a sziget, hogy a tériszonyos zsidók mind lezuhantak. A sziget rabbija pedig hét sing szakállát csavargatván csak számolt, számolt a Tóra előtt, számolta a tengerek magasságát, mélységét, az elemek erejét, a szél sűrűjét és a nap hőmérsékletét. De már nem is számolt, csak mormolt Istenhez, hisz ő jobban tudja, hisz az ő dolga volna a számolás, hogy helyükre zökkenjenek a dolgok, mint ama hetedik napon.

Történt pedig egy nyugodalmas napon, mikor a tengerek békésen pihentek, hogy egy pásztor érkezett a szigetre. Éjvörös haja csak úgy lobogott, birkáinak szőrén feketén izzott a fény. (Mondanom sem kell, hogy a pásztor az éjvörös tengerből lépett elő.)

• Adj napot a birkáimnak – kérte a pásztor a rabbit.

Nem nagyon értette a rabbi a kérést, de azért illendően válaszolt:

• Annyi fényt vihettek magatokkal, amennyit csak elbírtok.

A birkák meghempergőztek a fényben, s aztán alkonyatkor visszaindultak a tengerbe. A pásztor búcsúzóul még odafordult a rabbihoz:

-Tudom, hogy gondok gyötörnek, fizetségül tanácsot adok neked. Hagyd abba a számolást, mormolást, menj és keresd föl néped legszebb, legderekabb leányait, és sokasítsd meg a népedet.

Öreg vagyok én már ahhoz, gondolta a rabbi, és hazaballagott, lefeküdt asszonya mellé. Évek óta úgy aludtak már, mint testvér a testvérrel, ezen az éjen se felhőzte álmukat gerjedelem. De azért a rabbi mégiscsak karikás szemmel ébredt, s lopva végignézett az asszony testén, lopva, mint kisfiú a nővérén. Éva álmán keresztül is megérezte a pillantását és álláig húzta a takarót.

A rabbi kikászálódott az ágyból, megmosakodott, s indult az imádság házába a Tórához. Szívéhez szorította a tekercset, kihúzta bársonytokjából, széthengergette, és úgy, mint máskor, számolta az elemek erejét, a víz mélységét, a szél sűrűjét, a nap hőmérsékletét. Élettelenül hullottak a szavak a szájából, jégdarabokká fagyott nyomukban a lehelete. Napnyugtakor a rabbi összegöngyölgette a Tórát, s a padok között elindult hazafelé. De egyszer csak földbe gyökeredzett a lába. Halott barackfáját látta maga előtt, amit az egyik áradás vitt el.

A fehér virágfelhő a hamvas barackok, meg a fa fanyar illata, kérgének édes keserű érintése, mindez elérhetetlenül lebegett a zsinagógában. A rabbi szemére szorította a kezét, és igyekezett semmire sem gondolni. De azért mégis eszébe jutott valami. Az éjvörös tenger pásztora. És a rabbi, hét sing hosszú szakállát csavargatva fontolóra vette a pásztor tanácsát. Mindazonáltal lesütött szemmel indult haza, s ha asszonyszemély vagy leány haladt el mellette, éjvörössé pirult.

Otthon Éva baracklepénnyel fogadta. Az asztalon sült hús, barackkompót és egy kupica barackpálinka várta. A rabbi meghatódott ennyi figyelmességtől, és fátyolos szemekkel mustrálta asszonya kebleit, melyek – mondanom sem kell – úgy rengtek a ruhája alatt, mint az érett barackok.

Mindketten izgatottan várták az éjszakát. Éva tiszta lepedőt húzott az ágyukra, a rabbi elment a mikvébe, állig merítkezett a vízben, és hazafelé a kertek alatt virágot szedett az asszonyénak. Már a paplan alatt feküdtek, amikor hirtelen szomorúság lepte el őket. Oly váratlanul érkezett a szomorúság, hogy moccanni sem bírtak tőle, és lassú, mozdulatlan álomba merültek, mint akik valami édesbús borból kortyintottak. A rabbi hajnal- ban vidáman ébredt. Mintha súlyos gondoktól szabadult volna. Legszívesebben táncolt volna örömében. De amint besurrant ablakán az első napsugár, rögvest eszébe jutott kötelessége és sietett az imádság házába. Végezte magára rótt feladatát, számolta a vizek mélységét, az elemek erejét, a szél sűrűjét, a nap hevét, de minduntalan elkalandoztak a gondolatai. A háza mögötti mező bukkant fel előtte, hancúrozó gyereklányok. Aztán már nem is számolt, nem is morzsolt, hangtalanul mozgott a szája, csak bámult maga elé.

Halott lányát látta szőkén, fekete övvel a homlokán. Nem merte megszólítani, csak nézte, nézte, amíg egészen bele nem fáradt a szeme, úgy hogy már csak vörös karikák ugráltak előtte.

Aznap nagyon lassan ért haza a rabbi. Nem nézett se jobbra, se balra, az eget kémlelte egész úton. Otthon sietve evett, aztán gyorsan ágyba bújt, mire Éva mellé feküdt, ő már aludt is. De nem hagyták nyugton az álmok. Asszonyokat és leányokat látogatott, buja őrjöngésben sokasította a népet. Ébredéskor nyirkos volt a lepedője, nyirkos a háta, csapzott a szakálla.

• Hát csak álom volt – sóhajtotta megkönnyebbülten, amint kinyitotta a szemét. Aztán körülnézett. Mellette üres volt az ágy.

Magára kapta ruháját, kiment a konyhába, a kertbe, de Évát sehol sem találta. Már szólította volna a kötelesség, de képtelen lett volna belépni az imádság házába, míg meg nem találta a feleségét. Ijed- ten futkosott a városban, kérdezte a boltosokat, a szembe jövőket, mindenkit, aki útjába akadt, de hiába, aznap senki nem látta Évát.

A rabbi kiért a városszéli erdőbe, kalapja a patakba esett, fehér hajába belekapott a szél, szakállába bogáncsok akadtak.

Nyugodni készült már a nap, amikor a hajnalsárga tenger partjához ért. Szakállát tépdeste, ruháját szaggatta, égre tárta karját és fohászkodni próbált. De hiába kereste a szavakat, csak számok törtek fel a torkából. A rabbi leeresztette karjait, elkapta tekintetét az égről, csak a tengert nézte már.

• Elvesztettem a barackfámat, aztán a lányomat, és most Évát – mormolta -, mi jöhet még… milyen csapás. És rettegem a tengereket is. Hiába a sok számolás, naponta hullanak a zsidók. Talán Éva is odaveszett. Mi lesz velünk, uram?

Ekkor megmozdult a tenger. Zúgott, fortyogott, örvénylett, elöntötte a partot és éjvörös, szürke, narancs és fehér hullámok borultak a rabbira. Oldalbordája úgy bizsergett, mint mikor először érintette meg Évát.

Jó lenne így meghalni, gondolta, és fuldokolva hallgatta, ahogy zúg a tenger.

– Isten lelke lebegett a vizek felett – zúgta a tenger, és visszahúzódott medrébe. És a rabbi levegő után kapkodva figyelte leheletét, ahogy lebeg a hajnalsárga víz felett.